Dezső Ilona Anna: Asszonyok VI. (3/3)

- Hát mi a csodának temeted már a húgodat, hiszen nem halt meg... Meglásd, meg fog gyógyulni, csak egy kicsit elfáradt. - Illusztráció: saját festményem

 

 

Jani bácsi leül az egyik kisszékre a sparhelt mellé, ott alszik tovább kétrét görnyedve. Már jócskán besötétedik, mire magához tér.

- Idus! Idám! - hívogatja párját ekkor az idős ember rémülten - Idus, gyere gyorsan! Menj a doktorért! Boriska nem mozdul!

Szalad az be, finom illat járja be a helyiséget ruhájától.

- Mit csinálsz ott kint? Hát nem hallod, hogy hívlak? - méltatlankodik az öreg.

- Mit? Paprikást nokedlivel a tyúkból. Ott fő a bográcsban, ahogyan rendelted.

- Még ilyet - ámul az öreg. - Eddig soha... most meg igen?! - húzgálja vállát, miközben megpróbálja felemelni a magatehetetlen testvérét az ágyból. Szalad be Ida is, ahogy meglátja Boriskát mozdulatlanul, rémülten állapítja meg:

- Ide tényleg orvos kell! Atya Úristen! Mibe fog kerül ez nekem... Szaladok a doktor úrért, nehogy pánikba ess! - s már szalad is ki a konyhából, hallatszik, amint becsapja maga mögött a kerti kiskaput.

Jön az orvos hamarosan. Nagydarab egészséges ember, kezében a míves borjúbőrből készült táskája. Sztetoszkópja ott lóg a nyakában, fehér köpenyben, ahogyan a rendelőben is szokta, úgy jön az idős nőn segíteni.

- Ide mentő kell - mondja, s már üti is be a jól ismert számot a mobiltelefonján, majd vizet kér, mellé tiszta ruhát. Gondosan lemossa a verejtékező Boriska arcát.

- Nem árt most ez a jó kútvíz szegénynek - mondja óvatosan, nehogy megsértse a háziakat.

A mentősök gyorsan dolgoznak, viszik a beteget azonnal a kórházba. Jani bácsi ügyetlenül toporzékol a kapuban. Remegő kezében egy darab rongy, azzal törülgeti könnyeit, amint a jármű eltűnik a sarkon túl.

- Látod asszony? Sajnáltad tőle azt a kis nedűt! Pedig már csak annyival maradt a lelkem... - s úgy zokog, akár egy gyermek.

- Jóvá akartam tenni mindent - mondja szelíden. - Levágtam neki a legnagyobb tyúkomat.

- A tegnap kellett volna... a tegnap...

- Hiszen ma született meg a borjú, nem tegnap!

- Igazad van - törődik bele. - Most mi lesz velünk, Idus?

- Mi lenne... még vagyunk egymásnak. Élünk. Hát mi a csodának temeted már a húgodat, hiszen nem halt meg... Meglásd, meg fog gyógyulni, csak egy kicsit elfáradt.

- Meg - nyögdécsel Jani bácsi. - Hát persze, hogy meg! Egyszer aztán mégis csak meg fog hal. Jaj, csak ne előttem... Az nem lenne igazságos, hiszen én sokkal öregebb vagyok...

- Ne temesd már! Na, hallod? Micsoda egy vészmadár lettél? Akkor most bemegyünk, és megesszük azt a fránya tyúkot mind egy szálig! Nehogy pocsékba menjen az a finom paprikás!?

Az öreg, mint aki rosszul hall, úgy néz rá:

- Megbolondultál asszony? Van kedved enni ezek után?

- Már hogy ne lenne, ha egyszer megfőztem... A kedvetekbe akartam járni - siránkozik. Ere az öreg is magához tér. Tényleg, ez az asszony még életében nem cselekedett ilyesmit. Elvégre ő itatta le a Boriskát, nem az asszony. Még a szörnyű fösvénységtől való lelki gyötrelmein is túltéve magát, megcselekedte, amit kért tőle.

- Nem vagy te rossz asszony - mondja, s remegő karjával átölelve kíséri be a konyhába. - Ugye megbocsátod aggastyán férjed illetlen szavait... - leheletnyi finom csókot nyom annak kendőjére a feje búbján.

- Te vén szamár!  - viszonozza a babusgatást. - Meglásd, minden helyre fog jönni. Most sok dolgunk van ám! Forralunk vizet, levágom szépen a hajadat, megborotvállak, megfürdünk. Reggel bemegyünk a városba meglátogatni Boriskát. Nem bánom, még ha minden vagyonunkat is odaadjuk a doktoroknak, csak gyógyítsák meg.

- Te Idus! Én még ilyet tőled ezidáig nem hallottam! - álmélkodik Jani bácsi.

Hátramegy az udvarba, leemeli a bográcsot a kerti tűzhelyről, beviszi a konyhába. Tartalmát átönti egy lábasba, majd elővesz két tányért, mer belőle jókora adaggal az öregnek. Finom lehet az felettébb, csak úgy ontja kellemes zamatát.

- Hát akkor együnk Idus - mondja, megvakargatva állát, mert étvágya nemigen van, de ezt otthagyni nem illene. Leülnek, szótlanul kanalazva az ételt. Hiába forgatja Jani bácsi a szájában, nem megy le a torkán, a harmadik kanálnál abbahagyja az evést.

- Nem ízlik? - kérdi kétségbeesve Ida.

- Dehogynem, csak hát a Boriska... - sírja el újra magát.

- Na, ne búsulj már... - pattan fel felesége mellé, átölelve férjét - meglásd, megsegít az Isten, meggyógyítja hű szolgálóleányát.

- Hogy te milyen jó tudsz lenni?!

- Eddig nem voltam? - veszi pörölősre az asszony.

- Az élet megkeményített bennünket. Nem a te hibád. Anyám ültette beléd a fösvénység csíráját, te csak folytattad, amit rád hagyott örökül.

- Mától vége - fogadkozik Ida.

Estére még tiszta ágybelit is húz, kitakarítja a szobát. A kis konyhában levendula illata terjeng. Alaposan megcsutakolja a frissen nyírt, megborotvált, görnyedt testű embert a nagy lavórban. Majd ő maga is megtisztálkodik. A teheneket rábízza a szomszéd asszonyra. Az sem tudja, az is merre legyen a nagy csodálkozásban, a maradék paprikást, úgy, ahogyan volt, lábasostul átvitte neki. Szegény özvegyasszony az, négy gyermekkel. A legnagyobb szokta őrizni a teheneket. Van ám munka velük, nem egyszerű kilenc kövér jószággal bíbelődni egész nyáron, mikor a többi gyerek épp a réten játszik. De kell, mert valakinek pénzt is illik keresni, különben miből vennének lábbeliket télire? Az asszony eljár napszámba, előteremtve a család téli tüzelőjét. Amit az állam ad, abból semmire sem telne. Kénytelen évek óta megalázkodni ennek a fösvény asszonynak. Pedig ej, de sokszor megalázza, mégsem emlékszik már egyetlen bántó szavára sem, mindent elfeled egy fazék paprikás láttán.

- Isten áldja meg érte! - hálálkodik.

- Fogyasszák egészséggel. Hanem aztán a kis borjúra gondjuk legyen. Ne menjen napszámba holnap reggel, vigyázzon a portánkra, kérem. Etesse meg az aprójószágokat, meg a teheneket is fejje meg! Vigyázzon mindenre, míg haza nem érünk a városból.

- Ne féljen Idus néni! Akár a sajátomra, úgy ügyelek majd mindenre. De ugye megkérdezhetem ki a beteg? Láttam a mentőt, meg a doktor urat maguktól jöttek ki.

- Boriskát vitték be a kórházba. Elveszítette az eszméletét, nem tudom, mi a baja. Menni kell rendezni a sorsát, remélem, hamarosan meggyógyul - mondja, s azzal már megy is hazafelé. Másnap hajnalban kelnek. Jani bácsi még mielőtt felöltözne, kimegy a nap születésénél segédkezni. Azt még a testvére kedvéért sem mulasztaná el. Ahogy aznap bújna elő, hirtelen egy bárányfelhő betakarja az eget, s szürke foltjaival teríti be a horizontot.

- Te hálátlan - sziszegi az öreg - még te is ellenem vagy? De megadóan hazabiceg. Otthon már várja a tejbekása, gyorsan bekanalazza. Hagyja magára húzni a frissen keményített inget, lajbit. Az új szövetnadrág kényelmetlennek tetszik, alig bír megmozdulni benne. S nem elég ez a sok flanc, még a csizmát is rá akarja kényszeríteni az asszony. Pedig azt csak madzagon viselte ezidáig a vállára vetve, ha épp vásárba mentek. Azt is csak azért, hogy lássák, van neki, csak nem koptatja el a talpát egy ilyen alkalom miatt. Sokszor megmosolyogták a népek, a faluban ez már megszokott látvány, ott észre sem veszik az ilyesmit. Úgy kopog a Jani bácsi sarka télen-nyáron, hogy azt még ez a valódi bőrcsizma is megirigyelhetné, mert utánozni nem bírná. Alaposan megkérgesedett nyolcvan év használata folyamán. Jobb hasznát veszi, mint az efféle kényes dolgoknak. Az ő talpa edzett, szokva van kaszáláshoz, kapáláshoz, nem is érti, miért nem ízlelik meg a fiatalok manapság a föld csodálatos érintését. Csoda furcsán érzi magát a hatalmas csizmában, olyan fényesre kefélte felesége, hogy a légy egészen biztos elcsúszna rajta.

- Mi a csodának már vén csődörre ilyen cifra kantár... - méltatlankodik, de Idus összevont szemöldöke visszatartja a további zsörtölődéstől. Nem moroghat, lekésik a buszt. Ő is szépen kiöltözik. Kontyba fonja hosszú ősz haját. Még az anyja csatos fésűjét sem dobta el, azzal tűzi fel frizuráját. Pepita szövetruhája, sarkas cipője igazi módos, falusi asszony kinézetet kölcsönöz neki. Nyoma sincsen a rongyoknak, szépen felöltözve iparkodnak elérni az első járatot. A sok mezőre igyekvő falusi ember mind megfordul utánuk, nem akarnak hinni a szemüknek. Az öreg kajszol, kuzbol a hatalmas bokszcsizmában. Nem akar engedelmeskedni a láb, hiába nógatja, sehogyan sem akar az hallgatni gazdájára, egyik a másikba akaszkodva biceg hol jobbra, hol balra bukdácsolva. Csak elérnek valahogyan a buszváróig, felszállnak a szinte azonnal érkező járatra. Az öreg nem rest, azonnal ahogy leülnek, nyomban rátapos egyik lábával a másiknak sarkára, lehúzza a kényelmetlen lábbelit. Asszonya csúnyán nézi, ám ő rá sem hederít, míg be nem érnek a városba. Ott aztán újra rácibálja Ida, nincsen pardon, nem kopácsolhatja végig az aszfaltot kérges sarkaival. Miután csak nincsen haladása az öregnek, leint egy taxit, urak módjára viteti be magukat a kórházba. A portán elmondják jövetelük célját. Tisztességgel útbaigazítják őket, hogy arra jobbra menjenek, a földszinten van az intenzív osztály, ott érdeklődjenek. Hamarosan megtalálják az ominózus osztály ajtaját, és addig ácsorognak szótlanul előtte, míg végre észreveszik őket. Kijön egy nővérke. A bácsi előadja idejövetelük célját. Megkérik őket, hogy várjanak, a főorvos úr még vizitet tart. Pár percig még ott ólálkodnak, amikor kijön egy soványka, sápadt ember. Torkát sűrűn köszörülve kezdi el mondandóját. Jani bácsi körül megfordul a világ, oly hatalmas súllyal éri a hallottak nyomása, hogy térdre esik.  Az orvos a segítségére sietve felemeli az öreget, majd széket hozat, s leülteti a megaggott embert.

- Jobban van? - kérdi aggodalmas hangon.

- Semmi baj, doktor úr - válaszolja, majd keserves zokogásba kezd. - Ez nem igazság... én voltam az öregebb.

Ida is csak néz maga elé mereven, mint aki fel sem fogta a hallottakat:

- Pedig levágtam a tyúkot is... Milyen hálátlan...

 

Előző rész...

Első rész...

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Döme Zsuzsa
#9. 2012. április 9. 17:14
Boris és Ida sorsa is továbbgondolásra érdemes. Mi lett volna, ha......?
Gratulálok, Ili.
dezsoili
#8. 2012. március 21. 22:05
Kedves hozzászólásotokat nagyon szépen köszönöm. Közben befejeztem ezeket a történeteket, a nyolcadiknál ráuntam.Így is lett egy kötetre való, talán sikerül majd kiadni.
Answer
#7. 2012. március 20. 18:13
Remek vagy!
A kép tökéletes, mindkettőhöz gratulálok!
Szeretettel: answer
harunalrasid
#6. 2012. március 19. 17:03
életírás ez a javából!
Mara
#5. 2012. március 18. 20:39
Kedves Dezsoili,
szeretettel gratulálok: Radmila
Fer-Kai
#4. 2012. március 18. 17:35
Súlyos problémák és tanulságok életszerűen bemutatva.
Eliza Beth
#3. 2012. március 18. 16:32
Ezek az igazi régi öregek! Nagyon találóan jellemezted őket. A végén az a kis beszólás is nagyon ül.

****************

"kajszol, kuzbol " - ez pontosan mi is?
Balage
#2. 2012. március 18. 08:40
Szeressem írásaidat. Ehhez is csak gratolni tudok. Nagyon jó, kemény írás. Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek