Az őz kimúlása - Moartea caprioarei

Nicolae Labis a háború utáni román költőnemzedék legígéretesebb alakja. Az őz kimúlása a legemblematikusabb verse.

 

Nicolae Labiş

 

(Csata Ernő fordítása)

 

Az aszály megölt minden fuvallatot.

Elolvadt a nap és a földre csorgott.

Az ég lángoló maradt és pőre.

Csak iszapra lelnek a kutakban az őzek.

Az erdőkben gyakoriak a tüzek, a tüzek

Vadóc, ördögi táncokat űznek.

 

Apámmal megyek a domboldali bokrosba,

Karcolnak a fenyők, szárazak és rosszak.

Elindítjuk ketten az őzvadászatot,

Az éhségvadászatot a Kárpátokban.

Döntöget a szomjúság. Egy erecske

Forr a kövön, mely a kútból szivárog.

Vállamban ver a halántékom. Egy idegen,

Hatalmas és nehéz bolygón járok.

 

Ott várakozunk, ahol még a források

Lágyabb hullámok húrjain zizzennek.

Mikor lenyugszik a nap s a hold pislákol,

Szomjukat oltani sorban idejönnek

Egymást követve az őztehenek.

 

Szólok apámnak, hogy szomjazom s inti hallgassak.

Milyen átlátszóan ringsz, szédítő víz!

Szomjammal kötődök a lényhez, mely elvész

Egy órában, mit törvény és hagyomány rögzít.

 

Fonnyadt zizegéssel sóhajt a völgy.

A mindenségben, mily rémítő este lebeg!

A láthatár vérzik s a mellem piros, mintha

Ide törültem volna meg a véres kezemet.

 

Mint oltáron, harasztok égése lila lángeső,

S köztük a megdöbbent csillagok pislognak.

Jaj, mennyire szeretném, hogy ne jöjj, hogy ne jöjj,

Erdőm gyönyörű feláldozottja!

 

Szökdelve jön és megáll,

Körülnéz némi félelemmel,

És vékony orrcimpái borzolják a vizet

Körökben, rezes lebegéssel.

Nedves szemeiben valami homály fénylett,

Tudtam, hogy kimúlik és fog neki fájni.

Úgy tűnt, hogy egy mítoszt újra átélek

A lánnyal, aki őzsutává válik.

Fentről a sápadt hold megvilágít

Meleg bundáján egy fonnyadt cseresznyevirágot.

Jaj, szívem mit először annyira áhít,

Hogy apám puskája ne találjon!

 

De a völgyek visszhangoztak. Térdre esve,

Felemelte fejét, megrázta a csillagokra,

Majd leejtette, gerjesztve a vízen

Múló, fekete gyöngyrajokat.

Az ágak közül egy kék madár röppent fel,

S az őz élete elszállt szelíden,

Sikollyal, késő égtájak felé, mint madarak ősszel,

Mikor szürkén és üresen hagyják itt a fészkeiket.

Odamentem botladozva és lecsuktam

Homályos szemeit, melyeket szarvakkal védett búsan,

És némán, sápadtan riadtam fel, mikor apám

Boldogan kiáltott felém: - Van húsunk!

Szólok apámnak, hogy szomjazom s inti igyak.

Milyen zavarosan ringsz, te szédítő víz!

Szomjammal kötődök a lényhez, mely elveszett

Egy órában, mit törvény és hagyomány rögzít...

De a törvény üres és idegen nekünk,

Mikor az élet alig szusszan bennünk,

A hagyomány és sajnálat is üresnek hangzik,

Amikor éhes húgom beteg és haldoklik.

Egyik csövén apám puskája még füstöl.

Jaj, szél nélkül menekül a lomb tömegestől!

Apám félelmetes tüzet rakott.

Jaj, az erdő mennyire megváltozott!

A füvekből, tudtom nélkül, kezembe maradt

Egy ezüstösen csilingelő kányaharang...

Apám a nyárson a körmeivel kiveszi

Az őzsuta szívét és belső részeit.

Mi van szív? Éhes vagyok! Élni szeretnék, és akarnám...

Hogy te nekem megbocsáss, te, szűz, őzsutám!

Álmos vagyok. Mily magas a tűz! S az erdő oly messze!

Sírok! Mit gondol apám? Eszek és sírok. Eszek!

 

 

 

            Nicolae Labiş

Moartea căprioarei

Seceta a ucis orice boare de vânt. 
Soarele s-a topit şi a curs pe pământ. 
A rămas cerul fierbinte şi gol. 
Ciuturile scot din fântână nămol. 
Peste păduri tot mai des focuri, focuri
Dansează sălbatice, satanice jocuri. 

Mă iau după tata la deal printre târşuri, 
Şi brazii mă zgârie, răi şi uscaţi. 
Pornim amândoi vânătoarea de capre, 
Vânătoarea foametei în munţii Carpaţi. 
Setea mă năruie. Fierbe pe piatră
Firul de apă prelins din cişmea. 
Tâmpla apasă pe umăr. Păşesc ca pe-o altă
Planetă, imensă, străină şi grea. 

Aşteptăm într-un loc unde încă mai sună, 
Din strunele undelor line, izvoarele. 
Când va scăpăta soarele, când va licări luna, 
Aici vor veni în şirag să se-adape
Una câte una căprioarele. 
Spun tatii că mi-i sete şi-mi face semn să tac. 
Ameţitoare apă, ce limpede te clatini! 
Mă simt legat prin sete de vietatea care va muri
La ceas oprit de lege şi de datini. 

Ca pe-un altar ard ferigi cu flăcări vineţii, 
Şi stelele uimite clipiră printre ele. 
Vai, cum aş vrea să nu mai vii, să nu mai vii, 
Frumoasă jertfă a pădurii mele! 

Ea s-arătă săltând şi se opri
Privind în jur c-un fel de teamă, 
Şi nările-i subţiri înfiorară apa
Cu cercuri lunecoase de aramă. 

Sticlea în ochii-i umezi ceva nelămurit, 
Ştiam că va muri şi c-o s-o doară. 
Mi se părea că retrăiesc un mit
Cu fata prefăcută-n căprioară. 
De sus, lumina palidă, lunară, 
Cernea pe blana-i caldă flori stinse de cireş. 
Vai, cum doream ca pentru-ntâia oară
Bătaia puştii tatii să dea greş! 

Spun tatii că mi-i sete şi-mi face semn să beau. 
Ameţitoare apă, ce-ntunecat te clatini! 
Mă simt legat prin sete de vietatea care a murit
La ceas oprit de lege şi de datini... 
Dar legea ni-i deşartă şi străină
Când viaţa-n noi cu greu se mai anină, 
Iar datina şi mila sunt deşarte, 
Când soru-mea-i flămândă, bolnavă şi pe moarte. 

Pe-o nară puşca tatii scoate fum. 
Vai fără vânt aleargă frunzarele duium! 
Înalţă tata foc înfricoşat. 
Vai, cât de mult pădurea s-a schimbat! 
Din ierburi prind în mâini fără să ştiu
Un clopoţel cu clinchet argintiu... 
De pe frigare tata scoate-n unghii
Inima căprioarei şi rărunchii. 

Ce-i inimă? Mi-i foame! Vreau să trăiesc, şi-aş vrea... 
Tu, iartă-mă, fecioară - tu, căprioara mea! 
Mi-i somn. Ce nalt îi focul! Şi codrul, ce adânc! 
Plâng. Ce gândeşte tata? Mănânc şï plâng. Mănânc!



 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
haver
#5. 2015. január 11. 15:16
Egy reális élethelyzetet ír le, amikor a szárazság miatt a családjuknak nem volt, amit megegyenek és így kényszerültek az éhségvadászatra. 1956-ban, 21 évesen halt meg, máig tisztázatlan körülmények között.
A valóság az, hogy a Föld lakóinak nagy része húsevő (tehát ragadozó), a felvágottak és hústermékek, mind levágott állatokból vannak. Kivétel a vegetáriánusok.
Igazad van, a szórakozásból való állatölés teljesen értelmetlen és nem is normális.
Örülök, hogy olvastad.
Üdv.: Csata Ernő
Juhász Kató
#4. 2015. január 11. 14:18
Nagyon megrázó vers, de tovább gondoltam...
Mennyien ölnek ma szórakozásból, élvezetből, vagy még több haszon szerzése végett. Divat lett állatgyilkosnak lenni. Ez ma státusz szimbólum.
Remélem, nem sokáig.
haver
#3. 2015. január 10. 09:34
Igen, létezik több fordítása is a versnek, a legismertebb a Kányádi Sándoré. Örülök, hogy olvastad.
Üdvözlettel,
Csata Ernő.
barnaby
#2. 2015. január 9. 21:15
Ezt a verset ismertem, egy más fordításban, de hasonló...megdöbbentett, lenyűgözött most is...köszönöm, hogy itt is olvashattam.Üdvözlettel:B:)
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek