Dezső Ilona Anna: Elvégeztetett

Csak nagy nehézségek árán, de végre sikerült az utolsó hatalmas fát is kivágni. Kötelekkel erősítették meg törzseiket, húzták-nyúzták, rettenetesen megdolgoztak velük.

 

Az óriásra nőtt fenyőket, alig bírták kivágni úgy, hogy a szűk hely miatt, ne roppanjon össze az aprócska, az idő múlása miatt szürkévé homályosasodott, amúgy nagyon szép templom bejárati része.

 

- Elvégeztetett!- kiáltott fel a favágó, amikor sikerült kicibálni a hatalmas fatuskó utolsó darabját is a szűk helyről.

 

Alig pár méter csak a bejárati ajtó és kerítés közötti rész. Nehéz, szinte megoldhatatlan feladata volt, úgy kellett ezeket a fákat kivágni, hogy a lehetőségekhez képest a legkevesebb kárt okozza a mögöttük rejtőző szép épületben, vagy az előttük húzódó kovácsolt vaskerítésben. Évtizedekig eltakart épület villant hirtelen ki, a nap játékba fogott a torony jobb oldalán. Már épp lefeküdni készült, amikor észlelte az új lehetőséget ahhoz, hogy magát megmutathassa még egyszer ezen a rövid délutánon. A bejárati ajtó északra nyílik, a templom ormózata megsérült a reá nőtt fáktól, de most végre kiszabadították. Talán ezek a fák voltak utolsó őrei egy elmúlt korszaknak? Elég sok vitát okoz a faluban még mindég az eltávolításuk. Az emberekben beleivódott a múlt... el kell takarni, mindent be kell fedni, ami a pártot sértené. Büszke, makacs, szabad parasztok lakta hely, soha sem tartoztak egyetlen uradalmi birtokhoz sem, nem voltak csak maguk cselédei, na de a párt? Az más volt, az még őket is igába bírta vonszolni.

Történt egyszer, hogy egy kis faluban új rendet kezdtek építeni. A templom a főtérnek déli részére épült, szemben a Községházával. De mivel ez a megnevezés elavult azokban az időkben, szépen kitáblázták rá, hogy Tanácsháza. No, de akkor már hogyan nézhetett volna a tanács elnöke a falu papjával szemközt? Elhatározták, még mielőtt valakinek olyan ingerenciája támadna, hogy lebontatja az ősök két keze által megépített szép házat, mely egy teljesen más istenséget volt hivatott szolgálni, mint ami épp divatba jött, elköltöztetik. Ám nem voltak rá képzett emberek. Elég furcsán lett az épület besorolva a többi ház közé, nem úgy, mint más falvakban, csak egy sorban a lakóházakkal, beleolvadva az utca egységébe. Más településeken egész teret hagytak Isten háza körül, de ott már azokban az időkben is picit másként gondolkodtak róla, amikor még dicsőség volt hasonló épületeket emelni. Valamiért olyan más a gondolkodás ott, mindent eleve úgy rendeztek már egy évszázaddal ezelőtt is, hogy, ha változás jönne, a túlélést biztosítani lehessen. Volt tapasztalati lehetőség, hiszen épp egy szabadságharc és annak megtorlását követő időszak után, biza elgondolkodtató lehetett az emberek számára, merjenek-e hosszútávra ekkora épületet emelni, és azt hogyan is készítsék el úgy, hogy ne legyen hivalkodó, ne hívhassa túlságosan fel a figyelmet magára. S bár nem állítom, hogy tudatosan emelték szinte egyforma rangban a házak közé beigazítva az Úr otthonát, de nem adtak annak nagyobb külsőséget semmivel sem. Így aztán egy sorban, a többi házzal szinkronban építették azt meg. Amikor kínossá vált a jelenléte, semmi másban nem gondolkodtak, mint abban, hogy azt arrébb, az udvar lábába kellene behúzni, hogy ne irritálja a nagytiszteletű tanácselnök Úr szemét, amint kinéz az irodája ablakán. Igen ám, de hogyan? Titokban összehívtak egy amolyan csak belső emberekből hirtelen alakított öregek tanácsát annak megvitatására, hogyan hajtsák végre a nagy tervet.

 

- Bontsuk le!- kiabálta be egy éltesebb paraszt ember.

- Azt már nem! - kiabálta rá egy másik.

- De akkor mi tévők legyünk?- kérdezte a harmadik.

 

Szumma-szummárum, előlépett egy gyengébb eszű, ám huncutkodni szerető öreg, és azt javasolta, fűrészeljék el pontban alapja és a föld közötti részen az épületet, majd szórjanak elé kukoricát és azon, egy emelőszerkezet segítségével szépen lassan, apránként, hogy ne legyen nagyon feltűnő a költözködés, görgessék arrább az udvarának egy olyan részébe, ahonnan már nem lesz annyira zavaró annak megléte. Az utcai részbe ültessenek fenyőket, hiszen azok hamar nőnek, hatalmas lombjaikkal egy-kettőre eltakarják a ház hiányát, így nem fogja szúrni a pártemberek szemét sem. Nagy sikere lett a hirtelen jött ötletnek, volt ugyan olyan is, aki még csóválgatta a fejét, de annak reményében, hogy így nem kell megszabadulni attól, amihez azért azok szíve csak nagyon ragaszkodott, mindenki helybenhagyta az ötletet és szépen hazamentek. Estére valamelyik túlbuzgó jó sűrűn körbeszórta tengeri szemekkel az épületet. Reggelre mentek mind megnézni hogyan is lehetne végrehajtani az eseményt. Láttak erre-arra széjjelhordott sárgálló gabonaszemeket, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottak neki.

 

-Nem szemes tengerire gondoltam ám! - mondja a huncut emberke kacarászva, csak úgy hetykén, amolyan nagygazdához illően megpederve a bajuszát - csövesre, hát a szemeket azonnal elroppantaná egy ilyen monstrum nagy épület.

Helyeslően bólogattak mindannyian, a szemeket azonnal elroppantaná, na de a csöveket?!- Hát azokat már csak nem, majd szépen, mint előtte való napon ismét hazamentek nagy megelégedéssel a tanácskozásról.

Harmad napon is visszamentek mindjárt kora reggel és akkor már tényként tapasztalták, hogy a templom udvara tele volt kukoricacsutkákkal, valami hatalmas háborút vívhattak ott a vadnyulak egész éjjel.

 

- Ki hozta ide azt a töménytelen sok tengerit? - kérdezte meg az egyik elöljáró idős ember.

- Én - vallotta szégyenkezve be az egyik tehetősebb gazda.

- Hát elment kegyednek az esze?!- förmedt rá akkor, hirtelen ráeszmélve, mekkora butaságnak dőltek ők be.

- Magának is urambátyám!- mosolyogta a tanácsot adó- Hát nem gondolták, hogy ezt a hatalmas házat mi el tudnánk csak úgy költöztetni?! - és a hasát fogva a nagy röhögéstől ment is kifelé az udvarból.

 

Rettenetesen megszégyenültek az emberek. Ilyen tanácsot ültek ők ily sok napon keresztül, hogy nincsen ennek semmilyen eredménye? Ekkor az egyik elment, és mire a többi feleszmélt a nagy sopánkodásból, már hozta is szekérrel a töves fenyőket.

 

-Na, itt vannak, ni - s ezzel elkezdte leszedegetni a fákat.

 

Nagy hirtelenjében ment is mindenki, ki lapátért, ki ásóért, és estére végig is ültették a templom és kerítés közötti telekrészt fenyővel. Jó sűrűn, hadd nőjenek azok egybe hamar. Épp csak annyi helyet hagytak ki, hogy azon aki még mer, be tudjon az épületbe menni.

Közben elteltek az évtizedek. A kis magoncok tudták a dolgukat, megértették a rájuk rótt feladat jelentőségét és alaposan benőtték az épületet, nem sokat engedve abból látni az előtte elmenőknek.

Jött egy fiatal lelkész, és gyorsan kivágatta a sok fát, megszabadítván az épületet a végleges enyészettől. A végrehajtás csak egyetlen emberben okozott örömet, a favágóban, akinek sikerült úgy megoldania a nem mindennapos feladatot, hogy sem a bejáratban, sem a kerítésben nagyobb kár nem keletkezett.

 

- Elvégeztetett! - kiáltott fel hatalmas megelégedéssel.

 

A kép címe: Alkonyat imába foglalva. Anyaga: vászon, olaj.Mérete: 60 X 40 cm.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#4. 2013. január 20. 12:01
Ezt anno nem láttam... Pedig nem is olyan agyament ötlet, ma már költöztetnek odébb egész épületeket... bár nyilván nem kukoricán :-)))
Mara
#3. 2013. január 20. 11:27
Most találtam rá az írásodra, és mint mindig, most is szeretettel olvastalak: Mara
Answer
#2. 2011. március 16. 18:12
Ha jó helyre ültetünk, nem kell kivágnunk.
Jó az írás, szép a kép.
Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek