Dezső Ilona Anna: Anna álma 1. rész

Eltelt másfél év, s ő már túl több kínos kezelésen, a gyermeknevelés és hányás közötti időszakon, most, amikor újra harcolni kellene, mindent elvettek tőle. - Illusztráció: saját kép

 

A szoba üressége, döbbenettel tölti el. Áll az ajtóban, még nyikordul mögötte egyet-kettőt, míg végül úgy dönt, hogy becsapódik. Valamelyik ablak nyitva maradhatott, gondolja, s már eldönteni sem tudja, mi történt. Becsukja a szemét, hiszen ez csak egy álom lehet... rossz álom... Tegnap, mielőtt bement a kórházba erre az egynapos vizsgálatra, még minden rendben a helyén volt. A férje kísérte ki a vonathoz. Karjára vette a gyereket, úgy integettek utána, biztatta az utolsó percig. Alávetette magát ennek a fájdalmas módszernek, s most, amikor túl van rajta, csak ürességet talál otthonában.
Összeomlik a világ? Romokban hever egész addigi élete? Motoszkál agyában számtalan kérdés. Hívja az apját, ő talán bölcsebb, vagy tudja, mi történt az alatt az egyetlen nap alatt, míg ő távol volt. Vagy még várjon? Hirtelen erőt vesz magán, beszalad a hálószobába. A férje szekrényei üresen tátongnak. Ajtaját erre-arra csapkodja a bukóra nyitott ablakból betolakodó fuvallat. Össze se vesztünk, fut át agyán az újra, meg újra lelkébe maró gondolat. Tegnap még azt mondta, szeret. A pillanat keserű fájdalma, amikor a nappali szörnyű rendetlenségét megpillantja, a sarokból hiányzik az állóka, a gyereket is elvitte. Elvitte?! Mit árthatott ő ennek az embernek, hogy ilyen kegyetlenül hagyta magára? Pont most? Azt sem tudni, holnap még él-e? Tehetetlen dühvel vonszolja magát végig a lakáson. A folyosó végén a gyerekszobába. Olyan furcsa csend telepszik minden falra, mint amilyet még nem érzékelt soha. A helyiség teljesen üres. Elvitték a bútorokat is. Csak egy fél pár kék masnis cipőcske hullott ki a sebtében összepakolt babaholmik közül. Az volt a lábacskáján, amikor a kórházból, négynapos korában hazahozta őket a férje. Milyen hűségesen ápolta, mennyi lemondás volt minden éje... nem adta fel, segített a csontsoványra fogyott asszonynak. Már a terhessége második felében lehetett tudni, hogy valami probléma van, mert hirtelen elkezdett veszíteni a súlyából.
Eltelt másfél év, s ő már túl több kínos kezelésen, a gyermeknevelés és hányás közötti időszakon, most, amikor újra harcolni kellene, mindent elvettek tőle. Váratlanul elárulták.
Apja a gyerekszoba közepén találja, összegömbölyödve, akár egy apró gombócot, már csak a macska hiányzott volna, aki mancsával ide-oda gurigázná. Halkan, szótlanul mellé ül, átkarolja. Mindketten csendes méltósággal sírnak. Nem borulnak egymás nyakába, csak hagyják potyogni könnyeiket. Siratják a sok veszteséget. Az apa az unokát vagy a lányát? Ki tudhatja, egyszer már nagyon megszenvedett, amikor a feleségével volt kénytelen végigjárni a földi pokol minden stációját. Most a lánya indult el ugyanazon az úton.
- Milyen ember az, aki képes ilyen kegyetlenségre? - üvölti ki magából az idős úr a fájdalmát.
- Ne bántsd őt, apa! Belém fáradt... csak a kisfiamat szeretném látni. Nem bírok ki egyetlen napot sem nélküle... - borul végre a szikár testű, kemény ember vállára.
- Reggel megyünk a gyámhatóságra.
- Hová? - nyitja tágra szemét Anna.
- Igen, kicsim. Mi... ketten... együtt...
- És Laci? Vele mi lesz? És Lacika?
- Lacikáért megyünk, Laci már döntött, maradjon ott, ahová ment.
- Belém fáradt... apa, haldoklom...
- Nem kislányom. Te nem halhatsz meg! Csak az haldoklik, aki lemond magáról. Lemondanál az anyaságról, a gyermekedről, az életedről? Mi lesz velem? Amikor anyád itt hagyott, emlékszel, mit ígértél? Bizony, nem engedlek el... - s erre elcsuklik a hangja, mert érzi, hogy helytelen, amit mondott. Semmi sem függ tőle. A veje viszont megbocsáthatatlan dolgot művelt. Magára hagyta a beteg feleségét. Még ha csak elhagyta volna, de elvette tőle azt az egyetlen lényt, aki még idekötötte a Földhöz.
Sokáig ringatóznak egymásba karolva. A Hold aljasul fényesre kerekíti szemét, még az is cinkosa a hűtlen embernek, szokatlanul világol be az üres szobába.
- Nézd apa, milyen szép a telihold!
- Nem hagylak magadra egyetlen percre sem... - nyugtatja a korosodó ember. - Én nem hagylak el!
Az idő észrevétlenül, gyilkos mód telik, még alig vitte haza lányát, és fektette le a régi szobájában, máris megvirradt. Idegesen nézegeti óráját, majd hét óra tájban úgy dönt, felrázza a nyugtatóktól mélyen alvó nőt.
- Kicsim! Mennünk kell! Ébredj, kilenctől ügyfélfogadás van a gyámhatóságnál. Biztosan sokan lesznek, időbe oda kell érnünk.
Gépies mozdulatokkal száll ki az ágyból, jól ismert útvonal, amit meg kell tenni a régi szoba, és emeleti folyosó végében található fürdőszobáig. Alig ér a mosdóig, megfordul vele a világ: - Apa... - nyöszörgi elhaló hangon, mielőtt elvágódik a kövön.
Nincsen idő vagy tér, már csak a víz monoton csepegése hallatszik. A mosdó csapja bús nótáját énekli. Csipp... csepp.... csipp... csepp... újra meg újra ismétli e furcsa refrént. Anna behunyt szemmel pihen.
- Doktor úr! Van remény? - hallja apja könyörgő szavát.
- Apa....
- Kislányom! - öleli magához a csontos test. Szívük összedobban, mint akik egy nagy vitának a végén találnak újra egymásra.

- Nyugodjon meg, Uram! - köszörüli torkát az alacsony, de annál nagyobb hangterjedelemmel bíró fehér köpenyes férfi - van remény. Van egy új módszer, hőterápiának hívják. Ebben a stádiumban elviekben visszafordítható a betegség. Nincsenek áttétek, a régi daganat helyén újult ki ismételten a kór. Mielőtt drasztikusabb beavatkozáshoz folyamodnánk, meg kell nézni az alternatív lehetőségeket is. Beszélnem kell önnel - szólítja meg az apát. Majd megfogja a kezét, az épp magához térő nőnek - Ne aggódjon, a gyámhatóság tud az önkényes cselekedetről. A férjének nem volt joga ilyet tenni. Magának most csak azzal szabad foglalkoznia, hogy meggyógyuljon!
- Doktor úr! Kérem, mondja meg az igazat nekem! Valóban van értelme ennek a küzdelemnek? - kérdi erőtlen hangon.
- Sohasem hazudnék - válaszolja az orvos, miközben nyomatékot ad szúrós tekintetével mondandójának.
Anna beletörődik. Valahogyan így lehet jellemezni azt az állapotot, amikor már egy csomó megpróbáltatáson túl van, de minden egyéb még ismeretlen előtte. Akar hinni, mégis kétkedik az esélyben. Egyetlen biztos pont van akaratában, hogy ne legyen terhére családjának. S míg ezeken töpreng, észre sem veszi, hogy valaki bejött a szobába.
Egy molett hölgy várakozik az ágya mellett. Pillanatok telhettek el csupán, s ő mégsem észlelte az idegen érkezését.
- Jó napot kívánok - próbál kapcsolatot teremteni az ágyában magába fordult asszonnyal.
- Elnézést - suttogja Anna, miközben végre teljes valójában csilloghat tengerkék szeme.
- Már azt hittem, elaludt - próbálja a kedves asszony menteni a helyzetet.
- Őszintén megmondva, nem tudom, elképzelhető. Talán olyan gyógyszereket kapok, amitől folyamatosan alszom mostanában.
- A gyámhatóságtól jöttem - köszörüli meg torkát finoman - ha nem esik nehezére, mesélje el a történteket. A kedves édesapja már elmondta, de azt önnek meg kellene erősítenie, hogy elindulhasson a gyermek elhelyezési eljárás.
- Gyermek elhelyezési eljárás?! - csodálkozik el Anna a hallottakon. - De hiszen én szeretem a férjemet, ő is szeret. Amikor kikísért a vonathoz, integetett, Lacika az ölében volt, olyan aranyosak voltak, szépek, kedvesek... sohasem mondta, hogy el akar hagyni... nagyon szeretem, miért nem mondja meg, ha másként gondolja? Miért menekült el otthonról? Úgy hagyott magamra, akár egy tolvaj, éjjel... mielőtt hazatértem volna. Kérem, asszonyom... könyörgöm! - kapja el a nő kezét. - Csak ezt tessék tőle megkérdezni! Ha belefáradt a betegségembe vagy a küzdelembe, nem haragszom, de miért nem mondta? Miért bujkál előlem, miért foszt meg a gyermekem látványától? Az imént mondta a doktor úr, hogy még van esélyem. De nélkülük... minek...
- Ne aggódjon, kissé kimerült - simogatja meg homlokát az előadónő - tudom, nem szabad felzaklatnom. Mindent elkövetek, amit a törvény megenged, hogy újra együtt lehessen a kisfiával.
S ezzel kimegy a szobából, helyet adva az ajtóban várakozó apának.
- Na? - kíváncsiskodik - mit mondott? Segít?
- Igen... azt mondta... megígérte.

 

 

 

Folyt. köv... (11.23 17:00-tól)


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Csilla
#4. 2012. november 23. 17:32
Kedves Ilike!
Rendkívüli hitelességgel mutatod be Anna lelki küzdelmét.
Szurkolok neki, és várom a folytatást.

Lenyűgöző a képed, nagyon tetszik :)
Ruder - Jana
#3. 2012. november 22. 23:05
Megrázó, lélektépő már a kezdet is.
Olvasód vagyok!
Balage
#2. 2012. november 22. 15:01
Nagyon tetszett. Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Az elbizakodott egérke