Cseresznyefavirágok...

Amikor fehér csipkét hordanak a fák...

 


Az Esti Szivárvány főszerkesztője magához hívatta a fiatal újságírónőt. Bár a nő nagyon modern szelleműnek tartotta magát még az öltözködésében is, az öreg főszerkesztőnek jó szeme volt. Tudta, hogy Edina tulajdonképpen egy mélyen érző lélek. Szerette volna, ha cikkeiben is megjeleníti végre az érzelmeket.
- Holnap a szeretetotthonba megy kedves, és ott próbál meg valami jó kis szaftos történetre bukkanni.
- Főszerkesztő úr ezt ugye viccnek szánta?- mosolygott a lány.
- Dehogy. Nem szoktam én tréfálkozni, ezt Magácska tudhatná a legjobban! - az öregúr igen határozott kifejezést erőltetett az arcára.
- Most komolyan, azt akarja, hogy menjek oda sok vén trotty közé, és ott írjak valamit? Hogy hogyan bánnak velük, vagy milyenek az öregek, becsinálnak-e, meg ilyesmi? De kit érdekel ez? Még hogy szaftos történet... - Edina arcáról lefagyott a mosoly.
- Kérem! Több tiszteletet! Ne felejtse el, hogy ön is megöregedik egyszer, a szüleire is gondoljon! Hamarosan én is nyugdíjas leszek. Nem szívesen hallok senkitől olyat, hogy az idős emberre azt a kifejezést használja: vén trotty! Különösen, ha az illető személy az én alkalmazásomban áll. Ugye, ért engem? - válaszolta a férfi kissé emeltebb hangnemben.
- Természetesen, és elnézést kérek. Kissé elvetettem a sulykot.
- Én is azt gondolom. Hát most tegye jóvá!
Edina ahogy elhagyta a főszerkesztő szobáját, elgondolkodott. Hogyan is fogjon hozzá. Mit is mondjon, egyáltalán kit is keressen. De igazából nem jutott eszébe semmi. Úgy döntött, hogy majd a helyzetnek megfelelően talál témát. Másnap délután kissé még feszengve lépte át a nagy kastély küszöbét. A hatalmas épületbe lépve, majdnem elájult a csodálkozástól. Fa és fa mindenütt. A burkolatok, oszlopok, a lépcsők, a mennyezet. Olyan szépen kidolgozva, hogy a mesében sem lehetne szebben. Ki kellett, hogy nyújtsa a kezét, hogy érezze a fa anyagát. Az ujjhegyeivel tapintotta a polírozott felület csomóit, a repedéseket, és az illesztéseket. A faragott, hajlított fa látványa megtöltötte a szívét nyugalommal.
Egy ápoló máris a fogadására érkezett, aki az otthon igazgatójához vezette. Edina elmondta, hogy szeretne cikket írni az idős emberek életéről, emlékeikről, mindennapjaikról. Bevallotta, hogy kissé idegenkedett a témától, de az épület lenyűgözte, teljesen elbűvölte.
- Tudtam az érkezéséről, mert a főszerkesztő jelezte, hogy egy feladattal bízta meg. - szólt a vezetőnő barátságosan. Megkínálta egy kávéval. Miközben kortyolgatták, mesélt az épület múltjáról.
- Kérem, nézzen körül bátran. A szakápolók segítségére lesznek. Talán kezdje a társalgóban. Az ajtóig kísérte, majd az ápolók vezették tovább a nagy épületben. Szemlélődött. Az egyik oldalon hatalmas asztalnál sokan ültek. Kártyáztak. Egy öregúr éppen nyerésre állt, mert nagyokat nevetett. A másik oldalon valamit kötögetett egy idős hölgy, a többiek figyelték, s közben beszélgettek. A sarokban két ember sakkozott, mellettük újságot olvastak néhányan. Apró kis bicegő mozdulattal jöttek- mentek az emberek. Edina szégyenkezve gondolt a tegnapi kijelentésére.

Ahogy a szemével végigpásztázta a nagytermet, a hatalmas ablaknál egy fehér hajú, alacsony termetű asszonyt látott meg. Nagy hintaszékéből alig látszott ki. Kezében valami kis füzetfélét szorongatott. Meredten bámult ki az ablakon a tavaszi napsütésbe. Edina az ápolóra nézett. Kérdezni akarta tőle, ki lehet az a hölgy ott egymagában, de az ápoló megelőzte a kérdést.
- Hozzá odamehet bátran, ő is egy kedves nénike. Mindig olvasgat. Szegényke nehezen lát már, de nagyon szereti a verseket. Azt hiszem, ilyesmivel foglalkozott régen. - szólt az ápoló. Szavaiban érzékelhető volt az idős kor iránti tisztelet. Edina lassan lépett a hintaszékhez. Rátette a kezét a néni vállára.
- Szépen süt a nap ugye? - kezdte a beszélgetést.
- Bizony angyalkám. Nagyon szép az idő. Szeretem. Pontosan ilyen mint huszonöt évvel ezelőtt! - szólt a néni, de még a távolba meredt a tekintete. Sötétkék ruhájában úgy festett, mint egy régi, kissé megfakult kép...
- Olyan régi tavaszra is tetszik emlékezni? - húzott közben egy széket a hintaszék mellé.
- Régen volt, de amíg élek nem felejtem el. Mondja kedvesem férjnél, van maga? -emelte a tekintetét a lányra.
- Dehogy! Nem szeretnék még egyhamar...
- Ne is siesse el kedveském. De hogy hívják magát, és hogy került ide, mert azt látom, hogy nem ápoló. ..
- Szántay Edina vagyok, újságíró. Még csak gyakornok. Azért jöttem, hogy megtudjam, milyen volt az élete, milyen a sora most a néninek. Hogy is szólíthatom?
- Zsóka néni vagyok kedves. Itt mindenki így szólít. De mondja csak, ki a csudát érdekelhet manapság egy öregasszony története?
- Sokan szeretnek régi életutakról, nagy szerelmekről olvasni. - válaszolt kedvesen a gyakornok.
- Régi szerelmek? Az volt nekem is. Lélekölelés ...- melléből hangos sóhaj szállt fel, de a szemeiben megjelent egy különös, semmihez sem hasonlítható kicsi fény. Hát, ha gondolja, kedves Edina, mesélhetek, legalább kicsit könnyebbé válik a szívem. - majd az ablak felé fordította a tekintetét, s lassan beszélni kezdett. Arcán halvány kis pír futott végig, ami azt jelentette, hogy a számára nagyon fontos dologról lesz most szó.
- Én nem mentem korán férjhez, mégis megjártam. Nem körültekintően választottam.
- Hát el kellett volna válni. -szólt közbe Edina, de gyorsan meg is bánta, hisz udvariatlannak tűnhetett a néni szemében.
- Nem volt az olyan egyszerű abban az időben - folytatta... Meg ott voltak a gyerekek. Amikor az embernek gyermekei vannak, felelős értük... ezt vállalja, amikor a világra hozza őket. Nekem ők voltak az egyetlen kincseim. Az uram nem szeretett, vagy nem tudta hogyan kell engem jól szeretni. nem voltam boldog mellette.
- Akkor így élte le az életét? Szomorúan? - Edina kezei önkéntelenül is az idős hölgy kezére kerültek, s ahogy nézte az arcát, nem látott a szemében szomorúságot, inkább valami mélyen ülő titokzatos öröm csillogott a barna szempárban.
- Dehogy aranyom. Volt nekem egy nagyon nagy szerelmem, úgy életem derekán. Már el is felejtettem, milyen a boldogság, amikor az élet az utamba sodorta, vagy engem az ő útjába. ... Nem is tudom.- mondta. Aztán hirtelen elcsendesedett az asszony, újra hosszasan a távolba nézett.
Edina nem mert megszólalni. Nézte a mellette ülő idős nő kezét. Az idő szürke ráncokat festett rá. A kis kéz szorosan tartotta a füzetet. Mintha valami nagy titkot rejtett volna. Aztán engedett kicsit a szorítás erősségéből, mély levegőt vett, majd folytatta.
- Csak leveleztünk. Sohasem találkozhattunk. Sajnos. Mert az élet nem mindig kínál alternatívákat. A gyermekeim miatt, hogy teljes családba nőjenek fel, ez számomra szent dolog volt, szentségtörésnek tartottam volna a válást. Soha nem vetettem szemet senkire, éltem a magam kis életét. Tettem a dolgomat. Feladat az bizony akadt bőven. De be kell vallanom, hogy nem is nagyon tudtunk volna hova menni. Sem az uram, sem én. Csak egy kis házunk volt, azt is nagy nehézségek árán hoztuk össze.
Amikor ez történt, ez a nagy szerelem, én már érett asszony voltam. De a gyerekeim nem voltak önállóak. Szükségük volt rám. A férfi, aki kedves lett a szívemnek, szintén nem egyedül élt.
- Tényleg soha nem találkoztak? - kerekedettel az újságírónő szeme - Ő sem akarta volna? Legalább egyszer.
- Dehogynem. Akarta volna ő, meg én is nagyon, de én nagyon féltem a találkozástól. Vágytam rá, de nagyon féltem. - szemeivel megint a tavaszi pompázatot' simogatta.
- De miért?
- Mert már nem voltam olyan hamvas, és fiatalos.. mint most maga kedvesem. Gyermekkori betegségből kapott nagyon csúnya hegek eldeformálták a lábamat. Volt rajtam súlyfelesleg is... nagyon szégyelltem volna, mert Ő szépnek és vonzónak látott engem. Már megbarátkoztam én magammal, el is fogadtam, hogy ilyen vagyok de ez a férfi olyan érzéseket váltott ki belőlem, amit sem előtte, sem utána senki.
A szülések is hagytak bőven nyomot. Belehaltam volna, ha visszautasít. Abba belehaltam volna, ezt biztosan tudom. Aztán később, már ő sem szorgalmazta a találkozást. De már nem emlékszem miért is...
Edina nem tudott elmenni az mellett, hogy meg ne kérdezze:
- De honnan tudta Zsóka néni, hogy szereti azt a férfit, ha sosem látta?
- A leveleiből. Soha nem volt olyan közel hozzám senki, mint ő. Mindig minden rezdülésemet érezte. Tudta mikor vagyok szomorú, mikor van jó kedvem. Minden gondolatunkat megosztottuk egymással. Vigyázni szeretett volna rám, de nagyon messze éltünk egymástól. Sokáig nem értettem magam, küszködtem az érzés ellen, de legyőzött. Úgy vártam a postást mindennap, mint a messiást.. Szép szavakkal simogatta a lelkemet. Erre vágytam nagyon, hogy valakinek végre fontos legyek. Az uramat meg nem érdekelte semmi, ami velem történt. Csak étel legyen meg tiszta ruha. El volt ő a szőlejében, meg a kertben...Csak én ne zavarjam.
- Hogyan ismerkedtek meg a nagy szerelmével, vagyis honnan tudta, hogy hova kell neki írni?- tette fel újabb kérdését a lány.
- Egy újságban találtuk meg egymást, ahova én verseket, novellákat írtam, ő meg publicisztikát, de már arra nem emlékszem mi volt a neve. Edinára nézett, s mosolyogva merengett a múltban tovább
- Szép verseket is írt nekem. - felemelte a kis kopott kék fedelű füzetet. Itt őrizem őket. Nekem ez az imádságos könyvem. Az első gyönyörű verssel akkor ajándékozott meg, amikor virágoztak a cseresznyefák... - ősz haján végig siklott a keze, mint aki erősen nyeli a könnyeit.
- Hol él most, tud valamit róla? -faggatta kíváncsian a lány.
- Sajnos nem. Elvesztettük egymást. Én kórházba kerültem egy őszi napon, mert nagyon beteg voltam, s hosszú ideig kezeltek. . Onnan nem tudtam írni. Mire kijöttem, már tavaszról énekeltek a fák. A levelem meg visszajött, hogy a címzett ismeretlen. Sosem hallottam róla többé. De nincs nap, hogy ne gondolnék rá... hálával szeretettel. Különösen ilyenkor, amikor esküvőre készülnek a fák...
- Szeret itt lenni, Zsóka néni? Ebben a hatalmas épületben?
- Drága gyerekem, hát muszáj. Nem bánnak velem rosszul, meg van mindenem, amire nekem még szükségem lehet - mondta, miközben arcán végigsuhant egy fájdalmas árnyék. Majd lassan folytatta:
- Jó itt lenni, mert nem vagyok egyedül. A gyermekeim is mindig látogatnak, meg az unokáim is eljönnek hozzám. Még ezt a szép hintaszéket is a fiam vette. De ők dolgoznak, mit tennék én egyedül otthon a nagy házban?
Az arcán nyoma sem volt haragnak, bánatnak. A szeme is mintha huncutul mosolygott volna.
- Látja ott azt a vézna asszonyt? - mutatott az egyik asztalnál ülő sovány nénikére.
- Igen látom.
- Vele vagyok egy szobában. Nagyon rendes kis asszony. Mindig ketten imádkozunk. Ő is szeretett valakit nagyon, de az a férfi, nem volt jó hozzá. Menjen csak oda kedves, meg ahhoz a bajuszos emberhez is, aki mindig csak sakkozik, mesélhetnek ők is az életükről. Mert tudja minden ember élete egy regény.
Soha sincs két egyforma... Öreg, töpörödött kis ujjait végig simogatta a fiatal nő kézfején.. s még hozzá tette: - Aztán csak okosan azzal a férjválasztással...
Edina miután elköszönt Zsóka nénitől, s még beszélgetett néhány idős emberrel. Később megköszönte az igazgatónak, hogy itt lehetett, s még egy kicsit megérintette a faburkolatot, ahogy lépett ki a nagy ajtón.
A kastélyhoz vezető utat, gyönyörű cseresznyefák és meggyfák szegélyezték. Az újságíró most döbbent csak rá, hogy ezt a szépséget idejövet nem is vette észre. Hát persze, hiszen „jól csak a szívével lát az ember". Most már a szívével is képes volt kicsit látni. Megérintették az idős emberek elbeszélései.
Sietett haza, hogy nyugodtan gondolkodhasson.
Másnap reggel kopogtatott a főszerkesztő ajtaján.
- Jó reggelt Edina! Nos, milyen volt a tegnapi napja a szeretetotthonban?
Edina köszönt, de a kérdésre nem válaszolt. A főnöke asztalára helyezte a cikket, miközben az arcára kiült, hogy pozitív élményei voltak.
A férfi, látva ezt - nem szólt, finom mozdulatokkal emelte fel a lapokat, majd hangosan olvasta fel a címet.: Cseresznyefavirágok...

 

 

2007

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
dezsoili
#12. 2012. április 22. 18:58
Remek írás. Gratulálok. Mindég nagy érdeklődéssel olvasom műveidet. Talán hasonló édeklődéssel emelte fel a kéziratokat is az a bizonyos főszerkesztő? Nekem a "finom mozdulatok" is a helyén vannak.
Ruder - Jana
#11. 2012. április 18. 14:22
Köszönöm kedves Mara!
Szeretem ezt a prózámat. Amikor írtam, még élénken élt bennem egy élmény, amit egy kastély látogatásakor éltem át. Szociális otthonként működött, tudtommal jelenleg is ezt a feladatot látják el a patinás épületben.
előzmény: Mara hozzászólása, 2012. április 18. 13:50
Ruder - Jana
#10. 2012. április 18. 14:19
Örülök, hogy hasonlóképpen gondolkodtunk a zárást illetően. A javítandó szöveghez csak annyit- mindig, minden átolvasásnál igyekszem finomítani, de sajnos nálam is trendi, hogy valami mindig "szól". Ha a munkából hazaérek, jó lenne a csend...(kertben adott, de ott nincsen szgép- hála az égnek) Legtöbbször persze nem én hallgatom,vagy nézem a műsort, én csak közvetett áldozat vagyok! :) :)
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2012. április 17. 21:31
Ruder - Jana
#9. 2012. április 18. 14:13
Kedves Eliza- Beth! Köszönöm a jelzésedet, javítandó részek bizonyára akadnak még benne, - átfésülöm.
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2012. április 17. 20:26
Ruder - Jana
#8. 2012. április 18. 14:11
Örülök, a megtisztelő figyelmednek, kedves Answer.
előzmény: Answer hozzászólása, 2012. április 17. 16:20
Ruder - Jana
#7. 2012. április 18. 14:10
Köszönöm, Kedves Kató.
előzmény: Juhász Kató hozzászólása, 2012. április 17. 14:27
Mara
#6. 2012. április 18. 13:50
Szeretettel gratulálok : Mara
Fer-Kai
#5. 2012. április 17. 21:31
Végül is válaszolt Edina a főnök kérdésére, azzal, hogy asztalára helyezte a megírt cikket.
Nagyon tetszik, a nyitva hagyott befejezés - hadd dolgozzon bennünk tovább a történet.
(Leragadva a zárómondatnál: talán a "finom mozdulatokkal emelte fel" helyett más kifejezést lehetne keresni, de nekem sincs jobb ötletem - pláne hogy sportkommentátor szövegel itt a tévéből, futballrajongó fiam "jóvoltából"...)
Eliza Beth
#4. 2012. április 17. 20:26
Tényleg szép. És való igaz, hogy sokan nem becsülik az időseket, azért, mert nem értik, nem érzik... de csak pár évtized kell, és megérzik...
Azért kíváncsi lennék Edina cikkére is... :-)))



(Pár javítanivaló van benne, néha szóismétlés, és nem arra gondolok, amikor nyomatékosítási célzattal ismételsz. Inkább erre:
Aztán engedett kicsit a szorítás erősségéből, mély levegőt vett, aztán folytatta. -- itt kétszer van az "aztán"

éltem a kis magam életét.-- itt felcserélném a szórendet, magam kis életét.

Zsóka néni egyszercsak Zsófi néni lett...)
Answer
#3. 2012. április 17. 16:20
Szívhez szóló, remek írás!
Gratulálok, szeretettel: answer
Juhász Kató
#2. 2012. április 17. 14:27
Megható, könnyfakasztó, szépen megírt történetedhez gratulálok!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek