Dezső Ilona Anna: Lilike

Illusztráció: saját szerkesztésű kép.

Olyan sokáig vártam rád - simogatja piciny fejecskéjét az ölében. - Lilikém -, suttogja, miközben megpuszilja. A gyermek érti becézgetését, már megszokta, még jobban belesimítja barna fejecskéjét a kedves asszony ölébe.

A kertben pompáznak a liliomok, fehérlenek a muskátlik a vékony párkányon. Zsebkendőnyi belső udvar, tele virágokkal. Lilike tudja, labdázni csakis az előszobában szabad, nehogy letörje nevelőanyja féltett kincseit. Eltűri rigolyáit, de mint minden egészséges négyéves, zizegne, mozogna, játszana kedvére. Ahogy feláll, kiesik a kezéből, gurul a szép piros labda nagy fehér pettyekkel egyenesen az udvar közepén kialakított kerek, óraszerű virágágyás közepéig. Ott megáll egy apró virágú kékes növény tövében.

- Istenem! A Lubéliám! - siránkozik Sári, rosszallóan nézve a gyermekre. Az félve behúzza fejecskéjét egészen a vállába. Csöndes szipogása egyre hangosabb sírásba megy át. Olyannyira meg akar felelni, s valahogyan mégsem sikerül. Zsenge kora ellenére is tudja, fél attól, ami már bekövetkezett egyszer élete folyamán. Mire megszerette korábbi nevelőanyját, már vissza is dobta oda, ahonnan minden gyermek menekülne, még egy ilyen apró is, az árvaházba.

- Csudába a virágaimmal... - sajnálja meg a szipogó kislányt, gyorsan ölbe veszi a csöppséget. - Hiszen akartam őt - vívódik régi énje, frissen kapott boldogságával. - Megszokom... megszeretem... akarom...

- Segítsen, kérem! Olyan nagy bajban vagyok. Szeretem ezt a nyakigláb kislányt. Annyira aranyos, évek óta erre a napra vártam. Most meg a virágaim és a kislány közötti osztozás teljesen tönkreteszi minden álmom - mondja a telefonos lelkisegély-szolgálat ismeretlen munkatársának.

- Türelem, adjon időt magának! Ne kapkodjon el semmit sem! - jön a megszokott válasz, mire Sári mérgesen lecsapja a telefonkagylót. Estére belefárad az egész napos nyűglődésbe. Megfürdeti a kislányt, felolvassa a három kismalac történetét. A gyermek kerekre nyitott szemmel hallgatja, egyre erősebben szorítja kezét szájához, majd egy hirtelen mozdulattal megcsókolja. Sári ösztönösen elkapja. Ekkor valami megmagyarázhatatlan melegség önti el mellkasát. Furcsa kényszert érez arra, hogy melléfeküdjön. Hát szépen behúzódik a kicsinyke testhez. Ej, mit számít, hogy szőke vagy barna a lányka, végre az övé lehet. Éveken át járt tanfolyamra, kilincselt a gyámhatóságnál, most itt van mellette. Igaz, kicsit barnább, mint amit szeretett volna... de az övé. Kit érdekel, mások mit mondanak majd? Talán, ha befestené szőke tincseit ő is... fut át agyán a hirtelen jött ötlet. Baj csak azzal a rejtett énjével van, ott mélyen az agyában, az minduntalan aggódni kezd. Úgy vitázik benne pro- és kontra, mint két rossz testvér. Félti tearózsáit talán? Elvégre kevés embernek adatik meg egy ilyen betondzsungelben virágos udvar?! A zsebkendőnyi telket három oldalról magas tűzfalak óvják az avatatlan tekintetektől. Igaz, a Péteriék konyhaablaka az elsőről épp ránéz a színes ágyásokra, de másnak senkinek sincsen rálátása erre a hátsó cselédlakásból kialakított paradicsomra. Mennyországa egy magányos szőkeségnek. Rég túl fiatalsága bimbódzó korszakán, két férjen, akik meddősége végett hagyták cserben. Most itt van élete értelme is, egy kislány, akiért annyi csatát megvívott. Oly sokat küzdött, minden álma beteljesülni látszik. Biztos állás, megalapozott anyagi háttér, édesanyját is tisztességgel helyezte végső nyughelyére. Magányából ez a picit sötét bőrű, amúgy rendkívül aranyos és szép kislány menthetné meg. Azt mondták az otthonban, már a kórházban lemondott róla az anyja, így semmilyen gond nem lesz az örökbefogadással. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyen nehezére fog esni. Teljesen megváltozott eddigi kényelmes élete. Pedig még csak négy hónapja van nála a törékeny teremtés. Hajnalban kel, hogy elkészüljön mindennel munkába menet előtt. Majd ébreszti a kislányt, gyors mosakodás, öltözködés, reggeli, és irány az ovi. Ott büszkén öltözteti át a benti ruhácskáiba. A legfodrosabbat választotta a boltban. Nem semmi ára volt, de látva a magát illegető gyermeket a többi között, nem bánta meg. Elvégre az ő lánya, neki illene lenni a legszebbnek, a legelegánsabbnak, a legügyesebbnek az egész világon. Futás az irodába. Szinte ideje sem maradt felocsúdni, amikor már kapkodva rohan is a pici lányért. A dajka fejét rázogatva adja tudtára, többet ilyen sokat nem fog túlórázni. Már megint elmúlt hat óra is, mire odaért. Öt órát beszéltek meg, már az is fél órával több, mint a hivatalos idő. Változtatni kell a megszokott munkaritmusán. Ebéd után fel sem áll az íróasztalától, csak amikor végez az aznapi könyvelésekkel.  Ezen is változtatni kell, ezentúl ő is beáll azoknak az asszonyoknak a sorába, akik hazahordják az aktákat, s miután a gyerkőc elaludt, folytatják ott, ahol délután abbahagyták. Megszokom... gondolja, meg én, az anyaság mindennél többet ér. Csak a kertjét nem bírja feláldozni még mindég. A sok virág helyett füvesíteni kellene. Tudja, érti, a gyermek fontosabb a muskátlinál, de még egy kicsit hadd örüljön mindkettőnek. Majd augusztusban megejti a füvesítést is. Elvégre a kertész azt mondta, úgyis késő lenne, kiégetné a nap a magot a földben. Az apróság mindenben alkalmazkodik vénkisasszonyi rigolyáihoz. Olyan világban élt eddig, ahol neki semmije sem volt, mindég nagyon jónak kellett lenni. Itt sincsen ez másként, mindenért rászólnak, igyekszik hát meghúzni magát, amennyire csak lehet. Még nem merte kicsomagolni a nagybabát. Ott kerülgeti a polcon, nehogy rászóljanak, mint azon a másik helyen, ahová kivitték egy hosszú hétvégére. Zsenge kora ellenére tudja, ha hibát követ, újra ott találhatja magát abban a nagy teremben, ahol végtelen magasan van a mennyezet, és ahol minden kong az óriás légtér miatt. Apró heverőkön több tucat sorstársa, sugdolózni kell, mert ha a nevelő meghallja, nem rest jókorát csapni a hálóinges fenekére. VISELKEDJ, Lili! Bocsánat, hallja magát. Nézi a babát. Haja szőke, dereka karcsú, magas sarkú cipőcske a lábán. Jaj, ha egyszer... gondolja. Sárika nem érti, talán rosszul választott, nem szőke babát kellett volna?! Azt a tanácsot kapta, hagyja a gyermeket magától kibontakozni. Ne erőltessen rá semmit, akkor majd szépen összeszoknak. Van rá fél éve kedves, hallja az érces hangot agyában, s látja is maga előtt, a lefittyenő tokájú éltes asszonyt. Biztosan igaza van, elvégre ő a pszichológus, a szakember már csak jobban tudja, mint ő. Lágy zene szól ablaka alatt, a nyári forgatagban odakint a sétálóutcában még mindég muzsikál egy utcai zenész. De szép is a nyár... gondolja, s szinte belebújik a lassan, egyenletesen szuszogó lánykába. Olyan szép, amikor alszik. Nem is olyan fekete... gondolja, miközben a levegőben rajzolja végig arcocskájának vonásait. Amikor először meglátta, tudta, hogy ez a sötét bőrű kis lányka kell neki, szíve hatalmasat dobbant, egyszerűen azonnal szimpatikus volt. Szeretem, mondja ki hangosan, elvégre akár ilyen is lehetett volna saját lánya is, ha Pistával együtt maradhatott volna. Ő is ilyen szép fekete ember volt, hatalmas nagy kávészínű szemmel. Milyen szép pár voltak ők együtt... na, mindegy. Ma már ez sem számít. Elvégre negyven éves, ideje megalapoznia jövőjét. Mindent sikerült, csak a gyerekprojekt lett sikertelen mostanáig. Ha időben szült volna, talán már nagymama is lehetne, de még nem késő ebben a korban sem. Ugyan, cuppant egyet szája sarkából, hiszen épp jó korban áldotta meg vele az Isten. Más asszonyok sem szánják harmincöt éves koruk előtt el a gyermekvállalásra magukat. Ha ő is akkor tervezte volna be ezt a gyermeket, épp ennyi idős lenne, mint Lilike. Istenem, fut végig egy hideg borzongás a testén, teljesen megbolondultam... hiszen ő már az enyém... senki sem tudhatja meg, hogy örökbe fogadtam. Talán, ha elköltözne innen, akkor egészen az övé lehetne, és soha senki sem mondaná el a kislánynak származásának történetét. Így sem, nyugtatja meg a belső énje, hiszen nem barátkozik senkivel sem, ugyan ki tudhatná? Talán azok ott az emeleten? Majd felfuttatok borostyánt, Lila akácot, és akkor többet nem látnak ide le. Lilike csendben szuszog, Sárika belefeledkezik gondolataiba, elpihen. Üresen marad vetett ágya, most először alszik a kisszobában, amióta ezt a lakást megvette. Olyan jóleső érzés átölelni ezt az apróságot, eszébe sem jut átmenni a saját helyére. Reggel ösztönösen cselekszik, gyorsan jár a keze, a pirítós is hamarább pattan ki a gépből, a kakaós kávé is sokkal ízletesebb, mint a korábbi napokon volt. Lilike cserfes kislányhoz méltó módon számol be éjszakai álmáról, miszerint egy jó tündér tartotta őt karjai között és vigyázta, nehogy bántani merészelje a farkas. Gyors mosakodás, öltözködés az előző nap vásárolt pöttyös biciklis nadrágba, apró fehér pólóba, csipkés szélű szandálba. A gyermek nem győzi csodálni hirtelen jött jó sorsát, alig mer leülni az óvoda öltözőszekrényének ládájára. Félti a szép ruhát, amit hamar lekap róla újonnan kapott anyukája, és már rajta is a fodros szoknya ismételten. Csak a többi gyerek nem akar megbarátkozni sötétebb bőrével. Ő a legbarnább az egész csoportban.

- Hol nyaraltál, Lili? - kérdi egy kényes szőkeség.

- Nem tudom - válaszolja vállát megvonva, mert bár érti a célzást, de azt mondta neki Sári, hogy nem érdemes vitába elegyedni butuska kislányokkal. Szót fogad. Csendesen tűri a többiek élcelődéseit. Szerencsére a felnőttek már nem ennyire gonoszak egymással.

Sári küzd berögözött életével, akarja ezt a kislányt, de nagyon. A gyermek is egyre feszültebb, nem találja helyét, bár felfogja, őt itt szeretik, neki itt mindene megvan, úgy kell viselkedni, hogy nélkülözhetetlenné váljon a sokszor hisztérikus kirohanásokba menekülő asszony számára. Minden nap hatalmas kihívás, Sári szeretni tanul, Lilike szerettetni. Épp a violát gyomlálja a hátsó sarokban, amikor valaki megráncigálja a bejárati ajtóra felszerelt csengőjét. Szokatlan dallam, így eleinte nem is érzékeli. Csak Lilikét fogja el valamiféle idegesség, meghúzza szoknyája szegélyét, amint a virágágyás előtt térdel.

- Valami baj van? - kérdi értetlenül. Ekkor újra megszólal a csengő. - Még ilyet?! - csodálkozik el rajta. - Ki lehet? Nem szokott ide már ily késői órán senki sem jönni vizitbe. A gyámügyes nem szokott túlórázni, este nyolckor ki csenget? - kényszeredetten áll fel, kimegy a kapuhoz, hogy a kémlelőn megszemlélje a furcsa órában érkezőt. Nagy bajuszos ember áll az ajtó előtt, rendületlenül ráncigálva a kapuba kihelyezett csengőcske madzagját.

- Mi kéne? - szól ki Sári ingerülten.

- Beszélni illenék! - szól be hasonló hangnemben az ember.

- Nekem nincsen mit beszélnem magával - s azzal már menne is hátra az ágyások irányában, ám az még ingerültebben rántja meg a drótot. - Nem érti, hogy nem engedek be senki idegent a házamba?

- Engemet azért már csak engedjen be, mert látni akarom a lányt.

- Miféle lányt? - kérdi gyanakvó hangon.

- A lányomat. Azt mondták az intézetben, hogy itt van kihelyezve magánál.

- Nálam nincsen a maga lánya, itt csak a saját kislányom játszadozik az udvarban. - Mint akit nem érdekel az iménti beszéd, gyorsan elkapja a gyermek kezét, és beviszi a házba. Úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, esti mese, ölelkezés, csicsergés, alvás. Ám hajnaltájban csak megszólal álmában az ember megint: A lányomat akarom látni... a lányomat akarom... akarom... látni... Mire megvirrad, hatalmas táskák éktelenkednek szeme alatt, árulkodva az éjszakai civódásáról. Kedvetlenül telik a reggeli szertartás, mosakodás, öltözködés, pár falat pirítós, majd szinte maga után ráncigálva Lilikét, viszi az óvodába. Délelőtt nem bír figyelni a munkájára, nem tudja eldönteni, felhívja-e az előadónőt, vagy sem. Picit félve a telefonhoz ér, de csakhamar visszarántja kezét, hiszen még két hónap van hátra a beszoktatásból, addig nem veheti örökbe a gyermeket. A nagy tokájú szigorú némber még meggondolná magát, és elvinné tőle az időközben megkedvelt kislányt. Végül úgy dönt, nem szól senkinek se az esetről, délutánra teljesen megnyugtatja magát. Rendben megy a számolás is. Este szinte várja a csengettyű megszólalását. Pontosan nyolc órakor megismétlődik. Ismét bezárkózik, nem mer kimenni. Újabb rémálom, egész éjjel le sem hunyja a szemét. Aznap semmi másra nem tud gondolni, csak a nagy bajuszos emberre. Elhatározza, ha még egyszer eljön, beengedi a férfit, elvégre, ha igazat mond, akkor joga van látni a kislányt. Este kinyitja a kaput, behívja a furcsa öltözékű embert.

- Na, ez ne váljon szokásává, hallja-e?! - zsémbelődik.

- Úgy történt, hogy amikor az asszony lebabázott, már beteg volt. Hát otthagytuk a gyereket a kórházban. Volt még otthon nyolc. Nem sokáig élt utána a lelkem, hamarosan eltemettük. Azóta magam vagyok a nagyokkal. De csak akartam volna még egyszer életemben látni ezt a gubicsot is. Hát addig faggattam a nevelőnőt, míg elmondta, hol van. Most azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőle, ha megengedi.

 - Hát akkor ide hiába jött - mondja neki Sári. Látva a férfi kitartását, nyomorúságát, megesik rajta a szíve, bár bizalmatlanul, mégis betessékeli a konyhába. Lilike sandán figyeli az ismeretlen, nagy bajuszú embert, rikító, rózsás lajbijában. Mielőtt bármit is beszélnének, gyorsan kinyitja az ablakot, mert a pálinkaszag, izzadtsággal keveredve furcsa illattal telíti be a konyhát. Nem akarja megalázni a férfit. Az mégis feláll, észleli a finnyás orrot, kimegy az ajtó elé.

- Talán itt az udvaron is megtenné a magam fajtának - szól be, mire az asszony hálásan kivezeti a kislányt. Az bújik mögé, nem érti, mi történik, mit keres ez a furcsa ember az udvarukban.

- No, hallod? Jól megnőttél! Mióta anyád hasában lubickoltál, még nem is láttalak.

A gyermek kétségbeesetten kapaszkodik nevelőanyja lábába.

- Ne félj tőlem, nem bántalak én - próbál viccelődni a kissé ittas ember. - Itt van kint a testvéred is, hadd köszönjön neked, utána megyünk vissza a faluba az éjféli vonattal.

- Azt már nem! - kiáltja el magát Sári. Érzi, hogy valami nagyon nincsen rendben ekörül az ember körül. - Mit nem képzel? Az én kislányomnak nincsenek testvérei.

- Ugyan mi baja lenne magának ettől, kedves? - kérdi bajuszát megpederve.

- Semmi keresnivalója nincsen itt nálunk. Most látta a gyermeket, láthatja, ez nem a magáé, mehet Isten hírével. Ide soha többet ne merjen jönni, mert azonnal kihívom a rendőrséget. Ennek a gyermeknek maga nem apja, Lilikémnek meghaltak a szülei autóbalesetben -, árulja el magát.

- Azt mondja, hogy ő nem a mi Lilikénk?! Akkor miért engedett be?

- Mit tudom én - legyint Sári -, megsajnáltam a kitartásáért. - Elkezdi idegesen kifelé terelni a hívatlan vendéget. Az vissza-visszanéz, mérgelődik, mondja a magáét, mégis megy, mert mennie kel. A kapuhoz érve az asszony előveszi zsebéből a kulcsát. Az ajtó előtt összegombolyodva várja apját egy olyan hat éves forma gyermek, hiányos öltözetben.

- No, lássa, ez a kisebbik, azok közül, akik otthon maradtak. Ő is akarta látni a húgát. - Erre már csak nem tud ellent mondani, beengedi a gyermeket. Lilike kedvesen fogadja, azonnal megosztja vele játékait.

- Na, akkor menni kell, mert lekéssük az utolsó vonatot is - mondja az ember. A gyermeknek viszont nem akaródzik menni, nyűgösen sírni kezd.

- Mikor jön fel újra a városba? - kérdi meg kényszeredetten Sári, látva a kislánynak mily nagy örömet okoz a másik lányka társasága.

- Két nap múlva egészen biztos, hozom a fiút beíratni az iskolába.

- Akkor, de csak most az egyszer - fogja szigorúbbra mondandóját -, maradjon itt ez a gyermek, hadd játsszák ki magukat. Addig utánajárok, miféle, kiféle is maga, hallja-e?

Az ember örömmel hagyja ott gyermekét, már nem olyan kényszerűen megy kifelé, mint korábban. Sárika alaposan megcsutakolja az idegen gyermeket is, megeteti, lefekteti együtt Lilikével. Kivesz kétnapi szabadságot, hiszen a jövevény gyermeket nem viheti az óvodába. Két nap múltával jön az ember egy másik gyermekkel, olyan tíz éves forma fiúval. Amikor elérkezik az este, azt is iparkodna ott hagyni, ám Sári határozottan visszautasítja. Mit tehet mást, vinnie kell mindkettőt haza magával. Szóba sem jön a rokoni kapcsolat, aminek Sári kifejezetten örül. Zárná a kaput, de nem találja a kulcsát semerre sem. Hirtelen fordul a világ vele a feje tetejére. Ideje sincsen a védekezésre. Hatalmas puffanással terül el a járdán. Mire magához tér, már besötétedik. Jókora ütést mértek rá, nyomát mutatja a fején éktelenkedő hatalmas dudor. Felülne, de annyira szédül, hogy nem mer mozdulni sem. Mellette a kapu tárva-nyitva. Odafönt javában imádkoznak a csillagok. Egy ideig még ott fekszik mozdulatlanul, majd nagynehezen négykézláb araszolva bekúszik a lakásába. Maga sem érzékeli az időt, mire a konyhába ér, újra elveszíti eszméletét.

- Lilike! - nyöszörgi, de alig jön ki hang a torkán. Nehezen telnek a percek, a falon bim-bamot játszik a régi óra, nézi, nem látja a mutatóját.

- Lilikém! - kiabálja kétségbeesetten. Mindhiába. Válasz semerről sem érkezik. Végre feltápászkodik, körülnéz, szinte teljesen kiürítették a lakást. Elvittek mindent, amit csak mozdítani voltak képesek. Az óra viszont ott játszadozik a falon, azt vagy nem vették észre, vagy nem tartották értékesnek. Az udvarban egyetlen virág sem maradt, mindent letapostak. A kislányt semerre sem találja. Egyre idegesebben szédeleg egyik szobából, a másikba. Újra ki az udvarra, majd be. Akár egy eszelős, amint tudatosul benne a pusztítás, amit maguk mögött hagytak a rablók. Végül eszébe jut az apró szenes kamra. Gyorsan kinyitja ajtaját. Ahogy belebotlik az ottfelejtett ócska kosárba, halk szipogásra figyel fel. Lilike, akár egy kiscica ül és vár alatta. Rémülten néz Sárira, majd egy gyors mozdulattal, mint aki védekezni akar, menteni a helyzetet, emeli fel jobbját. Kezében egy szál virág, még abból a kertből, ami odakint az este volt.

- Látod, kicsim? Igazságot tett az Isten... Legalább lesz helye a labdádnak.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Csilla
#14. 2012. augusztus 15. 20:16
Egy gyermek rengeteg örömet tud adni, ugyanakkor gyökeresen megváltoztatja az ember életét. Ha nem a sajátja, az pedig igazi próbatétel (lelkileg is). Nem lehet könyvből vagy szakemberek tanácsai szerint nevelni, csakis szeretettel, szívből.
Sári és Lilike között ösztönösen kialakult egy olyan kötődés, amely magasabb szintre emelte a kapcsolatukat.
Juhász Kató
#13. 2012. augusztus 14. 16:22
Sári anyaként tapasztalatlan, idő kell neki,
hogy meglássa, megértse mi az, ami igazán fontos.
Talán a folytatásból megtudjuk.
Jól megírt történet, érdeklődéssel olvastam.
Fer-Kai
#12. 2012. augusztus 13. 21:38
Nagyon szép feloldást ad a zárójelenet, az utolsó két mondat.
Ott már szinte mindenen felülemelkedik, mint egy buddhista (vagy keresztény stb.) példázat.
dezsoili
#11. 2012. augusztus 13. 09:19
Nagyon szépen köszönöm. Igen, van folytatás, ha nem is ennyire konkrétan.
előzmény: hozzászólása, 2012. augusztus 13. 09:06
dezsoili
#10. 2012. augusztus 13. 09:18
Eleve így írtam, csak miután nem lényeg, teljesen mindegy. Az elfogadásról szól, lelki vívódás, amin Sári megy át. A pici lány nyuszika szíve, tud-e majd igazán szeretni? Ezt a következő történetben boncolom. Köszönöm a figyelmedet.
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2012. augusztus 12. 20:13
dezsoili
#9. 2012. augusztus 13. 09:15
Erről szól, ennyi ez a történet, nem több, és nem kevesebb. Egy döntés, amihez valaminek meg kell törnie a jeget. Köszönöm, hogy olvasol. A figyelmed mindég inspiráló hatással van.
előzmény: Answer hozzászólása, 2012. augusztus 12. 20:11
dezsoili
#8. 2012. augusztus 13. 09:12
Nincsen lényege... Kik vagyunk mi, hogy megmondhatjuk, jó-e, avagy rossz? Az emberi magatartás sok mindennek a függvényében alakul, néha torzul a valódi jellem. Nem csak saját érdem a normálisnak vélt életvitel.... szerintem.
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2012. augusztus 12. 20:05
dezsoili
#7. 2012. augusztus 13. 09:10
Drága Mara!
Köszönöm érdeklődésedet. Ennek az írásomnak a lényege valóban a tépelődés. A lélek, a lelkek harcát mutatom be. Az összeszokás nehézségét.
előzmény: Mara hozzászólása, 2012. augusztus 12. 19:35
Eliza Beth
#6. 2012. augusztus 12. 20:13
Szerintem ő volt, csak nem a gyerekért, hiszen van otthon még nyolc.... Ili? Te hogy gondoltad?
előzmény: Answer hozzászólása, 2012. augusztus 12. 20:11
Answer
#5. 2012. augusztus 12. 20:11
Érezni a vivódást az írásban, ahogy Sári próbál dönteni a megszokásai, és az annyira óhajtott kislány között.
Azt hittem Lilike apja ütötte le a nőt, hogy elvigye a gyereket.
Az esemény végkifejlete döntést hozott Sári lelkében, jó döntést.
Remek életkép!
Gratulálok!
Eliza Beth
#4. 2012. augusztus 12. 20:05
Szép történet. Remélhetőleg Lilike nem az apja természetét örökölte....
Mara
#3. 2012. augusztus 12. 19:35
Nagyon tetszett a történetet, amiben enne van a lelki vívódás és a naivitás, aminek nagyon rossz vége lett, de Lilike kárpótol mindent.
Szeretettel gratulálok: Mara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!