Csongor és ÁVO

Egyedül az iskola kezdett már nyűg lenni.

Csongor és ÁVO

 

 

Már a III. osztályba jártam, amikor felmerült annak lehetősége, hogy a városba költözünk. Szüleink nem nagyon terheltek a lakhelyváltozás gondjaival minket, gyerekeket, csupán a köztük elhangzó beszélgetésekből tudtam meg egyet-mást, úgymond, jelentéktelen részleteket. Éppen ezért, nem is nagyon foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen lesz a városban élni. Nekem tökéletesen megfelelt az itteni környezet, nem vágyódtam el sehová. Egyedül az iskola kezdett már nyűg lenni. Szinte mindennap ugyanaz az elfoglaltság, semmi változatosság. Az ismeretek dolgában is csigalassúsággal haladtam előre, hasonlóan az osztály velem egykorú gyerekeihez. Nem is csoda, hogy mint a rab madarak a kalitkából, úgy repültünk valósággal a tanítás végezetével hazafelé. Szóval, nem én voltam egyedül ezzel az érzéssel.
Valóságos áldást jelentettek ebben az unalmas, mondhatni, a hátunk közepére való környezetben a Csongor bácsi meséi. Úgy kéthetente került rá sor, hogy a tanító bácsi valamilyen okból egész délelőttre eltávozott, ilyenkor Csongor bácsira bízta az osztályt. A segéd-tanító, vagy tanító-segéd iskolaszolga már számtalanszor bizonyította rátermettségét, efelől nyugodt lehetett a tanító bácsi. Élvezetes meséi alatt olyan csönd volt az osztályban, hogy a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Még a túlkoros nagy lakli kamaszok is érdeklődéssel hallgatták az öreget. Persze, az "öreg" csak nekünk volt az: olyan negyven körüli, nagybajszú ember volt. A fűtés volt a legfontosabb feladata. Az iskolai tantermen kívül a tanító lakásában is ő gondoskodott a tüzelésről, a hamuzásról, a kályhacsövek kormozásáról, a fűtéssel járó mindenféle feladatok ellátásáról. Volt egy külön helyiség, amiben a tüzelőt tartotta. Ez olyan kamraféle, de annál nagyobb tér volt: ez szolgált lakásául is Csongornak. Függöny választotta el a szenet, a fát, és a kamra másik fele volt az övé, ahol egy vaságy, egy asztal, és egy szék volt a bútorzat. Ennyi elég is volt, hisz ideje nagyobb részét az udvaron töltötte. Hol a vesszősöprűvel söprögetett, hol meg pipázott a napon.
Egyik nap meglepő dolog történt. A tanterem viszonylag hűvösen fogadott bennünket, nem volt befűtve. Az egyik lány, aki mindig első szokott lenni, azzal fogadta a később érkezőket, hogy a tanító bácsi azt üzeni, hogy aki fázik, vegye fel a kabátját, mert ma nem lesz fűtés. Megindult a kérdezősködés, de senki sem tudott semmit. A tüzelő nem fogyhatott el, mert az egyik túlkoros gyerek, aki a szünetben kártyázni szokott Csongor bácsival, mondta, hogy van tűzrevaló bőven, s magunk is láthattuk, az udvar végében még egy rakásra való szén és tűzifa volt. Megbetegedett volna Csongor bátyánk? De hiszen még tegnap semmi baja sem volt!
Találgattunk csak, és egymást kérdezgettük folyton, de bejött a tanító bácsi és megkezdődött a tanítás. Minden a megszokott módon zajlott, legfeljebb a vastag gyapjú pulóver volt újság, amit tanítónk viselt. Aznap semmit sem tudtunk meg, és másnap is csak az volt a feltűnő, hogy a szomszédban lakó asszony rakott a tűzre, de csak egyszer, még a tanítás megkezdése előtt. Elég jó idő volt már kint, így ennyi elég is volt.
Csongor bácsi sehol. A tanítót nem mertük kérdezni, az ilyesmi tilos volt.
Aztán két vagy három nap múlva fény derült a titokra, a boltos fia mesélte szörnyülködve:
- Csongor bácsit elvitték az ávósok!
Én nem tudtam, kik azok az ávósok, csak a tizedik, vagy Isten tudja hányadik meghallgatás után értettem meg, miről is van szó. Azon az éjjelen elvitték az ávósok Csongor bácsit. Az ávósokról annyit megértettem, hogy azok bárkit elvihetnek, a rendőröket is, és jaj annak, aki a kezük közé kerül. A legkevesebb, hogy jól elverik, de kiverhetik a fogait, kitéphetik a nyelvét, úgy megkínozhatják, hogy azt sohasem felejti el. Ha élve megússza, mert gyakran előfordul, hogy csak holtan kerül ki onnan.
Ennyit tudtam meg, de ez is bőségesen elég volt. Kik ezek, és honnét jönnek? A rosszaságért is elviszik a gyereket, a gyereket is elviszik? Honnét lehet megismerni az ávósokat? Erre mifelénk is szoktak járni, mert a Csongor bácsit is elvitték.
Szüleimtől kérdezgettem ezeket a dolgokat, de igen szűkszavú válaszokat kaptam. Ebből megértettem, hogy nagyon gonosz dologgal találkoztam az életemben, és ezt a gonoszságot lehetetlen legyőzni. Lehetek akármilyen jó is, ha egyszer az ávósok eljönnek értem, nincs, aki megvédjen engem! Csak az iskolába menet vagy jövet ne találkozzam velük, mert akkor, jaj nekem!
Aznap éjszaka valami félelmetes álmom volt: nem láttam semmit, csak egyszerűen féltem! Féltem mindentől, és már féltem lefeküdni is, féltem a félelemtől. Olyan szorongás fogott el mindentől, ami csak évekkel később oldódott fel bennem.
Nem is láttuk többé a kedves Csongor bátyánkat, és sorsára is csak később derült fény.
A tanítónak fülébe jutott, hogy az iskolaszolga nemcsak a tüzelést látja el, hanem a feleségét is karban tartja. Amikor bokros teendőit intézi távol a falutól, bizony be-belátogat a tanítói lakásba, ha van mit tenni a tűzre, és ha nem kell semmit: akkor a feleségét szorongatja, annak nem kis örömére! Hogy ennek volt-e valóságos alapja, vagy csak rosszindulatú pletyka volt az egész, azt csak a Jóisten tudja.
Egyszer, amikor az iskolaszolga pipáját az éjjeliszekrényén megtalálta, és kérdezte az asszonyt, hogyan kerülhetett a pipa oda, nem kapott választ! Ekkor határozta el, hogy véget vet ennek a kétes ügynek.
Jó alkalom adódott nemsokára, mert Csongor elmaradt a kocsmában és nagy sokára került csak haza. Másnap jelentette az ÁVO helyi kirendeltségén, a városban, hogy miket tapasztalt, nem tudni, hogy miben sántikál ez a jómadár! Ugyan kapják már le a tíz körméről az illetőt, nem szeretné, ha az ő beosztottja lenne egy államellenes összeesküvés főszereplője.
Az ávósoknak több sem kellett, hiszen azért tartották őket, hogy a legártatlanabb emberről is bebizonyítsák: államellenes összeesküvő!
Éjjel mentek érte, ez bevett szokásuk volt, hozzátartozott a megfélemlítési forgatókönyvhöz. Aztán a laktanyájukhoz érve se szó, se beszéd, jól elverték, összerugdosták szegény embert. Aztán kezdődtek a kihallgatások, aminek a végén ismét jól elverték. Így ment ez egy jó hétig, már aludni sem tudott, mindene fájdalmas ütlegelések nyomait viselte.
A tanító minden nap érdeklődött: megtudtak-e valamit a nyomozók, de nemleges választ kapott. Amikor megtudta, hogy elengedik, az volt a kérése, hogy ezt szombaton éjjel tegyék. Ment is volna szegény Csongor, de nem tudott lábra állni. Egy katonai dzsipbe ültették, azzal vitték haza. A tanító azzal fogadta, hogy nagyon sajnálja, de itt nem maradhat, mégis, mit szólnának a gyerekek.
Másnap kifizette a bérét a tanév végéig, a felesége szerzett egy fogatot, arra föltették, és búcsú nélkül elment Csongor, akinek halványan derengett: miért is került ilyen kutyaszorítóba.
A tanító fellélegzett, egy gonddal kevesebb az amúgy is gondokkal teli életében. Csak a tanítóné lett szomorú, egészen addig, mígnem sikerült egy új fiatalembert iskolaszolgának szerződtetni.

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
bodójános
#5. 2014. június 26. 14:31
Answer: köszönöm szépen!
bodójános
#4. 2014. június 26. 14:30
Mara: köszönöm szépen a véleményedet.
Answer
#3. 2014. június 25. 13:59
Tetszett, gratulálok!
Mara
#2. 2014. június 24. 16:22
Rettenetes világról adtál képet.
Szeretettel: Mara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek