Csodahegedű

Valahol a világ végén élt egy szegény ember egy kicsinyke faluban, és annak volt egy gyönyörű lánya. A lány olyan szép volt, hogy aki meglátta, az mind megcsodálta.

 

Valahol a világ végén élt egy ember egy kicsinyke faluban, és annak volt egy gyönyörű lánya. A lány olyan szép volt, hogy aki meglátta, az mind megcsodálta. Büszke is volt rá az apja. Nagyon féltette és ezért mindenhová elkísérte, sehová nem engedte el egyedül. Még a széltől, és a naptól is óvta a kicsi báránykáját.

Sajnos bármennyire is vigyázott rá, egyszer a lány megbetegedett. Hiába vitte orvoshoz, az nem tudott segíteni rajta. Senki nem jött rá, mi a baja a lánynak, pedig egy tucat orvos megvizsgálta. Az aggódó apa minden tárgyat, bútort pénzzé tett, hogy orvosságot tudjon venni. Végül a házban csak a lány ágya maradt. Olyan szegények lettek, hogy még az útszéli koldus is gazdagabb volt náluk egy lyukas rézfillérrel.

Az ember már azon gondolkodott, hogy a kicsi házukat is eladja, és a kapott pénzen másik orvoshoz viszi a lányát, amikor a faluba egy ifjú érkezett. Senki nem tudta, honnan jött, és hová megy.

Megérkezve az első útja mindjárt a kocsmába vezetett, hogy megigyon egy kupa bort. Amint ott iszogatta a borát, egyszer csak hallja, hogy a kocsmabeliek a lányról beszélnek. Mindenki nagyon sajnálta, de segíteni egyik sem tudott rajta.

- Mi baja a lánynak? - kérdezte az ifjú.

- Ha azt tudnánk, akkor talán már meg is gyógyították volna... Bizonyára valamilyen ismeretlen nyavalya kínozza szegénykét. Nem sok lehet már neki vissza - mondták a falusiak.

- Szeretnék találkozni azzal a lánnyal - állt fel az ifjú. - Kérlek, vezessetek el hozzá!

- Ugyan minek? Talán te orvos vagy?

- Nem vagyok orvos, de hátha tudok segíteni.

Addig-addig beszélt, kérte az embereket, míg megmutatták neki, melyik házba menjen. Az ifjú illendően bekopogott, és kérdezte:

- Itt lakik a szegény ember a lányával?

- Hozott Isten, igen itt lakunk, de mi járatban vagy minálunk? Nem fogadunk senkit, ha csak nem tud segíteni lányomon.

- Éppen ezért jöttem - válaszolta az ifjú. - Szeretném megtekinteni a lányát. Kérem, engedjen be hozzá!

A szegény ember beengedte az ifjút, aki azonnal a lány betegágyához sietett. A lány még betegen is gyönyörű volt. Az ifjú mindjárt beleszeretett, és legszívesebben állandóan a lány mellett maradt volna, hogy csodálja a szépségét.

- Nos, fiatalember, láttad lányomat, most már én is kíváncsi lennék, hogyan tudnál segíteni? Van-e rá mód, hogy lányom meggyógyuljon?

- Természetesen van - mondta az ifjú, aki még mindig a lány bűvölete alatt volt -, a csodahegedűn kell eljátszani a kedvenc nótáját.

- Honnan szerzem meg én azt a csodahegedűt? - kérdezte a szegény ember. - Azt sem tudom, hol található.

- Majd én megszerzem, igaz, nem lesz könnyű. Aztán majd eljátszom rajta lánya kedvenc nótáját.

- Megtennéd, fiam? - örvendezett a szegény ember.

- Megszerzem, de annak ára lesz - komolyodott el az ifjú.

- Legyen akármi is az ára, minden pénzt megadok, hogy lányom meggyógyuljon. Mondd csak, mennyi pénzt akarsz? Mit kóstál az a csodahegedű? Ha kell, a föld alól is előteremtem az árát.

- Nem kell nekem pénz, hanem adja hozzám a lányát, ha meggyógyul.

Ezt meghallván az ember nagyon megijedt, hiszen ha az ifjúhoz adja lányát, akkor csöbörből vödörbe esik.

- Kérj bármit! - könyörgött a szegény ember. - Csak a lányomat ne!

- Pedig nekem csak ő kell. Ha nem adja hozzám, akkor egy tapodtat sem megyek, hogy elhozzam a csodahegedűt.

Végül nem tehetett mást, ha azt akarta, hogy szépséges kislánya meggyógyuljon, kénytelen volt beleegyezni az ifjú kérésébe.

- Hamarosan visszajövök, és hozom a csodahegedűt - köszönt el az ifjú, és elindult. - De el ne felejtse kegyelmed, amint meggyógyul a lánya, megtartjuk az esküvőt.

Az ember szerette volna, hogy lánya meggyógyuljon, de nem nagyon hitt az ifjúnak. Azt gondolta, hogy ő is olyan szélhámos, mint a többi, aki már próbálkozott.

Az ifjú elindult, hogy elhozza a csodahegedűt. Valójában csak hallomásból tudta, hogy a csodahegedű egy magas hegyen levő várban van a nagy szakállú varázslónál.

Három éjjel és három nap ment, amire elérte a hegyet. A hegy olyan magas volt, hogy háromszor kellett felnéznie rá, hogy meglássa a tetejét. Ennél csak a meredeksége volt riasztóbb. Emberfia gyalogszerrel fel nem juthatott a hegy tetejére. De az ifjút sem faragták akármilyen fából, mindjárt észrevette, hogy a közelben van egy malomkeréknyi fészek, és abban lakik egy nagy griff. Tarisznyájából elővett egy hamuba sült pogácsát, amit édesanyja sütött neki az útra és odaadta a madárnak. Mindenki tudja griffmadarak kedvenc csemegéje a hamuba sült pogácsa, és ezért mindenre képesek. Amint bekapta és megette, a legény kérését, szívesen teljesítette. Villámgyorsan felvitte az iszonyatosan magas hegy tetejére, és mondta az utasának:

- Ha végeztél, csak kurjants egyet, és én leviszlek.

Elbúcsúztak, és az ifjú elindult a várba, hogy találkozzon a nagy szakállú varázslóval. Alighogy a vár hatalmas kapujához ért, egy félelmetes oroszlán állta el az útját.

- Egy lépést se tovább! - mondta az oroszlán. - A nagy szakállú varázsló megtiltotta, hogy lentről jött ember átlépje a várának a kapuját.

- Pedig nekem feltétlen be kell mennem, hogy elkérjem a gazdádtól a csodahegedűt. Kérlek, engedj az utamra!

Az oroszlán nem engedte be az ifjút, sőt fenyegetően kitátotta a száját. Bármennyire is félelmetes volt, az ifjú nem ijedt meg, előkapta a furkósbotját, és beleállította a szájába. Az oroszlán hiába erőlködött, nem tudta kiköpni a furkósbotot. Ezt kihasználva az ifjú besurrant a várba, és egyenesen a nagy szakállú varázslóhoz ment, aki nagyon meglepődött, amikor benyitott a szobájába.

- Mi járatban vagy itt, emberfia? - kérdezte a varázsló. - Remélem, tudod, aki feljön a váramba, az nem mehet el innen élve.

Erre az ifjú hangosan nevetni kezdett.

- Mit nevetsz, te legény? - kérdezte meglepődve.

- Azt nevettem, hogy amikor jöttem fel a várba, láttam, amint a hangyák elkezdték hordani a hegyet. Ha nem vigyázol, estig elhordják, és a várad egy egérlyukba esik.

- Na, ezt én is megnézem - pattant fel, csettintve egyet az ujjával, és azonnal egy repülő szék jelent meg az ablaka előtt. Gyorsan ráült, és kirepült a szobából.

Az ifjú csak erre várt, azonnal megkereste a csodahegedűt, majd kiállt a vár legmagasabb fokára és elkurjantotta magát. Nem kellett sokáig várnia, a hívó szóra mindjárt megjelent a griff, és levitte a hegyről, sőt elrepítette egészen a szegény ember házáig. Szerencsére időben érkeztek, mert a gyönyörű lány még élt, de már csak alig. Éppen akkor jött ki tőle a pap, aki feladta neki az utolsó kenetet.

- Későn jöttél, fiam - sírta el magát az apa. - Lányom már haldoklik. Lelke távozni készül belőle.

- Ne féljen, leendő apósuram, ez a csodahegedű életet lehel majd belé - gyorsan kezébe fogta a hangszert, és a lány ágyánál olyan szépen játszott, hogy aki csak meghallotta, annak szemébe könny szökkent.

Sokáig semmi sem történt. A lány mozdulatlanul feküdt az ágyban. Már azt hitték, hogy ez sem fog segíteni, amikor hirtelen csoda történt.

A szép hegedűszó hallatára a lány kinyitotta tengerkék szemét, és kedves hangján megszólította az ifjút:

- Játsszál még nekem! Olyan szépen szól a hegedűd, hogy a mennyországba képzelem magam.

Ezt meghallván az ember olyan boldog lett, hogy majdnem kiugrott a bőréből. A lánya ágyához rohant, és megint hálálkodni kezdett az ifjúnak:

- Köszönöm, hogy meggyógyítottad lányomat. Mit adjak érte cserébe?

- Megmondtam, cserébe a lánya kezét kérem. Nem kell nekem más, csak ő - válaszolta az ifjú.

Az ember megint nagyon elszomorodott, félt, hogy elveszti lányát, és az ifjú magával viszi.

- Ne szomorkodjon, édesapám, nem meghalni visz ez az ifjú, hanem feleségül akar venni.

Ezen a lány apja is elgondolkozott. Talán igaza lehet lányának. Ez a világ rendje. Előbb-utóbb feleségül veszik az ember lányát, ez ellen nemigen lehet tenni. Majd megkérdezte a lányát:

- Akarsz-e ennek az ifjúnak a felesége lenni?

- Hogyne akarnék, édesapám - ugrott fel a lány. - Mindig is csak reá vártam.

Így kénytelen volt beleegyezni a kézfogóba, és hamarosan megtartották a lakodalmat. Az ifjú beköltözött az ember házába. Ellenben nem maradtak mindig szegények, hisz hallottátok, az ifjú olyan szépen tudott hegedülni, hogy mindenki őt hívta, ha hegedűszóban akartak gyönyörködni. Ezért annyi pénzt kapott, hogy alig győzték elkölteni. Nem telt bele egy év, megszületett kicsiny gyermekük. Apja őt is megtanította hegedülni, és most már ketten koptatták a vonót, amíg csak éltek és meg nem haltak.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Fer-Kai
#7. 2013. július 28. 18:35
Kedves Adalberto!

Azok közé tartozol, akik jó néven veszik a segítő kritikai észrevételeket.
A patinás népmesei nyelvezet, hangulat mindig sajátja volt a meséidnek, inkább logikailag-dramaturgiailag voltak itt-ott hiányosságok - ennél a mostaninál talán az eddigi legkevesebb. (Buda észrevétele is természetesen jogos.)
Ha már a történet szerkezete, a logika is rendben van, magasabb fokon is "működnie" kell: erkölcsi, etikai, lelki szinteken.
Fontos, hogy a főhős tetteinek tiszta motivációja legyen, vagy ha nem, akkor az az író részéről tudatos, szándékos legyen. Mert a hősök elbukhatnak bizonyos próbákat, de tanulnak belőle, és tovább - feljebb - lépnek. Így lesz a történet is egyre emelkedettebb, katartikusabb hatású.

Meséd eszembe juttatta Méhes György "Világhíres Miklós" című többfejezetes meséjét, a Tiédhez hasonlóan abban is szerepel egy varázshegedű.
(Ha nem ismered, szívesen ajánlom figyelmedbe, minden szempontból érdemes elolvasni.)
előzmény: Adalberto hozzászólása, 2013. július 27. 15:15
Adalberto
#6. 2013. július 27. 15:15
kész
előzmény: Adalberto hozzászólása, 2013. július 27. 15:11
Adalberto
#5. 2013. július 27. 15:11
Kedves Fer-Kai, bizonyára sok mindenben igazad van. Köszönöm észrevételedet. Tudod, nálam soha nincs kés egy mese. Ezért lehet, hogy megfogadom tanácsodat és átírom, kibővítem. Majd meglátom. Még egyszer nagyon köszönöm, hogy olvastál.
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2013. július 27. 11:23
Fer-Kai
#4. 2013. július 27. 11:23
Igen, áldozatot kell hozni, s akkor ami veszteségnek látszik, "nyereséget" hoz.

Ott volt némi hiányérzetem, amikor az ifjú gyakorlatilag ellopja a csodahegedűt. Nem derül ki egyértelműen, hogy ez jogos, erkölcsös cselekedet volt, ehhez többet kellett volna tudni a varázsló és a csodahegedű "előéletéről".
Talán magától is odaadta volna a varázsló, ha mintegy próbatétel gyanánt, egyáltalán meg tudja szólaltatni, illetve olyan szépen hegedült volna neki (is) a legény, hogy felderült volna tőle a szíve.
sarahajnalka
#3. 2013. július 27. 09:18
Kedves mese, a népmese minden kellékével. Érdeklődésem nem lankadt olvasás közben, Gratulálok !
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek