Balage: Vakon születve
Ha úgy gondolod, rossz a sorod, akkor képzeld el, milyen lehet annak, aki vakon,süketen kezdi életét. Arról nem is beszélve, hogy mindezt úgy, hogy alapelvében a boldogság pillanataié a főszerep.
Volt egy ember, ki azt mondta, az élet apró pillanatok sokasága. A boldogság pillanatait ne feledjük soha! Én e szerint élek. De hogy ti is megértsétek, mik ezek a pillanatok az én életemben, elmondanám saját történetem.
Vakon születtem. Vakon és süketen. Sötétségben, némaságban jöttem erre a zord világra. Talán ezért is finomult ki jobban többi érzékszervem. Talán ezért emlékszem arra a bizonyos napra, mikor édesanyám életet adott nekem, hisz szemeimbe, füleimbe nem áradt tömérdek feldolgozandó információ. Nem láttam semmit, csak a rideg ürességet. Nem hallottam semmi mást, csak saját gondolataimat. Egyedül voltam. Legalábbis így éreztem. Emlékszem, visítottam félelmemben, s éhségemben, aztán megéreztem anyám közelségét. Először csak puha, selymes teste ért az enyémhez, majd emlőjéhez dörgöltem apró kis pofikámat, s már próbáltam is magamba szívni az oly áldott nedűt. Persze, nem ment minden elsőre. Kellett hozzá egy kis idő, mire rájöttem az ivás technikájára, viszont mikor ez sikerült... Félelmem a másodperc töredéke alatt elpárolgott, eltűnt a messzeségbe. Belélegeztem szülőm semmivel össze nem téveszthető illatát. Mintha a rózsa, a fű és még valami, valami más is keveredett volna benne. Tudtam, hogy benne bízhatok. Rá számíthatok. Aztán megéreztem egy másik testet magam körül. A testvéremét. Ikerfelem is csatlakozott a falatozáshoz. Boldog voltam.
Ez volt életem boldog pillanatainak egyike, az első megjegyzendő pillanat.
Azóta? Azóta sok minden történt velem. Először is, alig pár napos koromban anyám is, testvérem is eltűnt mellőlem. Ekkor kezdtem megérteni, hogy valami nem stimmel velem. KI LETTEM DOBVA! Hiába ordítottam, ahogy a torkomból kifért, hiába sírtam, hogy jöjjenek vissza, csak a némaság fogadta nyekergésem. El tudjátok képzelni, milyen érzés, ha az ember nem hall mást, csak a saját sírását? Ha ott van körülötted a nagy sötétség, és közben senki nem válaszol? Vagy ha válaszol is, te azt úgyse hallod? S még csak nem is tudod mit vétettél? Miért hagytak itt? El tudod képzelni azt az ürességet, melyet akkor érezni, mikor már tudod... Mikor már tisztában vagy vele, hogy nem kellesz a saját anyádnak, csak mert olyannak születtél, amilyen vagy? Ahogy érzed, miként hasad vagy ezer darabra szíved??? És azt, mikor a fejedben saját ordításod visszhangzik, és visszhangzik még akkor is, ha már nem is kiabálsz, hisz nincs rá erőd? És ha mindehhez az éhhalál közeli éhség is párosul? Ezt mind el lehet képzelni?
Mert én ezt átéltem! A magány és az éhség egyszerre mardosta testem, s lelkem. Már épp feladtam eme sötét, kétségbeesett harcot értelmetlen létezésemért, mikor a feketeségből egy halk hang kúszott felém. HALLOTTAM, azt a hangot!!! Süketségem mint a tóba esett kenyér, úgy kezdett eloszlani. Utolsó energiámmal e felé a tompa zörej felé kiáltottam. Vagy inkább csak megeresztettem egy halk nyivákolást, hisz többet nem tudtam kipréselni magamból, majd a sötétség duplán lett úrrá rajtam, ezúttal az eszméletvesztéssel párosulva.
Akkor álmodtam először. Legalábbis olyat, melyet nem lehet elfelejteni az ébredés örvényébe lépve. Alámerültem ebben az álomvilágban. Kezdetben csak a virágok illatát éreztem, majd a sötétség kezdett eloszlani szemem elől. Eleinte csak homályos foltként tárult elém a nagyvilág, majd ahogy hirtelen minden kitisztult, megláttam egy rétet. Egy pipacsokkal zsúfolt mezőt, melyben testvéremmel, s anyámmal fogócskáztunk. Először én futottam előlük, majd miután utolértek, ők kezdtek el menekülni. Örömteljesen rohantam utánuk. Élveztem az életet. LÁTTAM őket. HALLOTTAM nevetésüket. Ám, mikor már kezdtem elfáradni, ők nem lassítottak. Kiálthattam utánuk, hogy várjatok! Ők csak nevettek. S közben egyre inkább távolodtak. Összeszedtem utolsó tartalékaimat, s még egyszer megpróbáltam utánuk iramodni, de hiába. Szép lassan eltűntek a messzeségben. Szemem köré könny gyülekezett. Nem sírok, gondoltam magamban. Erős leszek! Ám minden igyekezetem ellenére, ez a kissé visszatartott sós vízpatak utat tört csipáim közt, és szép lassan elhomályosította előttem a nap fényét, lassan sötétségbe vonva mindent.
Kiáltva ébredtem. Egy kéz puhaságát éreztem fejem alatt, „ANYA!" - volt az első gondolatom. De nem... Éreztem, hogy ez nem ő. „Nyugalom, kis árvaságom" - mondta. És én ezt már hallottam! Igaz, csak tompa suttogásként, de akkor is HALLOTTAM! Nem tudom, milyen lehetett anyu hangja, de biztos nem ilyen. És az illata... Mintha egy öreg pincéből jött volna elő ez a kedves asszony. Doh, és zöldségszag keveredett ruhája körül. És amúgy is... Még csak bőre tapintása sem volt anyuéhoz hasonlítható. Eltűnt minden selymessége és csak az ÉRDES BŐR volt, mindaz ami hozzámért. Arról nem is beszélve, hogy ez a nő hatalmas volt hozzá képest! Megijedtem. El akartam volna menekülni. Futni bele a semmibe, rohanni szülőm felé... De mindez csak vágyként tört a felszínre, hisz izmaim nem engedelmeskedhettek. A hölgy, talán látván félelmemet, szép lassan számhoz emelt egy kis üveget. Tej volt benne. Ránéztem, vagy legalábbis arra néztem, merre a mozdulatsort sejtettem, s a sötétség fátylán keresztül, mintha némi fény is átszűrődött volna. Még hetek kellettek ahhoz, hogy látásom kiteljesedjen, hallásom kiélesedjen, de egy idő után már láttam is és hallottam is. S mire ez az idő eljött, addigra már teljes voltam. „Látod, anci, csak várnod kellett volna! Látod? Én se vagyok többé korcs. Én is jó vagyok!"
Az volt életem második boldog pillanata. Az, melyben egy vadidegen nyújtotta kezét, hogy segítsen nekem. Nekem, egy akkor még félig vak, félig süket lelencnek.
Emma, így hívták az idős asszonyt, nevelt fel egészen addig, míg tejen kívül mást nem ehettem. Ő tanított meg járni is. Ő látta első, suta mozdulataimat. S az ő ölében hajthattam nyugovóra fejem, mikor elfáradtam. Azonban egy idő után ő is elhagyott! Nem is... Nem elhagyott! KIDOBOTT! Mint egy használt ruhát, úgy adott át másnak. Sírva magyarázta nekem, hogy nem tehet mást, nekem ez lesz a legjobb. Átölelt, mielőtt továbbadott volna egy kopasz, zord embernek. Hiába kapaszkodtam foggal, körömmel az én Emmámhoz, nem volt vita. Hiába sírtam, ordítottam, hogy én maradni akarok, mennem kellett. Láttam szemében a megtörtséget, s ugyanazt a fájdalmat, amit én is éreztem. „Nem volt választása" próbáltam nyugtatgatni magam. „NEM... VOLT... VÁLASZTÁSA!".
A férfi egy olyan helyre vitt, ahol velem egyidős árvákkal lehettem. Minden reggel együtt keltünk, együtt feküdtünk, és minden nap mások maradékán éltünk. Minden egyes nap a felnőttek felénk dobott ételcsonkjait kellett, hogy megegyük. Abból is csak keveset kaptunk. NAGYON KEVESET. A nagyok, mikor már nem bírták az éhezést, gyakran fogtak egy-egy patkányt, vagy egeret, és azzal csillapították éhségüket. Ezekből a rágcsálókból pedig akadt bőven azok közt a falak közt! Igazából nem voltak ezek olyan rossz napok. Nagyon sok barátra tettem szert. Mondjuk furcsa volt, hogy alkalmanként vagy új taggal bővült csapatunk, vagy pedig valamelyikünket kivitték a szobából. És akik kimentek, azokat soha többet nem láttuk viszont. Különböző teóriákat gyártottunk, hogy mi lehet eltűnésük oka, merre mehettek, s csak remélni tudtuk, hogy egy jobb helyre kerültek. Ettől függetlenül rettegtünk, hogy mi leszünk a következőek, kik kisétálnak ebből a szobából. Márpedig előbb-utóbb mindannyiunknak ki kellett OTT mennie.
Lassan lecserélődtek azok a tagok, kiket idekerülésemkor megismertem. Kezdtem érezni, hogy már én se maradhatok soká. Egyik nap odamentem a többiekhez, s meg is mondtam nekik, hogy hamarosan odébbállok. Megmutattam nekik, hogyan kell egerekre vadászni, s mi a legjobb módja az elfogyasztásuknak. Minden, az elődeim által összegyűjtött tudást átadtam nekik. S mikor legközelebb jöttek értünk, már magamtól mentem. Tudtam, hogy én leszek, kinek mennie kell. Nem is tévedtem. Én lettem a következő, akit kivittek azon a bizonyos ajtón.
Amint kiértünk, szemembe csapott a nap vakító fénye. Örültem ennek a kis szabadságnak. Végre nem egy komor szobában, fülledt levegőben kellett lennem. Mélyen szívtam magamba a friss levegő boldogító ízét, aromáját. S ekkor... Ekkor egy ismerős illat csapott arcomba. Hasonló volt anyuméhoz. Bár nem az övé volt, ez kétségtelen. De NAGYON hasonlított rá. Egy kislány közeledett felém. Rózsa, fű, s valami más ivódott virágmintás ruhájának rojtjai közé. Felém nyújtotta kezét, s én örömmel mentem hozzá. Szeme kéken, vidáman tündökölt, szőke tincsei csak úgy lobogtak a szélben. S a hangja? Ezernyi csengő gyönyörű szólamán mondta nekem:
- Te leszel az enyém! Te vagy a világon a legszebb kiscica.
Ez volt életem harmadik legboldogabb pillanata.
Vissza a főoldalra
Köszönöm hogy ennyire tetszett neked az írás, és ezt nem rejtetted most sem véka alá! :o)
Balázs
És a megfogalmazásod is nagyon jól esik!
Balázs
Örülök, na :o)
Balázs
Ez már egy ezeréves írás. Kifejezetten a NosztalgiaVasárnapra. Mindenesetre köszönöm!
Balázs

Gazdag képzelet -és gondolatvilágodat, beleérző képességedet csillogtattad meg e novellában.
A vége nagyot csattan, szinte megkönnyebbültem (bár az egereknél már kezdtem gyanakodni...).
Egyetértek a lentebb szólókkal: fantasztikus írás, gratulálok, és köszönöm, hogy olvashattam.
Úgy látszik minden NosztalgiaVasárnap különleges meglepetéseket tartogat :)
A történet elolvasása után valóban kell egy kis idő a felocsúdáshoz, Megindítóan szép, nagyon tetszett.
Gratulálok Balage

Bár tudtam a csattanóját, a részleteket már elfelejtettem (szégyellős szmájli!) ...

Mit is mondtam Neked? Első helyen a saját magadban hordozott kincseidet ápold, azután jöhet a többi!
Látod, mennyien olvastak elragadtatással?
Szeretettel ölellek, és remélem egyszer az életben egy Tóth Balázs nevezetű ifjú megfogadja őszinte tanácsomat Mara
Köszönöm a hsz-t. Szerintem is mehetne nagyobb publicitással. Majd ha többen leszünk szerkesztők, akkor magamra is szánni fogok némi időt, és propagálni fogom. Főleg, ha már ennyien olvassátok még mindig... ;o)

Köszönöm Neked, minden állatot szerető - védő nevében!

Akkor inkább nem vetném össze a Hazafelével. :P
A napokat számolod? Neked már az órákat kellene nem? Vagy eddig ez nem jutott eszedbe? Mert akkor... Bocsi XD

Olyan minőség, hogy ide fel sem merem tenni. Ha nagyon látni akarod, nálam megtalálod.
Én is számolom az alvásokat, mint a gyerekek :-))) és irigylem azokat, akik már kézbe vehették! Grrrrrrrrrrr.........
Amúgy már csak kettőt kell aludni. Már várom. Szombat hajnalban indulunk feléd... ;o)

Mi lenne, ha az Isteni... -t a Hazafelével hasonlítanád össze! No, ezt képzeld el! (röhögő szmájli)

Szóval az Isteni.. tökéletes? :-)) Már csak 10 nap, és kézbe vehetjük.... jujuj...
De novellára gondoltam!!! :o)
Én se hasonlítom össze az Isteni sakkodat szimplán remek novelláiddal. :P
Hogyisne! Egy jó novella és egy tökéletes regény nem összemérhető. (Bár mondjuk nálam a Bosszú még messze sem tökéletes, és regénynek is rövidke, de akkor se tessék mán összehasonlítgatni a novelláimmal :D)
Amúgy mondtam már, hogy imádlak, és hogy örülök, hogy a Bosszúmra még emlékszel? ;o)

Én novellát mondtam és nem kisregényt ;o)

(szájbefogós szmájli)
:-)))))))))))))))))
Köszönöm, hogy olvastál, a bókokat is.
Amúgy nekem is tetszik ez az írásom, az egyik legjobbra sikerült. (Talán csak a babák, illetve Gurrlu a superbird tetszik jobban a sajátjaim közül)
Ez mindenkinek tetszeni fog,ha nem hinnéd akkor nézd meg a sok véleményt. Most már hiszed nekem is, hogy jó írás ugye?
Gratulálok!

A hsz-edből töröltem két sort, gondoltam, háta még valaki besétál ;o)
Köszi a gratot!
Örülök, hogy a végén jó sorsa lett,
Neked pedig gratulálok. Nagyszerű írás!
Katuskának legyen hála! :D
Köszi a bókot(?)!
És írnék én, írnék, de mikor??? :D
Lassan ideje lesz szerkesztőket keresnünk, mert ha Melinda szülni megy, akkor havazok ám majd ezerrel :S
Bár az is igaz, hogy imádom ezt a közösséget, és tök jó olvasni titeket, szóval ha jönne egy új szerkesztő, akkor sok ember kimaradna olvasásilag(bár talán írásra is jutna időm.) Ez ám a dilemma... :D
Kösz a ny...ást :D
Hát, majd ha nem lesz pályázat, esetleg akkor szakítok erre is időt. Addig is van még jó pár korábban feltöltött írásom, azokból tudsz szemezgetni ;o)
Kösz hogy nem hagytál szavak nélkül!
Balázs
Nekem is egyik kedvencem ez az írásom :D
Kár hogy mostanság nincs időm novellázgatni :S
Köszi, hogy olvastál, hogy szerettél, és hogy véleményeztél!
Mindegy, nem vacakolok, ez remek.
Szakits időt! (Könnyű azt mondani ,igaz?)
szeretettel gratulálok:ariadne
A legjobb írások, csak úgy kipattannak az ember fejéből, mintha mindig is készen lettek volna :) Meg fogod látni :)

(azért akkor sem sértődik meg Eliza, ha őt is dicsérik)

Egyelőre nincs új könyvem a tarsolyomban, bár a minapi beszélgetésünk után már jött pár gondolat az isteni folytatáshoz....
Örülök, hogy kincsnek tartasz! Örülök, hogy dicsérsz minket. Annak meg pláne, ha engem is ;o) Ne hallgass Elizára! Nem fog megsértődni akkor sem, ha csak az én írásaimat tartod jónak. Ha meg megsértődik... Isteni SAKK-ban tartom ;o)
(Megj: Isteni Sakkjátszmájához anyu csinálja a képet: tollal.hu/mu/eliza-beth---palyazati-kiiras-konyvkiadok-reszere)
Na, meg is mondalak anyunak. Nem kapsz több borítót, ha így viselkedsz ;o)

DICSÉRET MINDENKIT NAGY SZERETETTEL :))))))))))




Köszönöm a bókot ;o) Örülök, hogy tetszett. Meglepett, hogy valaki rám talált. :D
Már vagy ezer éve nem volt időm novellázni :o)

Vannak dolgok, mikben nem vagyok jártas, ilyen a fogyatékkal élőkhöz való viszonyulás és a róluk való írás is. Ezt meghagyom másoknak.
Viszont megfogott ennek a nőnek a viselkedése. Akartam Róla írni. Bele akartam magam képzelni a helyzetébe, de egyrészt pozitívan akartam kikerülni belőle, másrészt, bevallom, szeretem a csattanókat. Így született meg kb. két óra alatt ez az írás. Másnap még átnéztem, hogy a kismacsekok mennyi ideig nem látnak, kiderült, hogy kezdetben nem is hallanak, majd ezek alapján átírtam kissé a sztorit, így csempészve egy kis pozitívumot az amúgy eléggé lehangoló valóságba.
Örülök, hogy erre is jártál ;o)
Ölellek (menyasszonykám engedélyével):
Balázs
Szebben, empatikusabban, és líraibban ritkán írnak fiatal férfiak egy "maszületett" kiscicáról.:))
Szívből gratulálok, szeretettel ölellek, és boldog vagyok, hogy feltetted ide is ezt a megindító monológot.

Ez itt egy szégyenlős szmájli!

Balázs, ez egy remekmű. Annyira beleéltem magam, és a végén kiderült, hogy egy cica vagyok....
Ezek után kezdem sejteni, miért tetszenek neked az én írásaim.... valahol rokonlelkek vagyunk! :-)
Köszönöm az élményt!
Kiegészíteném hozzászólásodat a többiek felé. Nem csak hogy olvastad ezt az írásom, de segítettél a véglegesítésében is. Ha jól emlékszem nem egy mondatomat kellett miattad átfogalmaznom ;o)
De úgy tűnik megérte...
Köszi itt is!
Balázs
Kell egy kis idő, míg rájönnek eddigi olvasóink, hogy az oldal igenis él, és minden fenyegetettség elhárult.
Illetve, kell hogy íróink, költőink újra visszatérjenek.
Örülök, ha tetszett az írás ;o)
Köszi a kommentet.

Bocsának a szóviccért!
De a történet lélektanilag is, a megírás módját - a kifejletét figyelmbe véve is - nagyon izgalmas, irodalmi!
Egyszóval, amely mindjárt kettő: JÓ ÍRÁS!