Balage: A kifordult világ

Képzeld el,hogy a világ,melyet oly jól ismertél eddig,hirtelen teljesen átalakul.A fizika törvényei,a távolságok, a tárgyak,sőt szeretteid is csak önmaguk amorf alakjai.És ha ez a valóság?Na az gáz...

 

 

Szörnyű álmomból sírva riadtam a valóságba vezető örvényen keresztül. Ágyamon feküdve csukott szemmel próbálom még most is lenyugtatni a bennem kavargó rettegést. „Csak álom volt öregem! Csakis egy álom volt."

Kitapogatom az éjjeliszekrényre előre odakészített szemüvegem, majd kinyitom szemeim. A fehér plafon ismerősként bámul vissza rám. Ismerősként, ám könnyes szememtől kissé homályosan. Végre felnevetek. „Hogy lehetek ennyire gyerekes!? Egy szimpla rémálom is ennyire kikészít, véncsont?" S már érzem is, amint feloldódik feszültségem, s látószervem sarkába ezúttal hálakönnyek gyűlnek. Gyorsan le is csukom szemfedőimet, hogy saját gondolataimba visszamerülhessek, rendezhessem azokat. Érdekes, azt mondják, minél idősebb az ember, annál inkább visszaesik a kreativitásban. Hát, én az elmúlt hetven évben nem éreztem magam ennyire kreatívnak! Mármint alvás szintjén. Ekkora hülyeséget, hogy lehet kitalálni?

 

Azt álmodtam, hogy egy rét melletti úton sétálgattam. Gyönyörű pipacsok nyíltak körülöttem. A levegő illatozott a frissességtől, a virágoktól és a fák leveleitől. Messzinek éreztem a szmog, az utcai bűzök, s a gyorsétkezdék bejárataiból áradó szagok forgatagát. Csak én voltam ott és a természet. Lassan bandukoltam hazafelé, kiélvezve eme tájnak a leírhatatlan nyugalmát. Ám egyik lépésnél nyikorgó neszezés jutott fülembe az általam oly kedvelt piros virágok felől. Arra fordultam, de nem láttam semmit. Senkit és semmit. Pedig a zörejek nem múltak el! Egy kis nyomást éreztem orrom legtetején, majd hirtelen megszédültem, s végül megbotlottam. Nem nagyon, csak annyira, hogy két-háromlépésnyi kelljen egyensúlyom visszaszerzéséhez, de utána... Mintha minden kifordult volna önmagából. Szó szerint egy KIFORDULT VILÁGban találtam magam. Az addig oly egyenesen előre haladó út ekkor kanyarok sokaságától lett teletűzdelt. S minden egyes lépésnél eme kacskaringósság változni látszott. Folyamatosan jobbra-balra cikázott alattam az úttest. Lassan már azt sem tudtam, merre lépjek. Féltem, hogyha egyetlen mozdulatot is elvétek, lekerülök róla, s onnantól nincs menekvés, soha nem találok haza. S mintha mindez nem lett volna elég, a távolságok is amorf méreteket öltöttek. Ami messzinek tűnt, az minden egyes lépéssel egyre messzebb került. Ami viszont két-három lépésen belülinek látszott, azt fél lépéssel áthidaltam, soha nem tudván épp hova lépek. S a növények... Azok voltak a legrosszabbak! Az összes fa minden ágával elkezdett felém nyúlni. Úgy éreztem, ha elérnek magukhoz láncolva szenvedhetek majd az idők végezetéig. Az eddig oly pompásnak vélt pipacsok pedig hatalmas virágszirmaikat egyre inkább felém tátva el akartak nyelni porzóik börtönébe.

 

Félelem kúszott fel a hátamon. Cikázott át sejtjeimen, egyesével borzolván fel szőrszálaimat. A libabőr nem kifejezés ahhoz, ami rajtam képződött. Inkább olyan voltam, mint egy rövid tüskékkel rendelkező sündisznó, melynek összes fegyvere az égnek mered. Legszívesebben én is összegömbölyödtem volna, kizárva magamból a külvilágot. Agyam minden egyes idegvégződésén éreztem a menekülés kényszerének nyomását. Futásnak eredtem. Pontosabban szólva csak amolyan nyugdíjas-féle botladozásba. Tisztára úgy, mint mikor egy vénember igyekszik a sötétben, ismeretlen terepen. Szinte minden második lépésem az eleséssel fenyegetett. De nem adtam fel! Kiszemeltem magamnak egy pontot, valahol a távolban, s ahhoz szögeztem tekintetem. Így mintha az út sem lett volna annyira kacifántos. A mellettem lévő táj lassan egybefolyt. Na nem a sebességemtől, hanem ugyanattól a hatalomtól, mely az egész világot olyan furcsává tette. Ha a szemem csak egy pillanatra is levettem célomról, akkor az út is hasonlóképp folyékonnyá vált, s utána a kiszemelt célpont is kilométerekkel került messzebbre. Nem tudom, mennyi ideig futhattam, már csak arra emlékszem, hogy hiába égtek szemeim, hiába folyt belőle a máskor oly megnyugvást hozó könnypatak, egy pislantásra sem mertem őket behunyni, nehogy megint ugorjon a távolság. Aztán, hirtelen ott teremtem az általam kijelölt helyen, s körbenéztem.

 

Szétkent foltként láttam a környéket. A mező már rég eltűnt mögöttem. Egy falu határában jártam. Kint egy asszony épp paradicsomot szedett. Miközben lehajolva nyúlt a föld felé, hatalmas feneke mint valami léghajó, úgy dudorodott felém, míg az előtte lévő zöldség mindössze borsó nagyságúra zsugorodva teljességgel kitöltötte pöttömnyi kezét. Mihelyt meghallotta lépteimet, felém fordulva integetni kezdett. Hatalmas orra még tíz lépés távlatából is szinte az enyémnek ütközött, megtorpanásra késztetve, s az eddig oly kicsi tenyere tartalmával együtt vagy húszszorosára nőtt. Fogsorából két helyen is sötét űrként nézett rám az ínye, s ahogy beszélt... Mintha minden egyes szónál ezen hiányzó részek el akartak volna nyelni. S akkor még nem is beszéltem méteres bibírcsókjairól, melyek elől néha már el-el kellett kapnom fejem, hogy le ne üssön velük. Mint valamely mese rémisztő boszorkánya, úgy tornyosult elém e nő. S amint közeledett felém, valahogy ismerős vonások kezdtek el kibontakozni rajta a távolságok csökkentével. Még pár lépés, s kezdtem rájönni, hogy ez a rémisztő szipirtyó nem más, mint az én kedves feleségemnek egy teljességgel eltorzított hasonmása.

 

Felordítottam. Akár az eszét vesztett, irdatlan üvöltéssel sarkon fordultam, s megpróbáltam elrohanni. Ám már az első lépés megtorpanásra késztetett. Előttem zord zombikként jelentek meg szeretteim. Drága lányom hajszálai kígyókként kapkodtak szemem irányába, míg tízéves unokám rám mutató ujja fejem testének nagyságára nőve felém csapott. S miközben azt kérdezte, „mi baja a papának", éreztem ahogy vállam meg-megremeg, és nem bírom ezt már idegekkel. Sírva ébredtem.

 

Azóta szerencsére kissé összeszedtem magam. Most már nyugodtan fekszem ágyamban. Lassan mosoly terül el arcomon. Hogy találhattam ki ilyeneket? Rendben van, az asszony már nem egy mai csirke, de azért nem is egy olyan „izé"! Azért nem egy csúf szörnyszülött! Talán megnőtt a teste az elmúlt évtizedekben, de ez még jól is áll neki. Az meg, hogy van egy kis anyajegy az orrán... Röhej! Miket ki nem talál az ember, alvás közben. Nem is ragozom tovább. Mosolyogva kelek fel, lerázva magamról minden negatív érzést, hogy immáron nyugodt szívvel mehessek le családom körébe. Ahogy felemelem fenekem is az ágyról, hirtelen elkap egy szédülés. Olyan, mint mikor az embernek leesik a vércukra, váratlanul elsötétül a világ. Majd szép lassan tisztul a kép. Közben, ezzel nem is foglalkozva, elérem a háló ajtaját, majd kilépek a folyosóra. Valami nem stimmel! Érzem. Két-három levegővétel után se látok teljesen tisztán. Elindulok a lépcső felé. Alulról szeretteim nevetése száll felém. Teszek egy lépést, s a híd e két szint között, mintha tíz métert ugrana. A távolságok megváltoznak.

Mintha csak álmom térne vissza. De már tudom, mit kell tennem. Kiszemelem célom, s lépésről lépésre közelebb kerülök hozzá. A korlát már megvan. Elindulok lefelé. Itt már nem csak jobbra-balra mennek az amúgy is csigavonalban kanyargó fokok, de némely lépésemnél mintha a „le" helyett inkább „felfelé" kellene küzdenem magam. Váratlanul megcsúszik a lábam, de hála a korlátnak, s kezem szorításának, csak egy sasszényit dobbantok lejjebb. Közben azon imádkozom, hogy legalább szeretteim ne változzanak át. Ám minden imám hiába! Az utolsó fordulón kinézve, szemem elé tárul a valós iszonyat. Mindenki, ki fontos volt nekem, ott áll, s eltorzult képpel néznek egymásra. Hörögve kapkodok levegő után, melynek hatására felém fordulnak. Kopaszodó vejem fején a bőr, mint egy hatalmas kráter, mutat a plafon felé. Lányom gyönyörű zöld szemei most kigúvadva néznek rám. Unokám szája pedig egyre nagyobb, egyre vastagabb vicsorba rándul. Lassan már kezdem azt hinni, hogy addig fogja növelni vörös ajkait, míg be nem tud kapni vele, s egy darabban lenyelni. Feleségem pedig csak bámul rám némán, azzal a nézésével, mikor egyszerre ölelne át, szerelemtől ittasan, ugyanakkor emellett kissé butyutának is tart. Mikor egyszerre hülyézne is le, s babusgatna is közben. Ezt a tekintetet alapból utálom, hát még akkor, mikor egy eltorzult vigyor is társul hozzá. „Kedvesem" unokánkhoz fordulván elmosolyodik:

 

- Ejnye Tomi! Hát szabad ilyet? Szóval ezért osontál fel az előbb? - Majd elindul felém. Riadtan nézem, ahogy az eddig számomra oly nélkülözhetetlen nőszemély egy bálna testét bitorolva tart felém. S ahogy egyre közelebb ér, úgy nő alakja minden lépésnél egyre nagyobbra. Orrából a szőr seprűként nyúl a föld irányába, s félő, hogy valamely lépéstől feléledve a kiindulásuk óriási lyukai, mint egy porszívó, bekapcsolnak, s egyetlen szippantással beszívják az egész földgolyót. Szívem egyre hevesebb ütemben kezd kalapálni. Azt is csak tompán hallom, hogy szerinte megnyugtató hangon búgja nekem:

 

- Nyugi apjuk, csak a gyerek tréfálkozott!

Azzal kezét szemem felé nyújtja, mintha el akarná venni a maradék fényt a közelemből. Legszívesebben most is rohannék, de tudom, hogy Ő nem akarhat nekem rosszat. Próbálok megbízni benne. Próbálom megnyugtatni magam, hogy ő még mindig az a nőszemély, akit elvettem, s a hiba csakis bennem lehet. Bíznom kell benne! S ekkor hirtelen minden sötétbe borul...

 

Hatalmas kacagás tör fel szeretteimből. Én még mindig csukott szemmel várom a halált. Ám csak anyjuk hangja jön helyette.

- Na papi, most már kinyithatod szemed. Gondolom Tomi az enyémet rakta rád alvás közben, de a másik a tied - Azzal mosolyogva nyújtja felém mindkettőnk szemüvegét.

S a világ végre visszaáll a normális kerékvágásba.

 

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Balage
#13. 2013. január 30. 21:07
Örülök, hogy tetszett. És annak is, hogy kommenteztél ;o)
Köszi, hogy erre jártál!
Balázs
előzmény: Rézi hozzászólása, 2013. január 30. 08:22
Rézi
#12. 2013. január 30. 08:22
No ez egy miazmás álom lehetett,ha álom volt egyáltalán...! Mert ugye van olyan hipotézis,hogy ezt a materiálisnak tűnő valóságot álmodjuk s az álomnak vélt az a valóság..:) Mindenesetre tetszett és egy agy kurkász elcsámcsogna rajta...! Lévén vizuális típus,képkén jelentek meg a sorok előttem és van,hogy egy kép szövegként...! Tetszett.
Balage
#11. 2012. december 10. 15:58
Köszönöm a bókot, és örülök, hogy tetszett ;o)
előzmény: Csilla hozzászólása, 2012. december 9. 19:51
Balage
#10. 2012. december 10. 15:57
Valóban, szeretem a csattanókat ;o)
előzmény: Answer hozzászólása, 2012. december 9. 17:11
Balage
#9. 2012. december 10. 15:57
Köszönöm!
előzmény: Mara hozzászólása, 2012. december 9. 16:12
Balage
#8. 2012. december 10. 15:57
Szuper ;o)
előzmény: Juhász Kató hozzászólása, 2012. december 9. 10:07
Csilla
#7. 2012. december 9. 19:51
Ezt jól "összekomponáltad"!
Azzal a fránya szemüveggel végképp megleptél...
Mulatságos írásod tetszett nagyon.
Answer
#6. 2012. december 9. 17:11
Csak egy álom
ha végiggondolom...
A vége csattan.
Tudom, hogy kedveled az ilyesmit!
Jó volt, Balage!
Mara
#5. 2012. december 9. 16:12
Kedves Balage,
ahány bekezdés, annyi újabb fordulat.
Álom és valóság ügyesen összeszőve. lehetne, mese, álom-horror, vízió, de mégis egy nagyszerű Balage novella.
Szeretettel gratulálok: Mara
Juhász Kató
#4. 2012. december 9. 10:07
Régen nevettem ilyen jót.
Tetszett. Gratulálok!
Balage
#3. 2010. március 29. 10:47
Szeretem a meglepiket ;o)
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2010. március 26. 15:29
Eliza Beth
#2. 2010. március 26. 15:29
Érdekes perspektíva. Apjuk eszerint álmában is észlelte, hogy motoszkálnak a szeme környékén, és beleszőtte az álmába....
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek