Dezső Ilona Anna: Anna álma 2. rész

- Apa! Kérlek, meséld el, miért nem hozza be Laci a kisfiamat! - Illusztráció: saját ( szerkesztett kép )

 

A napok lassan telnek. Lacika felől semmi hír, mint akiket föld nyelt el. Anna egyre jobban szorong, állapota is romlik. Bár neki senki sem mondja, mi történik a kórház falain kívül, mégis érzi, valami borzalmas dolog történhetett.
- Apa! Kérlek, meséld el, miért nem hozza be Laci a kisfiamat! Látni szeretném! A rák nem ragályos... Kérlek, magyarázd el neki! Miért nem hív fel? Hol a telefonom?
- Kérlek, nyugodj meg, így nem fogsz meggyógyulni! Ha nem akarsz jobban lenni, el fog hatalmasodni rajtad ez a csúnya kór. Miért adod fel? Laci eltűnt. A gyerekkel együtt nincsen sehol sem. Már kiadták a körözést is. Ha nem mondom el, aggódsz, most, hogy tudod az igazságot, félek, még idegesebb leszel.
- Apa! Lehet, hogy nem magától ment el? Lehet, hogy elrabolták őket? Igen... Csakis így történhetett! Apa! Keressétek meg a családomat! Kérlek!
- Nyugodj meg, gyermekem. Nem rabolták el. A gyerekszoba bútorait próbáltuk keresni, de az anyósod épp úgy nem tudott erről a szándékáról, mint mi sem. Fogalma sincsen, azt mondja legalábbis, hogy merre mehetett a fia a gyermekkel. Szerinte, de az apósod szerint is, Lacinak van valakije, állítólag többen is jelezték nekik, hogy együtt sétált egy idegen nővel.
- Ez nem igaz! - veszi védelmébe Anna. - Hidd el, hogy hazugság, rágalom. Nem igaz! Laci ilyet soha sem tenne. Akkor azt észrevettem volna... ne...
- Most erősnek kell lenned. Ha így viselkedsz, soha sem akadunk a nyomára. Neked meg kell erősödnöd, hogy elindulhassunk felkutatni őket! Megígérem, addig nem halok meg, míg meg nem találom az unokámat! Attól tart a rendőrség, hogy kivitte külföldre a gyereket a tudtodon kívül. Most csak kimondtam, mit gondolnak, és milyen irányban folyik a nyomozás.
- Létezik ilyen? És ezt az én Lacim megtette volna velem?
- Igen, sajnos létezik. Bár az is tény, hogy nem szokványos cselekedet.
- Rá unt a betegségemre, vagy elrabolták? Laci nem bántana meg... az nem létezik... miért mosolygott olyan kedvesen? Már számtalanszor végiggondoltam azt az utolsó jelenetet a pályaudvaron. Lacika kezét is felemelte, segített a gyereknek integetni. - Aki el akar hagyni, annak nincsen ennyi törődés és szeretet a tekintetében... nem, ő nem hagyott el! - hangosan tör fel belőle keserűsége, olyan hihetetlen erővel kezd el zokogni, hogy az apa kénytelen orvos után szaladni. Sietnek a kórterembe, nyugtató nyugtatót követ, Anna elcsendesedik. Édesapja nyugtalanul nézi egy darabig, majd elrohan, elindul megkeresni az unokáját, folytatja mindennapos harcát az eltűntek felkutatásáért. Minden pályaudvart végigjár, hiába kérdezősködik, hiába mutogatja a vő és az unoka fényképét, senki sem akad, aki látta volna őket. Mekkora szamár vagyok, éled tudata, hiszen a bútorokat, meg azt a sok holmit is mind magával vitte... csakis valami teherautóval vagy hasonló szállítóeszközzel tudott elköltözni. A szomszédok mind hallgatnak, senki sem akar belekeveredni, így az ügy ezen a ponton megreked. Sem az alatta, sem a felette lakó házaspár, elmondásuk szerint, nem hallotta a költözködéssel járó zajokat.
Az ügy jelenlegi állása szerint tanúja az eseménynek nincsen. Apa és fia, bútorostól, ruhástól, mindenestől úgy tűnt el ennek a társasháznak a második emeletéről, mint az illóolaj.
Anna állapota, mintha stabilizálódna, néha szótfogad és megeszi a számára bevitt ételt. Máskor durcásan elutasítja, és könnyeit iszogatja a vitaminkoktélok helyett. Orvosa kétségbeesetten kérleli, talán beválna... hiszen van egy új módszer... attól meggyógyulna... de Anna már hallani sem akar mindenről.
- Anna! - áll elé apja egyik reggelen - lehet, neked mindegy, és az is elképzelhető, hogy már nem akarsz élni, de ez engemet borzasztó teherrel súlyt. Képzeld el magadat a helyemben. Van egy lányod, minden reményed. Eltemetted a hűséges párodat, el a fiadat, el a szüleidet, és akkor az, akire rábíztad öreg éveidet, feladja a küzdelmet. Anna! Hát nem érted? Ha meghalsz, én azt már nem bírom ki! Akkor soha ebben az egy életben nem tudjuk meg, hová ment el Laci az unokámmal... Anna! Vér a véredből... test a testedből! - de ezt már csak eldadogni tudja, elöntik érzelmei. A kórterem padlójára leroskadva sír. Anna némán nézi. Egy idő után megesik szíve az öreg, megtört emberen. Már semmi mást nem akar, mint magához ölelni, megvigasztalni. Felül az ágya szélére, megpróbálja az infúziós állványt maga előtt tolva elérni az édesapját. Pár centimétert sikerül előbbre jutnia, erősen kapaszkodva a fém csővázba, de még mielőtt elérné célját, összeesik, elveszíti az eszméletét újra.

*

- Na, milyen volt? - kíváncsiskodik az apa az ajtóban várakozó betegszállítótól.
- Nehéz. Nem egy leányálom ez a hőterápia. Mikor betették a kapszulába, rosszul lett, de nagyon akarta. Szerintem sikerülni fog.
- Hallgassa meg a jó Isten minden szavát - hálálkodik a hallottak miatt. Kis idő elteltével végre alaposan bebugyolálva tolják ki Annát a laborból. Még mindig vacog, megviselt arca élei szinte átszúrják áttetsző bőrét.
- Azt mondta a doktor úr, hogy jól viseltem. Apa! Borzalmas volt.
- Tudom, kicsim.
- Sokba fog kerülni. Apa, miből fizetjük ki?
- Ne aggódj! Van pénz, ez nem számít.
- Tessék csendben lenni! - inti le a hordágyat gurító nővér. - Most aludni fog, ezt ki kell pihennie. Most menjen haza, estére talán jobb állapotban lesz. Haza? Kérdezgeti magától az illúziónak ható szavakat. Hiszen már azt is eladta, annak az árából harcolnak Anna életben maradásáért. Javulnak az értékei... visszhangzik agyában a tegnapi beszélgetése a csodaorvossal. Igen, meg fog gyógyulni... tudom... biztatja magát, miközben beszáll a liftbe. Az utcán úgy megy, mintha nem is a földön járna. A villamosra sokan várakoznak. Ahogyan megáll, térdei remegni kezdenek. Mindent ural, az agyát, a szívét, de a végtagjait már nem. Azok olyannyira szófogadatlanok, ahogy kiér a kórházból, mindennap elkezdik rendetlen mozgásukat.
- Hogy van az én pici lányom? - kedveskedik az egyre erősödő Annának pár héttel később. - Ma miféle rémségeket csináltak veled?
- Apa! Ne butáskodj - mosolyodik el a még nagyon gyenge, de már szemmel láthatóan javuló beteg.
- Ma azt mondta a doktor úr, hogy a felére csökkent a daganat.
- Tudom, nekem is újságolta... apa, ha tényleg meggyógyulok, ha tényleg kapok még esélyt, gondolod, hogy megtaláljuk Lacikámat?
- Igen kicsim. Nem gondolom, tudom.
- Azt mondták, hogy a terápia végén, lehet, csak megműtenek. Sőt, azt is mondták, hogy ez a hőterápia, bár sokat segít, mellette mégis fog kelleni a kemoterápia is. Annyira félek tőle.
- Ha kell, akkor végigcsináljuk. Valami olyasmit mondott a nyomozó a múltkor, hogy mégiscsak úgy néz ki, külföldre vitte az unokámat. Kiadták a nemzetközi körözést is.
- Bár megértem, mégsem kellett volna elfutnia a nagyvilágba, ez annyira gyerekes dolog.
- Nyugodj meg kislányom! Bármit mondanak, azért az anyósék viselkedése sem normális. Bármi történt is köztetek a múltban, most csak meg kellett volna már látogatniuk téged.
- Apa! Nekünk korábban sem volt felhőtlen a viszonyunk, anyósommal évek óta nem vagyok beszélő viszonyban. Mikor megszületett az unokája, sem jött el, Laci vitte el a gyereket megmutatni. Nem akarta ezt a házasságot, nem fogadott be a családba sohasem.
- De te most beteg vagy. Az unokájuk anyja beteg, a fiuk egy olyan lépést tett, akár a tudtukkal, akár a tudtuk nélkül, amivel súlyosan megszegte a törvényt. Most csak el kellett volna jönniük, és legalább a megbékélés jelét letenniük az ágyad szélére.
- Nem várok én már semmit sem tőlük... ha valóban kitervelte ezt a férjem, az egészen biztos, hogy a tudtukkal tette. Sohasem hazudott az édesapjának. Ha az édesanyja rosszat akart is, az édesapja teljesen más ember. Néha még engemet is felhívott telefonon. Ha nem akarnak látni, hát nem akarnak. Már nem bánt, megszoktam. Csak Lacikát ölelhessem még egyszer magamhoz!

*
Lágy zene járja át agyának minden egyes celláját, furcsa szellő suhintja arcát... nem érti, hol van? Valahol a mennyország kapujában, vagy még itt a földön? Nyitná szemét, de szemhéja ólomsúllyal nehezedik rá, mint valami ódon faredőny, nem ereszt. Nem engedi be a betolakodót, erős páncélként óvja. Itt is, ott is szikrázik egy-egy csillagszerű fénycsóva... zuhanás... kellemes férfiparfüm illata, finom húsleves főhet valamerre. Korog a gyomra.
¬ Hány óra? - nyújtózik egyet ösztönösen.
- Mindjárt hét - jön a bársonyos férfihang válasza. S mint akit áramütés ér, pattannak fel szemeit eddig szorosan záró pillái. Hatalmasra tágul annak rése, amikor Lacit látja meg maga fölött.
- Csókolom édes! Hát felébredtünk? - simogatják szavai, és szinte azzal egy időben teste is simulékonnyá válik.
- Hol voltál eddig? - kérdi Anna elkényszeredetten, mint aki lebegő magányából épp stabilizálódni igyekezne ebben az új világban.
- A konyhában, kedves - jön a magától értetődő válasz.
- A konyhában... - csodálkozik el a nő - és apuka?
- Szépet álmodhattál, ha vele voltál... - áll meg egy pillanatra Laci. Elengedi kedvesének testét, visszaejti az ágyába. - Hahó! Ébresztő álomszuszék! - add nyomatékot hangjának. - Hol jársz? Apuka már tíz éve édesanyád mellett nyugszik. Majd holnap kimegyünk hozzájuk. Nem emlékszel? Az este beszéltük meg... rendbe kell rakni a sírokat, egy hét múlva itt van a halottak napja, s mi még nem tudtuk beültetni virággal. Most értünk haza Görögországból. Látni akartad Zeusz hegyét. Hol jársz? Hallasz egyáltalán? - kérdi kétségbe esve, amint belenéz szerelme szemébe. Valami furcsa, könnyszerű csillogást vél benne felfedezni... vagy nem is víz az? - Mit álmodtál, kedves, ami ennyire felzaklatott?
- Már magam sem tudom - válaszolja Anna elhaló hangon... - Talán ott jártam, ahol mindég is szerettem volna lenni... lehet, hogy beteg sem vagyok?
- Hm... hm... - köszörüli meg Laci a torkát. - De igen.
- Rákos vagyok? - kérdez rá, bár megérzi, sejti, hogy ez a szó közöttük ilyen nyíltan még sohasem hangzott el.
- Ezt majd megbeszéljük, amikor az orvos is jelen lesz - válaszolja. Elengedi féltett kincsét, mert olyan szívbemarkoló dologról kellene most beszélgetni, amire ő még nem készült fel.
- Akkor az álmom csak félig volt álom, félig mégis valóság... Csak ne legyen egészen az! Ne félj, meggyógyulok! És Lacika?
- Lacika?! - ámul el a férfi
- Még ő sem született meg?
- Ne rémissz meg Anna! Kérlek, ne tedd ezt velem... hiszen ott hordod a hasadban gyermekünket. Fiú lenne? Még csak 12 hetes vagy... Ha nem maradtál volna terhes, azt sem tudnánk, hogy van egy daganat a petefészkeden.
- Te Laci! Ugye nem fogsz elhagyni?
- Elhagyni? Na, de kedvesem! - sértődik meg a férfi.
- Azt álmodtam... - kezdené el Anna, de akkor Laci hirtelen csókja megakadályozza. Hirtelen megérti, hogy kapott egy esélyt. Ezt nem szabad elmesélni, ezzel élni kell. S ahogy egybeforrnak ajkaik, már minden olyan távolinak tűnik - álom... rémálom... valóság... mit számít?! Hiszen még előttem van az egész élet... Apa, hallasz?

 

 

 

Első rész...


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#7. 2013. január 21. 20:12
Bár a cím árulkodott, vártam, mikor bukkan fel az álom, honnan valóság, és meddig...
Mara
#6. 2012. november 25. 16:10
Ilikém, csodás az illusztrációd,. a színösszeállítás tökéletes. Gratulálok: Mara
Mara
#5. 2012. november 25. 16:07
Drága Ili, szívfájdító írásod bizony engem is Ruder Jana sorába vezetett.
Szívből gratulálok: Mara
B.B.Nala
#4. 2012. november 24. 16:18
Drága Ilikém! Nagyon lekötött a novella befejező része.Meghatóan szép volt.Gratulálok, remekül írsz. Bea
Ruder - Jana
#3. 2012. november 24. 12:51
Jól megríkattál...
Csilla
#2. 2012. november 23. 17:49
Sejtelmes és borzongató ez a befejezés.
Lebilincselő írásodhoz gratulálok, kedves Ilike.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

A sárkány, a fiú és az erdő