Dezső Ilona Anna: Asszonyok VI. (3/1)

Az emberek néha megmosolyogják, amúgy nem csúfolkodnak, inkább sajnálják a roppant fösvénységük miatt őket. - Illusztráció: saját festményem.

 

 

Titokzatosan susog a nád a faluszéli lápos részben. Jani bácsi mély áhítattal nézi a fel-felreppenő rovarokat. Arcából furcsa gúnyt űzött a nyári nap, redői feketén virítanak, míg bőrének gyűrődött belső részei látni engedik fiatalkori színét. Rongyos inge épp elfedi valamelyik néhai tehenének bőréből házilag varrt nadrágját. Mindez ugyan mit számít? A napfelkelte varázsa mindezt elfeledteti. Ahogyan kínosan nyögdécsel alant a halványlila ég, mint aki ikreket szülne minden reggel. Nyolcvan esztendeje már, hogy békével tölti e látvány el. Hatalmasra nyurgult szemöldökének szőrszálai sűrű ellenzőkként védik megfakult szemét. Úgy néz ki, akár egy koldus, pedig ő a falu egyik legtehetősebb embere. Rég belefáradt asszonya megleckéztetésébe. A vénkisasszony húgával szenvedik annak a rettenetesen fösvény asszonynak a rigolyáit. Fiatalabb korában gondolt rá, hogy elviszi valamilyen orvoshoz, talán az tudna oldani ebből a borzalomból, csak hát errefelé nem ismerik a pszichoterapeutákat. Csak úgy maguk tesznek igazságot egymás között.  Mára viszont már megöregedtek mindhárman, mostanra már mindegy. Csak a Napot! Hát azt láthassa még párszor, amint kibújik a mindenható vemhéből ott alant a rekettyés mögött. Az télen-nyáron különleges látvány, s ő a világ semmi kincséért sem mondana le a mindennapi bábáskodásról. Néha felemeli kezét, mint aki utána akarna nyúlni, s mint aki el is elkapná egy-egy aranyló sugarát, úgy követi, simogatja az elérhetetlent. 

- Sikerült? - kérdi kedvesen mögötte egy még nálánál is rongyosabb öregasszony.

- Jaj, Boris ! A frászt hoztad rám! Mi kéne?- fordul meg, de csak úgy viccesen, mert a gorombaság távol áll tőle. Minden szava jóságos döngicsélés. Mikor felnéz, lompos fejét nehezen emelve, tekintetéből akár az imént megszületett fény, úgy árad a jóság.

- Ki kellene hajtani a marhákat a legelőre - suttogja neki testvére, majd átöleli a kettégörnyedt testet. Kezébe nyomja göcsörtös nyelű botját, kettesben, szépen elbicegnek a falu utolsó háza irányába, ami egyben a legkisebb, évszázados építmény lehet.

- Mit gondolsz Boris?  Megfőzi ma végre Ida azt az öreg tyúkot a kívánságom szerint?

- Á! Nem hinném... már a tegnap is nagyon készült vele a piacra...

- A fene azt a fösvény lelkét... - morogja, de csak úgy leginkább magának.

- Miért nem lázadtunk fel ellene sohasem? - kérdi Boriska nagy komolysággal.

- Miért? A csoda se tudja hallod. Elég nagy marhák voltunk... Na, de most meg már minek?

- Semminek! Se gyerek, se család, az én életem sem alakult semerre sem... már csak egymásra kell vigyáznunk hallod, de azt aztán nagyon.

- Te miért nem mentél hozzá a Gáborhoz, amikor az többször is megkért? Na, ha már most idáig jutottunk, elérkezett életünknek igazságosztó pillanata, nem gondolod? Már mindegy. A behívót rég megkaptuk, olyan korba értünk, amikor bármelyik pillanatban szólíthatnak, s akkor menni kell...

- Magam sem tudom. Olyan ügyesen tudott lebeszélni róla a te Idád... Meg anyánk is. Emlékszel? Azt mondta rá, hogy semmi egy ember az. Nincsen se kutyája, se macskája, miből tartana el? Pedig annyira szerettem!

- Ha valamit bánok az elmúlt életemben, az épp te vagy, te lány! Az a nap, amikor nem csaptam közétek! Kellett volna, gyenge férfi voltam, az ujja köré csavart a szép asszonyom szerelme. Anyámat is rendre kellett volna utasítanom, ő oltotta ebbe a szegény párába a fösvénység magot... Utána bezzeg ő fogta magát, és jobblétre szenderült.  Így neki nem kellett nélkülöznie. Csak próbálta volna ki az asszony mellette legalább pár évig... Na, most kimondom, ostoba voltál húgom. Tönkretetted az életedet. Itt szolgáltál engemet meg a feleségemet, akár egy nincstelen. Könyöradomány volt minden szelet kenyered. Fiatal korában is bolond volt Idusom, vénségére?! - legyint sokat mondóan. - Szerinted hány ördög lakhat benne?

Erre ropogósan kacagja el magát az akár árnyéknak is beillő kedves teremtés. Majd belekarol újra testvérbátyjába, elkezd neki egy szép régi dalt dúdolni. Hangja, akár egy pacsirtáé, nem érződik meg rajta az idő múlása: „Az én babám gesztenyeszín haja, felfésüli fehér a homloka...". Mire kedvesen beletúr annak lomboncos hajába. Erre olyan jó kedvű lesz az öreg, hogy szinte kiegyenesedik hátának görbülete. Csettint egyet az ujjával, elkapja a húga derekát egy pillanatra. Majd belesajdul a fájdalom, s egyből visszaengedi gerincét abba a megnyugtató pozícióba, amelyben kevésbé érzi ránehezedő súlyának szorongatását. Boriska még aranyosabban kacag, látva idétlenkedését.

- Na hallod? Hát már tényleg megöregedtünk. Még pár évvel ezelőtt ölbe is kaptál, úgy vittél át a patakon, amikor nem mertem átmenni azon a keskeny pallón...

- Na hiszen... van annak vagy húsz éve...

- Hogy lenne? - bizonytalanodik el a lány... s még beszélgetnének egymással, de már közel vannak a házhoz, a kiskapun sorakoznak kifelé a tehenek, mögöttük a szürke posztóruhát viselő, fekete kötényes sovány asszonysággal.

- Még jó hogy haza esz benneteket a fene! A Marist nem merem kihajtani, nemsokára ellik. Azt se tudom, mitévő legyek, nem találom a kötelet. Tessék már hazafelé szaporázni mihasznák! Boris! Te olyan ügyesen segítetted a világra mindég ezeket a nyakigláb idétlenségeket, menj máris, már nagyon bőg az a szerencsétlen.

Az idős nő nem ellenkezik, ijedten szalad be az udvarra. Szedi görbe lábait, kissé kacska himbálózással, a kukorica kórókkal fedett nyári tákolmány irányában. Megpaskolja a tehén farát. Megnyugodva veszi tudomásul, hogy nem késett el, még nem ellik. Órákat képes az állataival eltölteni, anélkül, hogy megmozdulna. Azok jelentik minden örömét. Ez a feladata, övé a sok jószág az udvarban. Sógornője nem ért hozzá, csak a kertet matatja egész évben. A napjuk egyformán telik. Zsörtölődés a házastársak között a levágni való tyúk miatt már napok óta. Jani bácsi roppant mód ki van éhezve egy igazi bográcsos paprikásra, míg Idus a világ egy kincséért sem áldozná fel kedvencét. Így aztán telnek a napok egymás utáni gyorsaságban, anélkül, hogy húst fogyasztanának. Tejféléket esznek tejjel. Kenyér sincsen minden nap az asztalon. Ahogy öregszik Idus, már a lisztet is sajnálja maguktól. Kását főz, leginkább zabból, vagy kölesből. ¬ Pedig van földjük is bőven. Igaz, megmunkálni már nem bírják. A bérmunkások nagyon sokba kerülnek, így az idős asszony azzal védekezik, hogy odaadja érte az egész hasznot, nem marad kenyérnek való belőle. Persze van a boltban mindenféle fajta, csak az pénzbe kerül. Idus néni a pénzt talán még a búzánál és a tyúkoknál is jobban sajnálja, azt a párnájába varrva tartja. Hát így tengődnek egyre silányabb körülmények között. Megtörtént, hogy a község körzeti orvosát kellett szalajtani hozzájuk, mert annyira rosszul volt a testvérpár, majd meghaltak. Kiderült, nyers búzát ettek titokban. Azt is elzárja ám előlük. Nagyon megkívánták a frissen aratott gabona illatát, hasonlít az a frissen sült kenyérhez. Annyit ettek belőle, hogy beléjük dagadt. Már megszokták a faluban, senkinek sem tűnik fel a rongyos nép. Az emberek néha megmosolyogják, amúgy nem csúfolkodnak, inkább sajnálják a roppant fösvénységük miatt őket.

 

 

 

Folyt. köv... (03.16-tól)

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Answer
#10. 2012. március 23. 19:14
Ja igen, a festmény teljesen valósághű, azt hittem fénykép...
Nagyszerű!
Answer
#9. 2012. március 23. 19:13
Arra lennék kiváncsi hová lett a kommentem...
Mindegy.
Kiváló a jellemábrázolásod, gratulálok, várom a folytatást!
Döme Zsuzsa
#8. 2012. március 23. 16:03
Kedves Ili,
Nagyon szép az eleje, érdekes a közepe, jó, hogy nincsen még vége. Folyt. köv. az olvasásban is.
dezsoili
#7. 2012. március 21. 21:05
Nagyon szépen köszönöm a megtisztelő figyelmeteket.
Mara
#6. 2012. március 13. 20:07
Kedves Dezsoli,
lírai hangú bevezető részed különösen tetszik. A testvérek beszélgetéséből ismerjük meg a hárpia jellemét. Szépen alakítod az elbeszélésed.
Szeretettel gratulálok: Mara
Fer-Kai
#5. 2012. március 13. 18:50
A képet látva az jutott eszembe, hogy szent tehenek a templom előtt.
S legfőképpen: béke.
Juhász Kató
#4. 2012. március 13. 17:22
Kiváló jellemábrázolás, Ilike.
Milyen szomorú, hogy egyik ember a másikon uralkodva megkeseríti annak életét.
Érdeklődve várom a folytatást.
Báró von Shenczky
#3. 2012. március 13. 11:22
Jó olvasmány, kedves Ilike. Nagyon szomorú, hogy ilyen jellemek vannak, mint a ház "Úrnője". Pedig személyesen is ismerek ilyen jellemeket. Többségük már átköltözött, hátrahagyva féltett vagyonukat. :)
Milyen nehéz lehetett nekik itt hagyni a kuporgatott pénzeiket?
Balage
#2. 2012. március 13. 09:01
Még nem olvastalak végig, mindenesetre az első rész nagyon meggyőző...
Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

A sárkány, a fiú és az erdő