Balage - Gurrlu a SuperBird - (Csúcs)forgalom saga 12. rész

Vannak legendák, melyekben nem lehet hinni, és vannak olyanok, melyek végleg megváltoztatják a világot. Bár a SuperGalambok története nem tarthat az idők végezetéig, regéik mégis örökké élni fognak...

Vannak, akik nem hisznek a legendákban. Nekik csak a kézzel fogható dolgok a valósak. És vannak, akik a mesék birodalmán keresztül a mítoszokat, sőt, a babonákat is hitükként kezelik. Gurrlu, a galamb, ez utóbbi csoport közé tartozott. Neki a tündérek, a koboldok és az összes képzelet-szülötte lény valósnak hatott. Ő volt az, aki sohasem cáfolta meg a csodákat valósnak tartotta a legendákat, és egyszer sem kérdőjelezte meg a Mikulás létezését. Egész életében reménykedett, hogy előbb-utóbb majd ő is részese lehet a madárvilág regéinek. Bízott benne, hogy ő lesz a következő SuperBird. Bár mindig is szerette volna, hogy eljöjjön élete nagy kalandja, de sohase gondolta, hogy ez tényleg be fog következni. Márpedig, ha erősen hiszünk valamiben, akkor az többnyire valóra válik...

Egyik esős reggelen, miközben menedéket keresgélve landolt valamelyik nyomortelep negyedik emeletének ablakpárkányán, szeme sarkában megcsillant valami. Valami, amiről fiókaként még a nagyapja mesélt neki. Egy olyan anyag, melytől az ember, jelen esetben a galamb is, szupererőre tesz szert. Ha valaki csak egy kicsit is eszik belőle, egy pillanatra megremeg a Föld, elsötétül az égbolt, lejönnek a csillagok, ráadásul képes lesz meglátni a nem evilági lényeket. És ami a legfontosabb, mindent megtehet, amit csak el tud képzelni. A mondák szerint legutóbb Gurrkulesnek sikerült enni belőle, melynek utána ő volt a legerősebb csőrös lény a világon. Halála után fel is került az Istenek közé Galimbuszra. Onnantól kezdve a fentiek ambróziája mellett ez az új étel lett a főfogás, a fehér por.

Gurrlu ezt a fehér port pillantotta meg az ablakból átkukkantva az asztalon. Kis csíkban volt szétszórva, egy kanál és egy öngyújtó mellett.

- Gurr - mondta galambunk, miközben már azon törte kobakját, merről tudná leginkább megközelíteni csodatévő ételét. Jobb ötlet hiányában, az esőre fittyet hányva átrepült a belső udvarról nyíló ajtóhoz és megpróbálta testét a levélbedobón átpasszírozni. Sikertelen próbálkozásával csak felhívta magára a figyelmet. Bentről krákogó hangon kiáltott ki valaki.

- Na, végre itt vagy szivi! Mindjárt nyitom. Mi tartott ennyi ideig? Másik államba mentél sörért? - Azzal kulcs fordult a zárban és már nyílt is az ajtó.

Gurrlunak több se kellett. Szép óvatosan a falhoz simulva eltopogott emberünk lába mellett, majd hirtelen nekilódult és elkezdett rohanni célja felé. Repülni nem mert, nehogy a levegő mozgása elsöpörje szent porát. A szobában még két fiú feküdt kinyúlt végtagokkal a kanapén. Szájuk széléről némi nyálpatakot törölt le épp az egyik, majd könyökét a másik oldalának ütve megjegyezte.

- Öregem, ez aztán a jó cucc. Most épp azt látom, hogy egy galamb totyog, vagy inkább rohan az anyagunk felé. Na, várj egy picit, most a csőrével próbál felkapaszkodni az asztalon.

- Haver, én is ezt látom! Nagyon menő! Szegény olyan, mint aki szipózni akar. Te, Géza - kiált ki az ajtónyitónak, aki még mindig értetlenül nézeget körbe, vajon ki kopoghatott. - Gyere már ide, te mit látsz?

Pár másodperc elteltével a kérdezett bágyadt tekintettel meredt az asztalra.

- Huhh vazze! Egy galamb zabálja a kokónkat.

A három férfi tekintete egy pillanatra kitisztult, majd egyszerre vetették magukat Gurrlu felé. Hiába! Madarunk addigra már belekóstolt a csodaszerből. Már megérezte a földrengést, az üstökösök eljövetelét, és az a hihetetlen erő is beleköltözött. Támadóinak mozdulatai mint lassított felvételek jutottak el hozzá. Nem esett nehezére kikerülni a felé lendülő kezeket. Pár szárnycsapással kint is volt a nyitva felejtett ajtón, és már repült is az ég felé. Mit repült? Szárnyalt. Vagy ezerszer gyorsabban, mint azelőtt.

Erejének kipróbálásaként, illetve egy hozzá csapódott galangyalka búgásának hatására, célbavett egy hatalmas kandúrt, mely épp az egyik fa ágáról készült lecsapni egy veréblányra, és felülről egy óriásit koppantott a fejére. A macska, mivel ugrását már épp elindította volna, lendületétől vezérelve elrugaszkodott a gallyról, ám a támadás okozta meglepetésében jócskán elvétette célját, és lezuhant a fa tövébe.

Gurrlu és immáron látható védelmezője diadalittasan igyekezett segíteni másoknak is.

Cinege uraságot nagy nehézségek árán kihalászták egy piros festékes vödörből, vörösre színezve önmagukat is, mégis melegebb éghajlatra küldve a fulladásos halál madár méretű kaszását.

Egy fecskecsaládot úgy mentettek meg a kilakoltatástól, hogy az őket lelökni készülő embert kibillentették egyensúlyából folyamatos támadásaival, és felboríttatták vele saját létráját. Azóta az ipse minden egyes éjszakáján rőtvörös galamboktól rettegve riad álmából. Ki tudja, talán ő lesz a lipótmezei elmegyógyintézet legfrissebb lakója.

Gurrlu a mennyekben érezte magát. Már álcáját is megtalálta a piros festésnek hála. A madarak fél óra alatt úgy beszéltek róla, mint a vörös SuperBird-ről. Mindenki őt emlegette, és fogalmuk sem volt, hogy galambunk csak a fehér por mellé kísérőként kapott angyal tanácsait követte.

Ám mint minden, az ő diadalmenetének is véget kellett érnie egyszer. Talán túl korán is. Ahogy szállt, repült az esőben, hirtelen mintha ledermedtek volna izmai. Valószínűleg a varázspor hatása múlt el. Galambunk zuhanórepülésben csapódott az aszfaltnak. Közvetlenül az egyik kocsi elé...

Vérvörös tócsa kezdett el gyűlni körülötte. Feje valami iszonyatos pózban ragadt a földhöz. Körülötte egyre gyűlt a tömeg, mintha mindenki a hős halálát akarta volna megsiratni. Pedig lehet, csak a buszra vártak. Egy gülüszemű csivava közelített testéhez. Szándéka egyértelmű volt, felfalni, széttrancsírozni akarta a nagy hírót. Bár ki tudja, lehet hogy csak haza akarta vinni testét, mintegy trófeaként. Hiszen nem sok állatnak adatott meg, hogy egy legenda fejét őrizze otthon. Szerencsére egy lányokból álló csoport vonta el a kutya figyelmét a tetem széttrancsírozásáról, majd jött a busz...

Gurrlu dobogó szívvel hallgatta a távolodó járműből kitörő ugatást. Galangyala abban a pillanatban eltűnt, ahogy a kocsi kereke elől úgy elrántotta galambunk fejét, hogy az szinte kitört pozíciót vett fel. Hősünk egy ideig még nem mert mozdulni. Arra ébredt, hogy egy kutya liheg a nyakában. Naná hogy nem ugrott azonnal talpra! Hiszen a por varázsa segítőjével együtt elszállt. Mihelyt elhalt az eb üvöltözése, madarunk is szép lassan két lábra tápászkodott. Névjegye, a vörös festék ekkorra már kezdett a múlt ködébe, vagy még inkább lefolyójába veszni. Bár kontúrjaként még pár percig mindig a földön díszlett az a bizonyos piros folt, egy idő után teljesen elmosta az eső minden nyomát SuperBird-nek.

Galambunk, bár kissé csalódottan, újra visszatért élete normál kerékvágásába, és azóta is megmosolyogja, ha valaki a vörös segítőről mesél.

A csúcsforgalom saga előzményei és folytatásai

Kép forrása