Bezzeg a mi időnkben

Az iskola más volt, az értékek mások voltak, az emberek, az élet más volt. Volt aki orvos lett, volt aki pap, én középiskolai tanár lettem, és szembesülnöm kellett a mai ifjúság viselkedésével.

 Az iskola más volt, az értékek mások voltak, az emberek mások voltak, az élet más volt. Mindannyian magunkban hordozzuk iskolánk hangulatát. Az épületet, a kaput, melyen annyiszor átléptünk, tanáraink–diáktársaink emlékét. Sok olyan ember tanulta ebben az iskolában az abc-t, az egyszeregyet, akik ma anyukák, apukák, nagymamák, nagypapák, netán dédszülők. Volt aki orvos lett, volt aki pap, én középiskolai tanár lettem, és szembesülnöm kellett a mai ifjúság viselkedésével. Ha a tanár nyakon vág egy gyereket, mert az tiszteletlenül beszélt vele, akkor szadistának bélyegzik, ha megsimogatja a buksiját a jól felelő gyereknek, akkor pedofil, mindenféle bélyeget nyomnak rá csak a tisztelet hiányzik a szülők és a gyerekek és a társadalom részéről.  Amikor én jártam iskolába, még tisztelet és erkölcsi megbecsülés illette meg a tanárokat,  az oktatásnak nagyobb értéke volt és mi még megbecsültük, hogy az a tanár bejött az órára tanítani, a jogainknál fontosabbak voltak a kötelezettségeink, szüleink és tanáraink iránti tisztelet. Ha csúnyán írtunk kaptunk egy körmöst, ha rosszul viselkedtünk, kaptunk egy nyakast, szüleink azt mondták a tanítóbácsinak, nyugodtan vágja nyakon a gyereket, ha nem fogad szót. Ha rosszalkodtunk az iskolában és otthon megtudták a szüleink még otthon is kaptunk egy alapos verést. A faluban az orvos, a pap és a tanár volt az értelmiség, minden szülő azt szerette volna, ha gyereke orvos, pap, vagy tanár lesz.  Akkor még a tanárnak volt tekintélye a diák pedig tudta, hogy hol a helye. Mindenki megsüvegelte a tanítót, ha találkozott vele az utcán. Sokat köszönhetek tanáraimnak, mert megtanítottak, írni és olvasni, számolni és gondolkodni, becsülni a munkát és tisztelni a dolgozó embereket. Megismertették velem a szépet és a jót, a becsületességet és a mások iránti tiszteletet. Az osztály harmada cigány volt és nem tettünk különbséget egymás között, sem a diákok, sem a tanárok nem voltak kirekesztőek.  Akkoriban kötelező volt az iskolaköpeny, ami egyenlőséget sugallt, eltakarta, hogy egyikünk - másikunk kicsit szegényebb anyagi körülmények között élt. A tornacipő orra ki volt vágva mindenkinek, mindenki szegény volt és mégis mérhetetlenül gazdag. Generációk nőttek fel egy liberális oktatáspolitikának köszönhetően, így a mai felnőttek és gyerekek csak az árát tudják a dolgoknak, de nem ismerik az értékét. Ha a másiknak nem volt tízóraija, elfeleztük vele. Szegényebbek voltunk az biztos, de fegyelmezettebbek is és talán a szívünk is nagyobb volt. Kopott összefirkált padok, középen a kalamáris tartó lyuk, a plajbász, a penna vagy a kalamáris,  rozoga székek, öreg tanári asztal, a tábla kockás és vonalas volt és fekete, a kréta fehér, szorzótábla, abakusz, katedra, ami egy dobogó volt azon állt a tanár ócska asztala és rozoga széke, ennyi volt az iskola eszközkészlete, de a tanárok szeretete és fantáziája, mégis megtöltötte minden jóval a fejünket, ami az élethez kell. Az iskolatáska tartalma fa-tolltartó, ceruzák, radír, füzetek és könyvek kékbe öltöztetve, órarend, vonalzók, körző, mártós toll, tinta, itatós, korongok, ecsetek vízfesték, gyúrma, piros tubusos  technokol rapid ragasztó,  és uzsonna, egészségügyi csomag, tornafelszerelés, ellenőrzőkönyv. A templom mellett volt az iskola, pontosabban a paplak mellett, olajos hajópadlója volt, cserépkályhával fűtötték fel az osztályokat. Az egyik templomnál "kéki józska", a másiknál "csuta" koldult minden nap. Karizmatikus tanárok tanítottak minket a munkára és az életre. Hatalmas szakadék húzódik  a két iskolarendszer  között térben és időben, gondolkodásban és szemléletben. Elképesztő fejlődésen ment át az oktatás az elmúlt évtizedekben, hogy hova tart az más kérdés. A tízórai kakaó volt egy kiflivel. Pajtást olvastunk és kék kisdobosok voltunk. Gyűjtöttük, az iskolai takarékbélyegeket. A tornacipő kék volt, a kis gatya fekete, és hozzá fehér atléta. Úttörőként, piros nyakkendő és síp, majd ifjú gárda egyenruha. 

A tanítóbácsi folyton arra emlékeztetett, hogy egyenes háttal üljünk az asztalnál, a csípőnket nyomjuk hátra, a könyökünket támasszuk meg a padon, így egyrészt rendesebben kapunk levegőt tanulás közben, másrészt nem kapunk gerincferdülést, akkoriban kötelező volt az órán a hátunk mögött összekulcsolt kézzel ülni, ami szintén az egyenes testtartás miatt volt fontos.

Volt gyakorlati óra, ahol a kertészkedést tanultuk meg. A gyerekek fegyelmezetten ültek a padsorokban, és odaadó figyelemmel hallgatják a tanárt. Akkoriban már a puszta közbeszólás is rendbontásnak, fegyelmezetlenségnek számított. Mit akartunk mi gyerekek? Azt, hogy hagyjanak minket játszani. Mit akartak az akkori szülők? A szülők szerették volna, hogy a gyerekünk boldoguljon az életben, hogy olyan, munkája legyen, amit szívesen csinál, hogy rendes ember váljon belőle. Ezt az antagonisztikus ellentmondást, csak szelíd erőszakkal lehetett orvosolni. Mi nem tudhattuk még akkor, hogy mi az, ami a mi épülésünket szolgálja, de szüleink, akik megtapasztalták a saját bőrükön, hogy milyen az, ha nem tanul az ember, görcsösen ragaszkodtak ahhoz hogy tanuljunk. "Tanulj fiam, hogy könnyebb életed legyen mint nekem volt" gyakran hangzott el ez a mondat otthon. Felnőttként rájön az ember, arra, hogy szülei bölcs tanácsokkal látták el, és hálás érte, hogy erőltették a tanulást, mert most azért könnyebb az élete.

 

 

 


 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek