Dezső Ilona Anna: A gyűrű

2012.12.12.


Most aztán végképp elértem, amit akartam, gondolja, miközben ránt egyet csinosra szabott szoknyáján. Kifinomult léptekkel indul el élete első dicsőítésének színhelyére. Olyan alabástromszobor-szerű testén a frissen vasalt ing, mint akire ráöntötték. Fején fehér kalappal, aranyzsinórral, a vállán aprócska csillagok. Úgy csillognak azok, mint megannyi ékköve addigi életének. Gondosan bezárja az ajtót, még egy utolsó simítás, és jöhet a bemutatkozó.

Az utcán senki sem meri köszönteni, még nem látták egyenruhában. Ez az első alkalom, hogy meg meri mutatni magát. Eddig csak ott öltözött be, ahol az épp szükségszerű volt. Most megváltozott minden.  Befejezte a tanulmányait. Évfolyamelső lett. Szabadság, szabad vagyok... mától minden más lesz... s ezzel a gondolattal megindul felfedező útjára. Elég sok ember fogja addig még megcsodálni, hiszen vonatozik, Metrón utazik, végig döcögi a két városrész közötti hidat villamossal. Újra busz, mígnem eléri úticélját. Új hely, új remények.

A vonaton izzadságszagú emberek, az első ülésen épp hagymát eszeget házi kolbásszal egy asszony. Néha vág egy-egy vékonyka szeletet belőle a vele szemközt ülő kackiás bajuszú öregembernek. Talán a férje lehet, vagy az apja? Ki tudhatja, nem olyan érdekes jelenségek ők, hogy megérdemelnék a nagyobb figyelmet. Az állmáson beszáll a Metróba. Szemközt áll egy furcsa párossal. Nagydarab cigány ember, jó negyvenes, ölelget egy tinédzserforma lányt. Robosztus teste szinte teljesen betakarja, ahogy fölé hajol. Sandán méri végig épp két csók között a szemközt álló csínos hölgyet. Fék, elbukik egy elébe helyezett poggyászon. Idegen ország, idegen nyelvet beszélő árusai kiabálnak vele miatta. Körömcipője sarka belé csikordult a gyors mozdulatba, sajgó bokáját rakosgatja másik lába elé. Súlypontját áthelyezve, kihúzza magát, újra felemeli kezét, épp elkapja az egyik kapaszkodó kallantyút, a jármű elindul. A férfi kacsint, tekintete most szoknyájának szegélyén pihen. Szinte perzseli, lassan melegszik mindene, forróság költözik a lenge ruhadarab alá. Micsoda féreg, hessenti el az iménti gondolatot. Megpróbálja lefoglalni magát, élvezettel néz ki az ablakon. Az előtte rohangászó alakok filmszerű jelenetet rajzolnak a megvilágított alagút falán. Végre megérkezik. Fék, s ő bár már számolt ezzel, mégis előre szökken egy aprócska lépésnyit. A robosztus belétemetkezik a kislány mellébe. Ráz rajta egyet. Fújj, gondolja magában a szigorú teremtés. Hirtelen bizseregni kezd a bal kézfeje. Istenem, fut át agyán a felismerés. A gyűrűm... Nem vettem le... Egyenruhában csak nem támadnak meg... Ébred benne veszélyérzete. A pár utána ered. Gyorsít léptein, majd kopogó sarkacskái szapora kipp-kopp hangon megindulnak a mozgólépcső irányába. Minél gyorsabban verdesi a fémes talpazatot, annál erősebben dübörög mögötte az imént őt még csak fikszérozó ember lépte. Végre eléri a lépcsőt. Kettesével ugrál fel rajta, mígnem beakad a vékonyka sarok. Kiemeli belőle lábfejét, otthagyja. Sántítva szalad a kijárat felé. Mire a térre ér, veszi észre, hogy harisnyája cafatokban lóg mezítelen lábán.

- Megbolondult? - kérdi a nagydarab ember. Kezében ott árválkodik cipője. Átadja. Remegő kézzel nyúl utána. Óvatosan a másikkal, nem azzal, amin a nagy értékű gyűrű csillog.

- Elnézést. Köszönöm - préseli ki nagy nehezen e két szófoszlányt. Az megszégyenítő módon játszik még picit, de végül csak elengedi a cipőcskét.

- Milyen szép egyenruha... mégis mily picike egérke lakik benne... - jókorát röhög, egyenesen a szemébe fröcsögve mondandóját.

- Anyád - csúszik ki a nő száján a megbocsáthatatlan szó.

- A te anyád, mocskos kis ribanc! - üvöltözi az egyből.

Szerencsére a járókelők köréje állnak. Így elballag a nő mellől.

- Bántotta? - kérdi egy vézna, talán húsz éves formájú sápadt fiú.

- Nem, köszönöm. Kis félreértés csak - nyöszörgi bátortalanul.

- Tessék vigyázni vele. Ez nem tréfál. Ismerem. Nem régen szabadult, megölte az anyját.

Meg...öl...te...az...any...ját... koppan tudatában a rövid  mondat minden egyes szótagja. Ő meg épp azt szidta akaratlanul. Megigazgatja magát. Hirtelen mozdulattal letépi harisnyáját mindkét lábáról. Bizarr mutatvány, az utca kellős közepén. Csínos húszas éveiben járó nő, friss diplomával, egyenruhában, amint közterületen a harisnyáját leveszi. Egyszerűen kilép belőle, majd vissza a topánkákkal, megindul a villamos állomás irányába. Idő közben hatalmasra duzzad a tömeg. Beáll a sorba, s ahogy megáll mellette a szerelvény, igyekszik felkapaszkodni a hátsó vagonba. Épp sikerül. Nagy nehezen elevickél az első ülésig. Az egyik oldalról a cipőjét tapossák, a másikról szoknyáját cibálják egyre lejjebb, végül az már ott csüng, majdnem a térdén. Nagy nehezen sikerül visszarántani, még mielőtt egy száll bugyiban érné el a végállomást.  Ide-oda rángatja a jármű, hol a mögötte állóba, hol az ülés fémkapaszkodójába vágja bele magát. Minden reggel ez van, kár volt így kiöltözni, gondolja, majd hirtelen eszébe jut a gyűrű. Megkeresi táskáját, maga elé rántja. Kissé kinyitja, majd elrejti benne védtelenül maradt ujjait. Megnyugszik. Így már senki sem látja meg azt, amit nem célszerű ilyen tumultusban viselni. Mire a huszadik megállóhoz is elérnek, teljesen lezsibbad mindkét lába. Karja kitekeredve, még mindig a kapaszkodót cibálja. Végre üvölt a vezető, végállomás. A szorítás ereszt, ömlik lefelé a sok nép. Futás a buszváróba. Útközben igyekszik betűrni kiszabadult ingét a szoknyájába. S ekkor lesz úrrá rajta a döbbenet. Majd elsírja magát. Leszakadt az ingjéről két gomb. Az egyik épp vékony teste ellenére megnőtt dús kebleit engedte szabadon, a másikat sikeredik elrejteni a szoknya korcába. Most mi lesz? Mint egy ágról szakadt... Így nem mehet be az állománygyűlésre. Felettébb elkeseredik.

- Van tűm - szólítja meg egy aranyos nénike. Jöjjön, segítek. Meg van a gomb?

- Nincsen - válaszolja kétségbeesetten.

- Ejnye, no! Már nehogy sírva fakadjon ebben a csodálatos egyenruhában, kedves! Na, majd segítek a bajon, magára varrom. Vagy nézzük meg, hátha van az inge aljában pótgomb. S tényleg, ahogy alányúl szoknyájának, megráncigálva ingét alatta, bal oldalt a varratban ott húzza meg magát szerényen az.

- Ne szenvedjen, majd én - mosolyog a néni. Ügyesen nyúl szoknyája alá, s pár csavarintással eltávolítja a keresett tárgyat. Kezei ügyesen járnak, s pillanatokon belül, már ismételten fedve az eltakarni kívánt testrész. Még leporolgatja a hátát, a váll-lapokat is megigazgatja, majd útjára ereszti az ismételten rendezett, szép nőt. Alig végeznek, begördül a busz. Szerencsére arrafelé, amerre ő tart, nem sokan utaznak, így könnyűszerrel talál magának ülőhelyet. Megnyugszik. Közeledik a cél felé. Ma kitüntetik. Most lesz életének első igazán nagy napja. Megérdemli, hiszen végig döccenőmentesen végezte a főiskolát. Nagyot sóhajt, a jármű óvatosan behúz a megállóba. Leszáll. Egyenes háttal, fején a fehér kalapjával, menetel végcélja felé. Lassan, óvatosan megy fel a lépcsőn. Még egyszer megérinti útközben a gyűrűjét. Elégedetten érzékeli, hogy az az ujján díszeleg, nem veszett el a nagy forgatag ellenére sem. Lassan nyitják előtte az ajtót. Olyan hihetetlen érzés, mint amikor egy artista fut be életének első előadására, a porondra. Odabent halkan morajlik a már helyét elfoglaló, szintén ünneplőbe öltözött tömeg. Araszolva közelíti meg a széket. Óvatosan maga alá húzza, egyetlen finom mozdulattal kisimítva szoknyáját... s ekkor... csak ekkor tudatosul benne, hogy hiába szaladt, hiába menekült, hiába figyelt, hiába volt rajta az egyenruhája... mégis csak meglopták.

- Az órám! - kiáltja el hangosan magát.

 



Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
dezsoili
#6. 2012. december 17. 22:00
Nagyon szépen köszönöm a véleményeteket. Ezért érdemes írni.
Mara
#5. 2012. december 14. 20:20
Szeretettel gratulálok jól megírt történetedhez: Mara
Answer
#4. 2012. december 13. 19:45
Gyűrű maradt, óra ugrott.
Szegény leány...
Remek történet, jól megírva!
Gratulálok!
Eliza Beth
#3. 2012. december 13. 18:50
Csilla után már nem sokat tudok hozzátenni. Tetszett.
Csilla
#2. 2012. december 13. 15:52
Rendkívül szórakoztató a történet vezetése, a helyzetkomikus elemek a való világot prezentálják, a karakterekben az átlagember is magára ismerhet.... simán el tudnám képzelni filmvásznon a jeleneteket.

Ami még nagyon tetszett: nincs egyetlen felesleges szó vagy mondat , minden a helyén van, persze, Tőled nem is vártam mást, kedves Ilike.
Gratulálok!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek