Borongáskor

.

Keresem a széket, az ablak elé,

beszélgetni a lombokkal a méla

hullónedvű őszről, amin száraz

nyomokat hagyok, az illatom.

A rideg hibernálásról, ízetlen.

Az euthanasiától elrettenve,

reinkarnációról blazírt pislogással.

Félálmaim ostor nélküli röptéken.

Félszegen, fél szárnnyal lógva, 

vajjon hogyan fogom feltolni

a Napot hajnali szakadékaiból?

Majd erőm százszorozom, hittel.

Gondolom, addig faszénnel rajzolom,

mi lesz a székkel, a rugótlan süppedékkel

a nyitott ablaknál a télen.

Aztán hagyom csángálni napjaim,

közben energiámat szivarrá sodorják.

Annak végét vágom.

Odacsippentek egy „adj már tüzet”

a szomszédnak, és megengedem,

hogy a pöffentéseim slukkolgassa,

a lukakat meg fűzze botjára,

irígylésre emléknek.

Ha már büdösségemtől végleg pipa.

Az ablakot majd a szél becsapja.

Még fagy előtt. Ígérte.

Kép: Pierre Bonnard - Kisütött a nap Bécsben