Délutáni séta

A. Szolzsenyicin emlékére

 

Akkor még a bölcsészkar a Piarista gimnázium régi helyén, a Szabad sajtó utca és a Pesti Barnabás utca közötti nagy épületben volt, a Váci utcában. Menza az alagsorban működött. Aznap éppen sóletet adtak, sült oldalassal kísérve - egészen kitűnően tudták ezt az ételt elkészíteni, úgyhogy elégedetten ballagtam felfelé a lépcsőn, azon gondolkoztam, mitévő legyek. Volt valami előadás, dög unalom, a történelmi materializmus tárgykörében. Ilyen előadásokra csak a nagyon hülyék, a nagyon stréberek vagy valami egyéb deficittel megáldott hallgatók jártak.

Az volt a bökkenő, hogy késő délután volt egy szemináriumi órám, valami miatt fontosnak éreztem, hogy ott legyek, ezért a köztes időre magamnak programot kellett találni. Kézenfekvő lett volna a Váci utcán végigsétálni, a végén lévő presszóban meginni egy sört, de már unalmassá váltak ezek a séták, annyiszor lófráltam végig ezt az utat. Ezért úgy döntöttem, hogy a Rákóczi úton megyek, megnézem, mit adnak a Puskin moziban, aztán, ha unalmas az is, akkor az Astoriánál elmegyek a Múzeum- körútra, benézek a Központi Antikváriumba, utána megiszom egy korsó sört a közelben lévő sörözőben.

Így is lett! 

A Puskinban valami vacak volt műsoron, nem is töprengtem sokat, elindultam az Astoria felé, szép kényelmes tempóban, majd az antikvárium felé vettem az irányt.

Szerettem ezt a helyet, szinte mindig találtam valami érdekességet, hol szakmai kiadványt, hol szépirodalmi könyvet. Anyagilag, a körülményekhez képest igen jól álltam, volt egy másodállásom, egész jó fizetéssel, és mivel jó tanuló voltam, egészen szép ösztöndíjat kaptam. Ha szerényen is, de mindig volt mit sörbe aprítani, képletesen szólva.

Az antikváriumban páran lézengtek. A szokásos "útvonalon" elindultam, előbb a szakmai könyveket néztem át, nem találtam semmit, mentem hát a szépirodalomhoz, és rövid böngészés után kezembe került egy karcsú kis könyvecske Iván Gyenyiszovics egy napja címmel, szerzője: A. Szolzsenyicin. Valahonnan valami ismerős volt, vagy a cím, vagy szerző, de - szokásomhoz híven - belelapoztam a könyvbe és rögtön leesett a húsz fillér.
̶  Ez az! - mondtam magamban, erről a könyvről beszéltek a Szabad Európa Rádióban valamelyik alkalommal, amikor hallgattam. Döbbenetes volt saját szemmel olvasva a távoli Szibéria, a gulág világa, és mindaz, ami ott történt!
̶   Hát csakugyan igaz! - Erre gondoltam, mert a Szabad Európában hallottakat soha nem fogadtam készpénznek. Szóval Sztálin atyuska ilyen szépen kibabrált saját népével! Ilyen, illetve ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, miközben visszafelé sétáltam az egyetem felé. Lementem a Duna partra, és mivel volt még idő a szemináriumig, elkezdtem módszeresen végigolvasni a karcsú könyvecskét.

Igen nagy élmény volt, teljesen a hatása alá kerültem. Szinte szédültem az emberi bátorság e nyilvánvaló példáján, hiszen akkor még nem volt a szabadság, a demokrácia ilyen olcsó szlogen, mint napjainkban. Mindenkit csodáltam: a kiadót, a könyves szakmát, de legesleginkább Szolzsenyicint, amiért papírra merte vetni ezeket a gondolatokat, az igazságot meg merte írni, hogy mik történtek a sztálini időkben. Akkor még, ifjú egyetemistaként, azt hittem, a világ olyan amilyennek látjuk, tapasztaljuk, érzékeljük. Hiába tanultam az érzéki csalódásokról, miszerint be lehet csapni a szemet, és - bár azt hisszük - nem a valóságot látjuk. Persze, ábrák, vonalak, egyszerűbb képek esetében mást érzékelünk, mint amit látunk, de meg sem fordult a fejemben, hogy lehet a világot is úgy igazítani, hogy másként érzékeljünk dolgokat, mint amilyenek azok a valóságban.

Míg ezeket a sorokat írom, mai világunkra gondolok. Mi van ma, a "szabadság" világában?
Hiszen ez a rothadó kapitalizmus bűze! Ez volt az egyik legtetszetősebb kitétel, ami megmaradt a marxista tárgyakból, amiket persze nem vettem komolyan. És itt van, szagolhatjuk a bűzt, ezt a penetráns szagot, amely a kapitalizmus rothadásának legnyilvánvalóbb jele. Mert a kapitalizmus tényleg ilyen, ha rothad, és addig kell szagolnunk, amíg másvalami jobbat ki nem találunk.

Szolzsenyicin példája mutatja, hogy igenis van alternatívája a lélek rabságának, a sötét elnyomásnak, bármennyire is reménytelen az ember helyzete.

Van alternatívája a rothadó bűz elviselésének is, csak bátorság kell hozzá!

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
bodójános
#7. 2013. december 17. 14:47
Eliza Beth,
a kishitűség soha nem vitte előbbre az emberiség ügyét, muszáj félnünk a jövőtől?
Eliza Beth
#6. 2013. december 16. 16:53
Ha a kapitalizmus alma lenne, már rég elrothadt volna. De mi lenne helyette? És vajon az nem rothadna?
bodójános
#5. 2013. december 16. 16:17
Mara: lám, a kapitalizmust is meg lehet szokni, mint a büdösséget.
bodójános
#4. 2013. december 16. 16:11
Báró von Shenczky: köszönöm, hogy megtisztelsz olvasásoddal.
Mara
#3. 2013. december 16. 15:31
Szeretettel olvastalak kedves János, és sok igazságot tartalmaz az írásod.
Szeretettel: Mara
Báró von Shenczky
#2. 2013. december 16. 06:36
Érdekes, hasznos gondolatok,
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Az elbizakodott egérke