Dezső Ilona Anna: Kövek

Nagyrábé, 2013.06.20.

 

Furcsa képet vázol hegytetőn a festő,

fehér kavicsok hevernek mindenhol,

hasán elnyúló árnyék csupán az erdő,

de szép a magaslati táj ilyenkor.

Felső orom mellének domborulata,

zöld pázsitnak selyme omlik le róla,

hajának lágy fürtjei vállán lebontva,

ösvényei sál, derekára fonva.

Ha nem lennének ily fehérek a kövek,

nem csillanna feketén benne tüske,

csúcsából sem hullanának sűrű könnyek,

szirtjén elszáradna összes tövise.

Lassan mozdul a kép mocorgó sereggé,

az apró kövek bárányként élednek,

válnak a hágók járatlan meredekké,

rajtuk a nyájak éhesen bégetnek.

 

Zuhogó esőben, futkosó pásztornép,

elmosódnak a kövek, el a hegyek.

Kecses orom mögül feltűnik másik kép,

búgó lantokon angyalok zenélnek.

Érzékeny lelkek, kik mozgatják húrjaik,

ujjak játékától az acél szakad,

porladó tájban elhalkulnak dalaik,

szavuk súlya alatt hangjuk elakad.

Távoli zenében a hegy közel kerül,

's mint milliónyi varázsa az égnek,

csúcsai felett pirkadó ég megfeszül,

reggelre eltűnnek a varázsképek.

Álmos bárányok fekszenek lustán alant,

zsugorodó hegyen a csúcsok fogynak.

Muzsikája is halkan porladó kaland,

maradnak a kövek annak, mik voltak.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Mara
#3. 2013. július 19. 11:29
Szeretettel olvastalak, és gratulálok: Mara
Csilla
#2. 2013. július 16. 16:10
Kedves Ilike!
Versedet olvasva gyönyörködtem "a magaslati táj " festői szépségében.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Az elbizakodott egérke