Azt gondolom
(2002.)
azt gondolom,
Te vagy az égbolt,
Te vagy körülöttem,
szőkéből barnába fordult,
kócos felhőkből van hajad,
kékeszöld szemedben égek,
ha békés, ha viharzó,
de csintalan,
orrod hegye a Nap,
s éjjel csillan-csillog
Hold-fülbevalód,
szinte mindig mosolyogsz,
de ha jön ritka haragod,
csattan hangod,
néha élesen,
mélybe dörgöd indulatod,
villámok cikáznak szemedből,
hajad szerte száguld,
s lesz még sötétebb,
ha nagy a baj,
tán még fekete is,
loknikba csavart tájfunok,
röpködő fák és háztetők,
sisteregsz,
bosszankodva szippantasz az égbe,
megnézni,
majd meggondolod,
hagysz békében,
hogy imádhassalak,
haragod elszáll,
a szél korbácsolt
felhőid szétúsznak,
szemeid csillannak
megint mosolyt
és fényt a tájra, s rám,
arcom simogatod szellőddel,
meleg napfénnyel,
bárányfelhők lejtenek,
úsznak,
táncukkal vidámítanak,
esti parádé hullócsillagok
tűzijátéka, csóvája,
ott acélszürke,
tejszürke,
s hófehér az ég alja,
amott holnapi vihart jelez
a szétömlő sárga-narancs
a vörösbe,
tűz és hamuszürke
csíkozással e képet szédítve,
mindig varázsol hangulatod,
mindig újat, fölöttem,
képed, szándékod bennem tisztul,
hagyva mindig maradandót,
... nekem Te vagy az égbolt
Vissza a főoldalra
