Bogarak és hasonlók

A lótetű az istállókban igencsak gyakori féreg volt


A tanyán, ahol kisgyermekkorom java részét töltöttem, közvetlen közelről ismerhettem meg a bogarakat, és a hasonló jellegű teremtményeket.
Közülük a mérete és ijesztő neve miatt is kiemelkedett, bár a későbbi találkozásoknál már kevésbé maradt félelmes, a lótetű, amely az istállóban igencsak gyakori féreg volt. Valóban ijesztő megjelenése a kisgyerek számára borzalmas benyomást keltett. Később ismét találkoztam vele: horgászismerőseim, barátaim elmondták, hogy a harcsafogáshoz kiváló csali, szinte biztosra lehet menni vele.
Azt sohasem tudtam meg, hogy az emberre veszélyes-e, tényleg tetű módjára viselkedik-e, vagyis igazán vérszívó alkat lehet-e. Mindenesetre a kinézete annyira ijesztő volt még felnőtt koromban is, hogy a neve hallatán sietve másra tereltem a szót.
Nem volt ennyire ijesztő, sok esetben nem is volt látható a bolha, az a vérszívó kellemetlenség, ami bizony nálunk is megtelepedett néha. Anyám hiába óvott attól, hogy a szomszédokhoz bemenjek. Néha bizony előfordult, hogy a játék hevében valami eszébe jutott a szomszéd gyereknek, és óhatatlanul beszaladtam vele hozzájuk. Aztán, mint valami láthatatlan felhő, úgy ugráltak a testemen, ruhámon ezek a mini agresszorok, nem győztem lesöpörni őket. A következményeket is viselni kellett: hol itt, hol ott kezdett el csípni a bolha. Ha elég ügyes voltam, és elkaptam a támadómat, rendszerint jött egy másik a ruhámból, és folytatta a vérszívást. Amikor anyám előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy bolhás lettem, az összes ruhámat le kellett vetnem, és azt beszórta naftalinnal. De ezt a műveletet az udvaron kellett megtenni, mert a naftalin hatására a bolhák menekülni kezdtek, százfelé ugráltak ijedtükben. Ha időben elkapott anyám, sikerült megakadályozni, hogy a lakás is elbolhásodjon, de nem mindig volt így, ilyenkor aztán hallhattam az édesanyai lelki fröccsöket.
Tavasszal, május környékén volt a cserebogár-invázió. Csimbóknak, csincsóknak is hívták ezeket a fél hüvelykujjnyi bogarakat, amelyek ártalmatlan lények voltak, csak a lányokat ijesztgették, ha a hajukban landoltak véletlenül.
Estefelé, alkony tájt indult meg a rajzásuk, ilyenkor annyi volt belőlük, hogy milliószámra repdestek, és hallani lehetett, amint a szárnyuk a levegőt kavarta. Aztán késő este elültek, többnyire a félreeső helyen lévő fákat lepték el. Reggel, és délelőtt sorba ráztuk meg ezeket a fákat, és fedeles kosárba gyűjtöttük a lepotyogott bogarakat. Repülni nem nagyon tudtak, de mászni annál inkább. Ezért kellett a fedeles kosár. Amikor hazamentünk, a tyúkok elé borítottuk a zsákmányt. A szárnyasok valósággal tűzbe jöttek, annyira élvezték a számukra mennyei mannával felérő csemegét, és maradéktalanul fölfalták a szinte tiszta fehérjéből álló táplálékot. Amíg tartott a cserebogarak rajzása, minden délelőtt megismételtük ezt a felettébb hasznos táplálékszerzési akciónkat, a szárnyas aprójószágok nem kis örömére. A jutalom nem maradt el, mert az aranysárga tojásaikból sütött, jóízű rántotta bizony nekünk is jólesett!
A réten való futkározásnak pedig nem egyszer egy cseppnyi méz volt a jutalma. A nagyobb gyerekek tanítottak meg arra, hogyan lehet a dongót elkapni, és a testéből kipréselni azt a cseppnyi mézet. Elég ügyesnek kellett lenni, ha dongót akart fogni az ember. Főleg, a sapkával való vadászat járt sikerrel. Aki leütötte, könnyebb dolga volt, csak a mézet kellett ügyesen kinyomni a potrohából. Az a cseppnyi méz felettébb édesnek tűnt akkor.
A mezőn heverészve, a virágok között szemlélődve, sokszor feltűnt a szitakötő, az a pompás megjelenésű lény, aminek a szépségét nem tudtam feledni sohasem! Néha egészen közel repült, rászállt a karomra, a ruhámra. Sokáig elgyönyörködtem benne, nem tudtam betelni a ragyogó színeivel, könnyed és légies alakjával. Hasonlóképpen a százszámra repkedő pillangókhoz, fehér és színes lepkékhez. Vajon mi célból teremtette az Isten ezeket a szépségeket? Tán' hogy engem gyönyörködtessenek? Azt azonban olyan kisgyerekként is megértettem: annyira nem lehet fontos az én személyem!
Egyszer, a virágos réten való heverészés után a patak felé vettem az irányt, ahol már játszott néhány hasonló korú társam. Valamelyikük elhozta hazulról a kukoricás kosarat, így akarván halat fogni. Még nem volt elég meleg a víz a fürdésre, ezért csak egymaga próbálgatta, a csekély vízben, feltűrt szárú nadrággal. A sásban, a hinarasban nem is került a kosárba érdemleges dolog, egy-két apró csíkhal kivételével. Hanem amint odanéztünk, láttuk ám, hogy egy méretes csíbor mászott kifelé a kosárból. Egy nagyobbacska fiú így kommentálta az eseményt:
- Hagyd, hogy elmenjen a csíbor, nehogy megfogd, mert nagyon fájni fog a harapása!
A nem éppen bizalomgerjesztő kinézete az összes gyereket elriasztotta a közelebbi ismerkedéstől. A vállalkozó kedvű cimboránk a kosárral a vízbe segítette a menekülő állatot. Amint kijött a vízből, valami barna folt látszott a bokáján. A nagyobb gyerek riadtan mondta: vigyázz, mert pióca van rajtad!
- Le kéne pisilni! - hangzott a jó tanács valakitől, de szükségtelen volt, mert nagy nehezen sikerült levakarni a testéről a piócát. Nem régen mehetett rá, mert még nem tudta befúrni magát mélyebbre, s így a gyerek különösebb beavatkozás nélkül megszabadulhatott a nem kívánatos, és nem éppen rokonszenves látogatótól.
A szarvasbogár félelmetes külseje ellenére nem támad emberre, azt nem tudom, hogy egyáltalán támadó jellegű bogár, vagy sem. Ha kicsit távolabbra merészkedtünk a szűken vett környezetünktől, az erdős-bozótos vidékre, olyankor előfordult, hogy találkoztunk ilyesféle "csodabogarakkal" is. Nem kötötte le figyelmünket, mert nem ismertük, s mint ilyent, jobbnak találtuk békén hagyni.
Hangyák viszont mindenütt voltak! Különös, hogy ezek a csöppnyi lények milyen beteges félelemmel töltöttek el, és csak jó felnőtt koromban sikerült megszabadulni a hangyafóbiámtól. Az zavart, idegesített, és töltött el félelemmel, hogy ezek az apró jószágok mindenhová be tudnak mászni, ellepnek mindent, még a kétrét hajtott zsíros kenyeremben is kutatnak, sőt, a számba is belemásznak, meg a fülembe, orromba, mindenembe!
Már egyetemista voltam, amikor először hallottam komolyabban a fóbiáról. Hát ez van nekem a hangyákkal kapcsolatban! Jót nevettem. Hangosan, szabályszerűen kinevettem magamból a fóbiámat. Sőt, a szemben lévő Nárcisz eszpresszóban le is öblítettem egy jó sörrel a „hangyás" múltamat.

 

 

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
bodójános
#3. 2014. január 29. 07:46
Kedves Mara!
Köszönöm szépen a gratulációt.
Mara
#2. 2014. január 28. 10:28
Kedves János!
bemutattad az állatvilág nem a legnépszerűbb részét. Mellékesen a hangyákat még a mai napig is kerülöm, ha csak tehetem.
Szeretettel gratulálok: Mara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek