Balage: Kirándulás az ismeretlenbe (2/2)

A szombat reggeli nap sugarai Kurd községében tűztek arcunkba. Célunktól már csak tíz kilométer választott el, mikor a vonat hangos füttyszóval továbbhaladt valamerre Pécs felé.

 

Kirándulásunk következő állomásaként Gyulaj Vadasparkját vettük célba. Ezúttal két idegenvezető is segített megismertetni minket a park szépségeivel. Egyikőjük egy szelíd gímszarvas volt, aki egy szerető családtól került a vadasparkba. Beszédesebb társa, kezében egy gyümölcsökkel és magokkal telerakott vödörrel, meginvitált minket egy ebédre. Ezúttal azonban nem a mi kényeztetésünkre szolgáltak ezek a csemegék, hanem a vadasparkban lakó dámbikáknak, -teheneknek, gímszarvasoknak, vaddisznóknak és őzeknek vitték a finomságokat. Míg elsétáltunk az etetéshez kialakított páholyunkhoz, vadőrünk csengőszóval jelezte, hogy az ebéd közeledik megszokott „asztalához". Lépteinket azért néha meg-megszakítottuk négylábú kísérőnk simogatásával, vagy épp a vödörtől való odébbtessékelésével. Célunkhoz érve meglepetésként ért minket, hogy az erdei „étterem" előtt egy nem is túl kicsi fabódé fogadott minket, melyben egy egyirányból átlátható üveg mögül, kényelmesen leülve nézhettük a lakomázást.

Méghozzá micsoda dínom-dánom volt ott! Megbizonyosodhattunk arról, nem véletlen, hogy a világranglistán szereplő első 50 dámtrófea közül 11 Gyulajból származik. Több, mint tizenöten jöttek elénk, hogy fenséges pompájukkal, gyönyörű agancsaikkal szemeinket kápráztassák. Természetesen a gímek is képviselték magukat, méreteikkel bizonyítván, hogy megérdemelten került ki ebből a térségből a 2005-ös gímbika vadászati idény országos szinten legnagyobb tömegű szabadterületi gímtrófeája. A magyar erdők "koronás királyait" a szintén országos ranglistán lévő vadkanok követték a kecses őzek társaságában, leírhatatlan élményt nyújtva falatozásukkal nekünk, rejtőzködő embereknek.

Erdei sétánk után egy kis lazításként a közeli Tamási felé vettük az irányt. Az ottani fürdő tökéletes kikapcsolódást kínál a pihenni vágyóknak. Ismét szemtanúi lehettünk a tolnai fejlesztési dömpingnek, ugyanis a Tamási Termálfürdő 7 hektáros területén szintén nagy dolgok történtek az elmúlt két évben. Többek között új fürdőkomplexum lett átadva, minél inkább a vendégek kényeztetését szem előtt tartva. Legnagyobb sajnálatunkra a szoros menetrendünk következtében elég kevés időnk jutott a strandolásra, így az élmény-, a kültéri- és a termálmedencék, a jakuzzi és a csúszda kipróbálása mellett már nem volt időnk a szaunarészleg felderítésére.

A viszonylag rövid pihenőt követően elindultunk szálláshelyünkre, az Óbíródi vadászházba. A dimbes-dombos, erdővel körülölelt, zöldellő birtokon lévő házak felidézték számunkra a múlt szellemét. Azét a múltét, melyben a vadászok nem egyszerű faházakban pihenték ki a napi fáradalmaikat, hanem úri módon, előkelő környezetben töltötték esti óráikat. Bevallom, én nem vagyok oda a trófeákkal való díszítésekért, általában inkább sajnálni szoktam az elejtett állatokat, ám ezúttal egy olyan világba csöppentem, mely megbűvölt. Itt is voltak trófeák, emlékeztetve minket a hely mivoltára, ugyanakkor ezúttal ezek nem ízléstelen összevisszaságban, és nem is a mennyiségüket fitogtatva lettek kirakva, hanem olykor művészi kompozíciókat alkotva, ténylegesen a szépséget előtérbe helyezve lettek elrendezve a termekben. Azokban a termekben, melyekben már egykoron is fenséges vacsorákkal szolgáltak az uraknak. Hozzájuk hasonlóan mi is úri ellátásban részesültünk.

Másnap reggel megérkeztünk Ozorára, amely olyan, mintha Firenzéből hozta volna ide mókából egy dzsinn ‐ egy darabka olasz reneszánsz a szegény kis magyar faluban, a gótika korából. Megnyitotta számunkra a kapuit az ozorai vár. Többek között megtudhattuk, hogy az építtető, ozorai Pipo, azaz Filippo Scolari Firenzéből került Magyarországra egy kereskedő segédjeként 13 éves korában. Képet kaphattunk a 14‐15. századi életről, és kiderült számunkra, miért is voltak rövidek a középkori ágyak, hogy az emberek voltak‐e kicsik, vagy van‐e más logikus magyarázat...

Ezután a rövid kis kitérő után elérkeztünk kirándulásunk utolsó állomására, Simontornyára. Itt a Fried Kastélyszálló tulajdonosai fogadtak minket nagy szeretettel. Bepillantást nyerhettünk a szálló történelmébe, kiderült számunkra, hogy a kastélyt az egész faluszerte köztiszteletben álló Fried család bőrgyárosa építtette, aki ezzel örvendeztette meg feleségét, Gottlieb Margitot egyik házassági évfordulójuk alkalmából. A kastélyt a 2. világháború után államosították, a szocializmus időszakában lakásokká alakították át. A Fried Kastély Szálloda 2005-ben nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. A mostani kialakításban a romantika, az elegancia és meglepő módon Vietnám keleti misztikumának az ötvözete dominál. És hogy ne csak a szemet gyönyörködtessék, a keleti ízeket is Magyarországra hozták a szálloda étterme, mely a tradicionális magyar konyha remekei mellett a Vietnám ínyencségeit is megkóstolhatja az ide látogató. És bár a wellness részleget idő hiányában mi nem tudtuk kipróbálni, a kastély parkjának szépsége meggyőzött minket arról, hogy ide érdemes lesz még visszajönnünk.

Simontornyát elhagyva Budapest felé vettük utunkat, ám sajnos nem sikerült teljesen hazaérkeznünk azóta sem, ugyanis szívünk egy része Tolnában maradt. Tolnában, az addig számunkra ismeretlen megyécskében, melyben még a természet az úr. Reméljük, mi több, tervezzük, hogy még visszatérünk.

 

 

Előző rész...


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek