Dezső Ilona Anna: Húzd rá cigány!

Illusztráció: saját fénykép (1975.)

 

 

- Húzd rá cigány! Még egyszer hadd mulasson! ­- mondta erélyesen, miközben szapora léptekkel sietett ki a szobából, az illemhely irányába. Ej, de sok rosszat élt már meg... most mégis hihetetlen erővel viseltetik, pedig egyetlen gyermeke fekszik huszonkét évesen a koporsóban. Szerette a muzsikát. S mi, egykori osztálytársai, akik ebben a helyzetben bármit megtettünk volna, hogy minden a legnagyobb rendben történjen, felkutattuk a negyedik faluból is utolsó példányait e régi szép hagyománynak. Szereztünk prímást, brácsást és egy nagybőgőst, annak ellenére, hogy már senki sem hívja őket semmilyen alkalomra. Nincsen igény az élő zenére, így hát feloszlottak a bandák, elkorcsosodtak a muzsikus népek sorban. Mindent felváltott az elgépiesedett világ. Magnó üvölti a tam-tamot, s a csárdás is ugyanúgy dübörög, akár a rock zene, különbség már csak a dallamában van. Már, ha különbségnek lehetne ezt egyáltalán nevezni. A három cigány most aztán húzza tiszta szívből, lelkük ott dúl a nagybőgőben, amikor Pisti kedvenc nótájára zendítenek. Sántít befelé a szegény öregasszony, elkapta idegességében a szapora, de nem akar lemaradni semmiről sem. Megáll rezzenéstelen arccal fia lábánál. A koporsóban, vőlegényi ruhába öltöztetve gyermeke, aki oly sokat ápolta kórházban eltöltött évei alatt. Egyetlen felelőtlen mozdulat, mily nagy kárt tud okozni. Drága munkásember lelte halálát egy aprócska kapcsoló érintését követően. Mesélték, amikor földet ért, mert hatalmas magasságban érte az áramütés, egy könnycsepp gördült le az arcán. Igaz lehetett, nyomait felfedezni vélem halovány, szürke arcán, az orra mellett. Nem törölték le, rászáradt. Így van ez jól, hadd vigye magával az el nem sírt könnyeit is. S a cigány húzza... húzza. Mi némán állunk. Az anyja csendben szipog. Simogatja a lábát.

- Meg ne fázz kisfiam, adtam rád gyapjú zoknit... - s erre a mondatára a szív megszakadni kész. Most nem szabad, most ki kell tartani. A búcsúzás csak kettőjüké, ez a pár perc az övék. Még együtt lehetnek. Eszembe jut milyen nagy is volt e házban a boldogság. Idős szüleire sokat váratott a gyermekáldás. Akár a bibliában Sára, úgy imádkozott ez a szegény asszony Istenhez, és az egyszer csak megáldotta méhét. Alig örülhettek egymásnak, férje hirtelen máris visszaadta lelkét teremtőjének. Magában nevelte gyermekét. Voltak nehezebb, szomorúbb napok is, amit együtt mégiscsak könnyen vészeltek át. Elérkezett a nap, amikor vissza kell adni ezt a kevés boldogságot is. Nem lázad, nem kérdi miért? Hálával telt tekintettel nézi, a már soha többé nem mosolygó daliát. Amikor gyerekek voltunk, ő volt a társaság középpontja. Emlékszem udvarukra, kedves virágával tetszelgett a városka egyetlen magnólia fája a zöldre festett filagóriát körbeölelve. Kegyetlen elszántsággal boncoltunk egy kecskebékát alatta. Klári néni alaposan megdorgált. Kertjük végében másztuk meg a domboldalt, s eresztettük szánkóinkat neki a téli álmát alvó veteményesüknek. Volt ám gyermekzsivaj az udvarban, házukban elég. Hatalmas téglaépület, befejezetlenül, pirosban állt, hamar távozott belőle a gondos gazda, nem maradt ideje bepucolni. A törékeny nyomorék asszony, egészségét meghazudtolva kente a zsíros kenyeret a népes gyermekseregnek. Pisti lyukas arcával kacagott, olyan kedves volt tekintete, soha sem aggódott. Mindenkihez volt pár jó szava. Vékony cérnaszálhoz hasonló már az egykor sok bölcsességet kimondó száj, arcának kétoldali jellegzetes pírja is kifakult.

- Minden halott megváltozik, amikor kiássák a sírját - jegyzi meg édesanyja, mielőtt végleg eltakarják azzal a szemfedővel, amit félig ráhelyeztek a temetés előtt. Olyan összefogásról tettünk tanúbizonyságot, mint soha előtte. Bevallom, azóta sem. A fiúk ellapátolták a havat a meredek lejtőről végig, hogy az ébenfekete gyászhintót húzó két hatalmas ló, fel bírjon kaptatni rajta a hegy tetején lévő temetőkertig. Még kavicsot is szórtak rá, nehogy fennakadás történjen a nagy eseményen. Mi, lányok, takarítottunk, nem hagytuk, hogy ez a szegény öreg, beteg özvegyasszony készítse elő fia szobáját a nagy eseményre. Olyan volt minden előkészület, akár egy igazi lakodalom előtt. Csak most nem kacagott egyikünk sem. A zenészek elhúzták utolsó nótáját is úgy, ahogyan azt ő is kérte volna, ha tehette volna, mielőtt elment ebből a havas világból. Reggel még hatalmas pelyhekkel ontotta fagyos csillámait az ég, de mire elérkezett a temetés órája, kitisztult minden. Olyan szép lett, mint ennek a mindég vidám fiúnak az élete. Kisütött a nap. A díszes koporsót csak úgy nyaldosta, míg prédikált a pap. Majd körbeálltuk, s a fiúk vállukon vitték egészen a hegy aljáig. Ott feltették, az addig csak koszorúkat cipelő hintóra. Nem kockáztathattunk, még elcsúszott volna vele valamelyik a meredek lejtőn felfelé menet. Hatalmas reccsenéssel indult el a szekér, a lovak patáinak kopácsolásán és a kerekek nyikorgásán kívül semmilyen más hang nem hallatszott. Úgy húztak, mint valami elefántok, még véletlenül sem csúsztak meg, az amúgy roppant jeges hágón. Szinte szálltak, tudták, ma ügyesen kell végezni dolgukat, nem botladozhatnak. Akit ma végső nyughelyére visznek, soha sem vétett, egyenes ember volt, precíz, nem tévedett. Ő nem botlott meg soha. Értékes terhüket méltósággal cipelték. Nem volt talán két hete sem még, hogy tyúkpucolásra kérte a barátok segítségét. Főzte a húslevest, szaladt a megyei kórházba beteg édesanyját látogatni. A lányok vidáman tették dolgukat, ő nevetett, és nevettetett, mint mindég. Akkor is bohóckodott a tyúk tollával egy sort. Fel sem fogtam még a történteket, pedig eltelt már majd harminc év. Az ősszel megálltam a sírjánál. Ott nyugszanak békében mindhárman, apa, anya és fia egy helyen. Minden élet egy-egy regény lehetne. Na, de ki szereti a szomorú történeteket? A rostán ezek a régi, igaz történetek általában fennakadnak.

Azokkal, akik örülnek, örüljetek, a sírókkal sírjatok"- mondja az apostol. Pistivel együtt örültünk, és amikor elérkezett a korai búcsúzás ideje, hát sírtunk is tisztességgel. Olyan volt ő, akár egy tiszta fénysugár. Mint a Nap, mely képes volt abban az ítéletidőben is mosolyogni. Csikorgó hidegben jéggé dermedt a puha megváltás, s mégis, volt ebben a drámai pillanatban valami hihetetlen derű. Hisz minden nyomorúságon túl is képes újra, meg újra elindulni az Ember. Járni a maga útját. Másnap már éltük a korábban megszokott életünket. Kacagtunk, sírtunk ugyanúgy, mint annak előtte. Csak már Pisti nem biztatott többé soha. Hát húzd rá cigány! Még egyszer hadd mulasson!

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Ruder - Jana
#11. 2012. augusztus 2. 21:34
jaj Istenem, de kellett most sírnom...
andor
#10. 2012. július 31. 19:38
Rettentő szomorú történet,
Rettentő jól megírva!
Andy
Fer-Kai
#9. 2012. július 31. 18:38
Egyszer mégiscsak tévedett. Sajnos.
(Vagy ki tudja, nem egy magasabb értelmű, intuitív mozdulat volt-e, aminek okát, célját nem ismerhetjük.)
Answer
#8. 2012. július 31. 17:20
Hű, ezt nagyon megírtad Ilike!
Az utolsó sorokban benne van a fájdalom feloldása.
Az Ember járja tovább az útját.
Mert ez az élet rendje.
Gartulálok, remek írás!
Csilla
#7. 2012. július 31. 16:35
Megkönnyeztem írásodat, Ilike! Szívbemarkoló elbeszéléseddel, mintha kicsit visszahoztad volna szegény fiút, aki olyan volt, "akár egy tiszta fénysugár"... szép emléket állítottál neki.
Eliza Beth
#6. 2012. július 31. 16:17
Elkezdtem olvasni, aztán rájöttem, honnan ismerem. Most is tetszik, szép-szomorú történet.
Juhász Kató
#5. 2012. július 31. 13:09
Megható, szép megemlékezés. Tetszett, hogy kiemelted, hogy a bajban összefogtak az emberek.
Kár, hogy általában csak az élet súlyos bajai
hozzák ki az emberekből azt a segítőkészséget, melynek mindig meg kellene lenni.
Balage
#4. 2012. július 31. 10:56
Kemény, szomorú, mégis nagyszerű megemlékezés.
Mara
#3. 2012. július 31. 08:02
Kedves Ili, szomorú történeted tele emberi érzelmekkel, és az benne a legszebb, hogy nem csöpögős.
Szeretettel gratulálok kiváló írásodhoz: Mara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!