Dezső Ilona Anna: A trapéz

Hiába próbálta nővére megleckéztetni, ez a kis boszorkány napról-napra szemtelenebb és beképzeltebb lett. Trata-ta-ta-tam... - Illusztráció: saját festményem.

 

Ócska lakókocsiban sír a lány. Még alig múlt huszonöt, de homlokát máris mély redők rútítják el. Miért is van az, hogy némelyik ember ilyen korán megtapasztalhatja a szenvedést, a nélkülözést? Két négyzetméternyi élettérbe van bezsúfolva az emeletes ágy. Gabriella fekszik alul, Marina, az ünnepelt bálvány, felette alussza az igazak álmát. Ébren pihen ott az alsó szinten az, ki a maga életét arra áldozza, hogy annak ott felette dicsőséges, szép jövője legyen. Testvérek ők, de fizikumukból is látszik, hogy ez a tömzsi, izomtól, erőtől duzzadó nővér cipeli életüket egymaga a hátán, a másik tündérként csillog, amikor a porond fényben úszik. Sziluettjéről is messze látszik, hogy nem ő az ünnepelt díva. Ő csak leng a manézs fölött, számolva, pontosan figyelve, a másik apróbb hibáit kijavítva, részére biztosítva a lepkeszerű sikert. Marina ugrál, szaltózik, miközben őt kíséri a szivárvány minden színében villogó fénycsóva. Gabriella ezt az elmúlt időben egyre jobban unja. Fáradt. Hiába gyakorol, vágja a fát karjai izmosítására, gyúr, dolgozik férfiakat megszégyenítő módon, ha még pásztázzák is néha a reflektorok, az csak annyi időre történhet meg, míg húga kezét elkapja, majd újra meglebegteti a porond felett, hogy eldobhassa oly távolságba pont, amilyenre a hinta szára leng, így juttatva őt a trapézra újra meg újra a nézők felett. Milyen igazságtalan az élet... Érzi ő, tudja, már születése pillanatában is így volt ez, hiszen Marina jövetelét alaposan megünnepeltették vele is. Ott babusgatták a nénikék, bácsikák mind. Szülei büszkén mutogatták a pólyában, mondogatták, milyen tündéri, csodaszép kislány az ő gyermekük. Miközben Gabriella szorongva állt a nagypapa lábába csimpaszkodva, s rajta kívül észre sem vette senki. Az öreg sejtette a gyermeki lélek civódását, mert valahányszor mutogatták húgát, remegő ujjai beleszántottak rőt hajába, alaposan felborzolták. Mára sem reszkető kéz, sem dicshimnuszt zengő ősök. Kettesben kell megharcolniuk a mindennapokért. Magányosan, egyedül a nagyvilágban vándorolnak egyik városból a másikba, amerre a cirkusz tud adni számukra is egy-egy szelet kenyeret. Gabriellára hárul minden felelősség, neki kell vigyázni a húgára, hiszen ily messze a szülői háztól nélküle rég elvesződött volna ez az elkényeztetett, neveletlen, már-már felelőtlen teremtés. Gyermek még, szokta mondani apja, légy vele megértő. Olyankor tudomásul veszi jó kislány módjára, igazat ad szüleinek, megbocsátva minden addigi csínytevéseit, csipkelődéseit.

Ám mostanra már minden határon túljutott ez a csitri, gondolja magában, ezt nem lehet tovább folytatni. Már egyáltalán nem biztos egy ideje a munkájában, abban sem, hogy ez értelmes dolog lenne. Vágyik a nőiesség hiányában arra, amit neki nem adott meg az ég. Van olyan, amikor őt a húga szerelmének nézik, pedig ő is nő, s bár mellei olyannyira elizmosodtak, hogy elvesződnek pulóvere alatt, mégis csak asszonyi szív dobog benne. Szeretni és szeretve lenni minden álma. Bezzeg Marinának nem kell ilyesmin gondolkodnia, úgy váltja partnereit, hogy az már egyenesen felháborító. Mi jogon? Kérdi Gabriella egyre inkább magában, hiszen a férfi is ember, azt sem szabad becsapni. Marina mégis megteszi naponta, anélkül, hogy lelkiismeret furdalása lenne miatta. Mikor az egyik, mikor a másik férfi ólálkodik a lakókocsi mellett epedezve egyetlen pillantásáért. Nem is edz egy ideje, csak a baj van vele, annyira elkapta a hév, hogy nővére már nem bír vele.

Talán még ez sem égette volna ki a biztosítékot nővére lelkében, de amikor a manézs mester fiát, Gábort célozta meg a következő áldozatnak, na, azzal végképp veszélyesre feszítette a türelem húrját. Gabriella számára ő a világ legrendesebb, legnemesebb, legekben járó embere. A fiatalember amúgy jelentéktelen jelenség, szódásüvegszerű szemüvegében, vézna testében nincsen semmi artistavonás, de amikor  mosolyog, és ahogyan ki tudja mondani azt a nevével páros nevet... Gábor és Gabriella... hát az maga a csoda, aminek nem lehet ellenállni.

Az este viszont meghallotta húgát, amikor épp elkezdte ugratni szegényt. Úgy simult hozzá, mint aki olyannyira szerelmes, hogy már a vágytól sem bír magával. A szegény fiún még a lámpa fényénél is látszott mennyire elpirult, szégyellte magát. Szeme csillogásából megítélve, alaposan elcsavarta ez a kis macska a fejét. Jaj, szegény fiú, ha tudná mennyire esélytelen... A lány jó nagyot kacagott, amikor az egyik izomgép fiatalemberrel csókolózott lefekvés előtt, és az számon kérte tőle az esetet. Ugyan már? Kinek kell egy ilyen idióta, csak annyira jól esett kicsit bolondítani a szerencsétlent, hadd legyen neki is egy jó napja, mondta, miközben Gabriella szíve odabent majd meghasadt. Alaposan össze is vesztek lefekvés előtt. Marina mindezek ellenére, szinte azonnal elaludt, ahogyan végignyújtóztatta az ágy felső részén idomait. Bezzeg ő csak forgolódik, és azon tűnődik, hogyan tudná megfékezni ezt a szívtelen teremtést, akivé a kis vadóc húga vált. Reggel aztán minden megy ugyanúgy, mint előző nap. Kacéran méregeti a manézs mester fiát, aki majd elolvad, miközben pulikutyaként követi a lányt. Nővére szeme egyre szűkebb, a megalázottság, a szégyen homlokát sokkal gondterheltebb ránccal vonja be. Kíséri tekintetével minden mozdulatát, ám húga felháborító mód ebből semmit sem észlel. Milyen beképzelt egy liba, gondolja magában. Dühösen lüktet vénájában a vér, halántékán duzzadva láthatóvá válik annak teljes vonala. Délután Marina ismételten elkésik a próbáról. Gabriella súlyemeléssel igyekszik formába hozni magát, estére fontos esemény közeleg. Az amúgy már vándorcirkusszá ledegradált, néhai társulatot meglátogatja egy fontos impresszárió, s nagyon sok függ attól, hogyan fognak bemutatkozni előtte. Ki tudja? Talán szerződést is köthet a lányokkal, elvégre nem sűrűn fordul elő, hogy két nő, férfi nélkül, vakmerő mód táncolja meg a levegőt. Úgy lebegnek fent a kupolában, mint valami porszemek. Gabriella olyan ügyesen tudja időzíteni a húga ugrásához lebbenését, hogy az minden felkészületlensége ellenére is kénytelen belekapaszkodni erős kezeibe. Így megy ez apró koruktól fogva. A kicsi mindent elront, a nagy meg helyrehozza. Ám ma, valami megakadni látszik a gépezetben. Gabriellában dúl az indulat, mert a mit sem sejtő tékozló lány úgy ostorozza kétértelmű szavaival a vézna fiatalembert, mint korábban még soha mást. Egyre merészebb, a nap végezte felé még jobban felbátorodva halad a csók irányába, amit az öltöző előtt végül megejt nővére és mindenki más szeme láttára. A fiú falnak esik, nagyon megfordulhatott körülötte a világ. Gabriella levegőért kapkod, fuldoklik, össze-vissza kalimpál a szíve. Szája széle cérnavékonyságúra zsugorodik a dühtől. Ekkor felhangzik a már jól ismert dallam: trata-ta-ta-ta...trata-ta-ta-ta... menni kell, a közönség várja őket. A fények gúnyos sugarakkal világolják be a groteszk mód elférfiasodott felsőtestet, lelki szemeivel látja magát Zorróként. Akár maszkot is vehetne, a köpeny ma este sokkal lassabban csúszik le válláról, valahogyan ma szégyelli magát. Nő ő egyáltalán...? forog agyában a kérdés. Fogyókúrázni fog, határozza el magát, olyan akar lenni, mint Marina. Hiszen neki is ugyanolyan a szeme... zöldell, akár a viharos tenger, arcát két oldalt mély gödröcske díszíti. Csak az állától lefelé változik külleme, dagadó izmai különböztetik meg húgától. Bezzeg az olyan karcsú és hajlékony, akár egy őzike. Ő meg termetes talpáig egyformán erős, hiszen mindég egy volt a feladata, vigyázni Marinára, nehogy leessen. Időben elkapni, cselekedni azonnal, ha az botladozik, vagy szemez egy-egy jóképű pasival a nézőtérről. Hát igen, ilyen is előfordul mostanság, már bemenetelük pillanatában tekintete eltéved, s valami hihetetlen ügyességgel talál rá a legérdemlegesebbre. Arról aztán le sem veszi a szemét mindaddig, míg az a lábai előtt heverve szívét fel nem kínálja neki. Na, ilyen lett ez a fruska. Néha még ezzel sem elégszik meg, pedig épp elég sikerélményt halmozott fel, az utóbbi időben nem csak a levegőben, a férfiak terén is. Így volt már olyanra is példa, hogy öngyilkosságot kísérelt meg egy hiszékenyebb, érzékenyebb fiú miatta. Hiába próbálta nővére megleckéztetni, ez a kis boszorkány napról-napra szemtelenebb és beképzeltebb lett. Trata-ta-ta-tam...- szólnak a harsonák, ereszkedik a kupolából lefelé az a karika, amibe Marina kecsesen belekapaszkodva, egy csörlő által lassan felhúzva, magát erre-arra tekergetve, látványossá téve a műsort, feljut a trapézra. Gabriella szerényen, ügyesen, ahogy máskor is szokta, pár másodperc alatt kapaszkodik fel a számára leeresztett kötélen, s jobb lábával megkapva a hintát, már csimpaszkodik is bele, fejét lefelé lógatva, számolva egyből a beidegződött mutatvány részleteit. Figyeli húgát. Az fegyelmezetlenül illegeti magát, erre-arra pukedlizik, majd elkapja a felé lengő rudat fél kézzel, kis félelmet gerjesztve az egyből hangosan felhurrogó közönségben. Része ez a játékai egyikének. Hálót nem használhatnak ezen az estén, tetszeni akarnak a prominens vendégnek. Magabiztosan kezdi el légi balett gyakorlatát, erre- arra hajtva meg magát, megugorja első szaltóját. Gabriella pontosan kapja el, picit megrázva, hogy ébredjen végre, térjen magához, most produkálni kell. Most élesben megy az előadás, vagy komolyan áll a gyakorlathoz, vagy akár be is fejezheti eddigi pályafutását. Felnéz nővérére, széles mosollyal nyugtázza annak figyelmeztetését, nem veszi komolyan. Ám, amikor ez másodízben is megtörténik, félelem ül arcára, s jobban belenéz Gabriella szemébe. Amit abban a pillanatban ott felfedezni vél, megkövültté teszi testét, és pontosan fél mozdulattal elvéti a gyakorlatát, mellé nyúl. Hatalmas lendülettel elkezdődik élete első zuhanása, ráadásul biztosító kötél nélkül. Egyenesen az aláugró, őt megmenteni készülő manézs mester fia ölébe esik. Hatalmas huppanással éri el a porond alját, a fiú nyüszítve esik alatta a földre. A lány csekély súlyának többszörösével fúródik bele a vézna csontú legénybe. Gabriella azonnal a kötél után nyúl, mászik le, próbál életet lehelni a sápadt testbe, de már elkésett vele. Marina rémülten kiabál, eltörött a karja. Nem azon siránkozik, ami történt, észre sem veszi a halott férfit, csak karrierjének végét siratja, mely minden egyéb történést számára felülmúl. Akár egy rossz álomban, a manézs mester letakarja gyermekét, akit olyan nagy szeretetben óvott e borzasztó szakmától. Majd ölbe veszi a leheletkönnyű, élettelen testet, és kiviszi a porondról. Az előadást folytatni kell. Felharsan a kürt, tra-ta-ta-tam... az egyik bohóc gyorsan körbejár, mosolyt fakaszt a rémült gyerekek, s szüleik arcára. Felolvad a dermedtség jege, az előadás végére ugyan ki emlékszik már a csontsovány fiatalemberre, aki kész volt meghalni egyetlen csókért. Pedig annak százszorosát is megkaphatta volna Gabriellától. Hatalmas diadalmenettel viszik a lányt kórházba, még ott is tucatnyi udvarló zsongja körbe. Hiába, az élet már csak ilyen, a szépet még ebben az állapotában is meg kell ünnepelni, ez neki jár.

Gabriella összecsomagolja holmiját, nem sok az, egyetlen kézitáska, és elhagyja a vándorcirkusz legkisebb hálókocsiját. Le fogok fogyni, olyan leszek, mint minden más nő, gondolja magában. Persze azt is tudja, hogy ez nem lesz egyszerű. Orvos leszek, vagy pap, lelkeket gyógyító. Ám ekkor a szégyenen túl, valami más is belémar. Hiszen nem is Marina volt a hibás, hanem az ő haragja. Megölte az egyetlen embert, akit szerelemmel tudott volna szeretni. Trata-ta-ta-tam... visszhangzik fejében az ismerős hang, trata-ta-ta-tam... Menekül önmaga elől. Olyan gyorsan fut, mint annak előtte még soha. Nem akar mást, mint eltűnni, akár az őszi kődben leeső utolsó falevél. Ekkor valami melegség, puhaság önti el a testét. A járókelők riadtan tódulnak köréje az esti félhomályban:

- Elütötték! - kiabál egy hang - mentőt!

Mindez neki már nem számít. Karjában tartja a szódásüveg vastagságú szemüvegét törlő fiatalembert. Boldog. Végre életében először, őt is megcsókolták.

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Döme Zsuzsa
#16. 2012. március 7. 12:44
A festményed gyönyörű. Kiállításon járt-e már?

A novelládban pedig egyáltalán nem volt semmi "helytelen".

Érződik, hogy az írás heve elragad, de azt hiszem, ez így van jól. Ismételten gratulálok:

Zsuzsi
előzmény: dezsoili hozzászólása, 2012. március 6. 20:24
Báró von Shenczky
#15. 2012. március 7. 12:33
Szép-szomorú történeted mélyen átéreztem. Szeretettel Szláva.
Fer-Kai
#14. 2012. március 7. 12:08
A témához méltón feszülnek a kötelek és a kötélidegek.
Jellegzetes karakterek jelennek meg a történet porondján; néhányuk vázlatosabban, mások kidolgozottabban, de mindegyiknek megvan a maga helye, szerepe.
Az érzőlelkűség, hősiesség és az érzéketlenség, képmutatás csap össze egymással. Látszólag az utóbbi győz, de magasabb síkon az előbbi.
Katartikus mű.
dezsoili
#13. 2012. március 6. 20:25
Olyan nagy megtiszteltetés, amit mondasz. Szeretem az írásaidat, mesterien jól írsz. Köszönöm.
előzmény: Answer hozzászólása, 2012. március 6. 19:38
dezsoili
#12. 2012. március 6. 20:24
Kedves Zsuzsa! Örömmel nyugtázom, amikor javítod a hibáimat. Az életem egyik értelme az írás, ám tisztelettel bevallom, míg mások a magyar helyesírás szabályait tanulták idehaza, nekem egy másik országban a nyelvtanórák terhére magyar történelmet tanítottak. Ez meglátszik, nehéz pótolni a hiányosságokat. Most hangosan felolvastam az egészet. Bizony van benne ismétlés, át fogom dolgozni. Köszönöm az észrevételedet, minden szavaddal tanítasz. Spontán írom le érzéseimet, nem tervezek előre. Amikor jön az ihlet, egyszerűen papírra vetem. Kérlek ezentúl is jelezd, ha valami helytelen. Nagy tisztelettel köszönöm.
előzmény: Döme Zsuzsa hozzászólása, 2012. március 6. 19:11
dezsoili
#11. 2012. március 6. 20:09
Egyetlen estére feltettem a facebook-ra, köszönöm, hogy olvastad.
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2012. március 6. 18:48
dezsoili
#10. 2012. március 6. 20:08
Kedves Mara! Köszönöm.
előzmény: Mara hozzászólása, 2012. március 6. 13:26
dezsoili
#9. 2012. március 6. 20:08
Ezt is az Asszonyok sorozatba szántam, de miután túl szomorú lett, kivettem belőle. Köszönöm, hogy olvastad.
előzmény: Juhász Kató hozzászólása, 2012. március 6. 12:36
dezsoili
#8. 2012. március 6. 20:07
Nagyon szépem köszönöm Balázs.
előzmény: Balage hozzászólása, 2012. március 6. 09:18
Answer
#7. 2012. március 6. 19:38
Csak ismétlem magam, amikor azt mondom, remekül írsz.
Mindig elvarázsolsz!
Szeretettel: answe
Döme Zsuzsa
#6. 2012. március 6. 19:11
Kedves Ili!

Garai Gábor: Bizalom című verse jutott az írásodról az eszembe. Meg az is, milyen kevésbé méltányoljuk festményeidet, amelyekkel alkotásaidat illusztrálod. Egyiket-másikat te is elküldhetnéd a tollal.hu Most mutasd meg! rovatába...

Alaposan megérlelt, különleges hangulatú és felkavaró ez a novella, amely kiválóan érzékelteti a Gabriella lelkében dúló viharokat.

Mások a feszültségkeltés egyéb eszközeivel élnek - pl. elhallgatás, rövid mondatok -, te szinte "kiírod" magadból és szereplőid lelkéből, ami onnan kikívánkozik. Becsülendő, hogy nem taktikázol, nem vetsz be trükköket, szívből fakad nálad még a túlmagyarázás is, ami egyetlen, jelentéktelen hibádként esetleg felróható lenne.

Zárójelben jegyzem meg, mert nem a hibakeresés a fő szándékom:
(- Egy-két helyen érdemes lenne új bekezdést alkalmazni.
-A "napról napra" kifejezés külön írandó.)

Szeretettel gratulálok és kívánok további elmélyült munkát: Zs.
Eliza Beth
#5. 2012. március 6. 18:48
Ezt én hol olvastam már?
Mara
#4. 2012. március 6. 13:26
Szeretettel gratulálok lehangolóan szomorú írásodhoz: Mara
Juhász Kató
#3. 2012. március 6. 12:36
Ilikém, ez végtelenül szomorú, de fantasztikusan jó írás!
Gratulálok!
Balage
#2. 2012. március 6. 09:18
Ritka az, hogy nincs időm előre beütemezni a műveket, a mai adaggal sajnos elmaradtam, mindenesetre így az első reakcióimat kapják legalább a szerzők, bár lehet, nem tudok felrakni annyit, mint máskor :D (Ezért előre is bocsi)

De, visszatérve a trapézra: Ili!
Eszméletlen jó, szívszorító az írásod. Nehéz lesz váltanom a következő elolvasásához. Le a kalappal!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek