Az összetartozás

A múltból jövő fakad!

 

Néha, mikor a hétköznapok engesztelhetetlen fúriái kicsit csendesebbek és a vállakra nehezedő terhet is picikét megemeli az Úr, eltöpreng az ember fia a léten. Hasonlít ez a vezetéshez, ha előz, hol előre, hol hátra néz, gondosan ügyelve arra, hogy ne törjön semmi össze. Kényes az egyensúly, mint mindig az és abban nem lehet tévedés.

Nincs bennem semmi különleges, sem tehetség, sem tűz, de még a jövőt felvázoló fura hangú vátesz sem kiált fel, csak a napi monotónia lélekgyilkos csiszolását tűröm hangtalan. Ez vagyok. Telt az idő, már más lett a világ, és az a letűnt és szeretett pillanat az időfolyó homokjában, mint csiszolt kavics hever. Felhoztam megnézni a kincsem. Ritkán teszem, mert furcsa érzés tölt el tőle.

Újra emlékszem a letűntre, hogy hosszú utazás után az autóból árnyékos, fenyő szagú helyen szálltunk ki. Nem emlékszem sem a helyre, sem a már megtett útra, csak az érzést őriztem meg. Kérdezték, hogy éhes vagyok-e, és én igennel felelve bólintottam. Lépcsős, zegzugos bejáraton jutottunk be egy fényes, világos helyre, ahol az asztalok kínosan sorban álltak, mint a vonalak és alig pár ember volt csak és épp ettek. Étterembe jöttünk, tudtam meg és rövid válogatás után leültünk egy asztalhoz. Édesapám fontoskodva, a körülményeknek megfelelő súlyt tulajdonítva emelte fel az étlapot és hosszan forgatta. Miután alaposan áttanulmányozta és elmondta nekem, milyen káprázatos finomságok vannak rajta, amelyek neve kihullott az emlékezetemből, majd szólt, hogy válasszak. Tanácstalan voltam, nem tudtam, mit is szeretnék enni az idegen nevű ételekből egy idegen szagú helyen, mert az apró gyermekek fogalma a finomságról elég sajátos. Végül kínosan forogva, nézelődve hosszú, a pincér által már a türelem határán álló csöndet megtörve a szomszéd asztalon megpillantottam egy csillogó csészét. Világosan fénylő füle volt, és egy kistányéron pihent. A vendég óvatosan kanalazott valamit belőle és gyakran fújkálta, amit nevetségesnek tartottam. Tudtam már, mit szeretnék és rámutatva a csészére közöltem, hogy olyat kérek. A pincér meglepődött, de bólintott a fura választásra, majd elment. Jöttek tányérok, evőeszközök, szalvéták, majd elsőnek én kaptam meg a csillogó csészét. A pincér sejtve, hogy fogalmam sincs, mit kértem, közölte, hogy ez csontleves, cérnametélttel és vigyázzak, mert forró. Igen, az volt. Szüleim folyton kérdezték, ennék-e még valamit, de a forró leves kellemesen sós íze az édességhez szokott ínyemnek muzsika volt. Lassan élvezettel kanalaztam ki és jól is laktam. Az úton hazafelé, míg a szembejövők lámpái, mint füzér világítottak, az én furcsa választásom volt a beszédtéma és elszenderültem jóllakottan.

Ritkán veszem elő a múltam, de megkeresett. Most, hogy megtehettem, én vittem el a családom étterembe és bár az apró gyermekkorról már lecsúszott a fiam, éreztem, ezzel tartozom. Szüleimnek, magamnak, neki és annak, aki az élet nagy misztériumát vezényli. Amit kaptam, azzal én is tartozom! Szinte azokkal a mozdulatokkal olvastam az étlapot,  mint ő akkor és mi a halászlevek között válogattunk. Végül mindenki rendelt egy adagot, mikor a fiam túrós csuszát akart még. Meglepődtem, mert volt hal minden mennyiségben, de neki a tészta kellett. Eszembe jutott a múlt és bólintottam. Ez már az ő emléke lesz. Ki vagyok én, hogy más emlékét kritizáljam. Békésen, családiasan megebédeltünk és elégedetten állt fel mindenki az asztaltól. Neki élmény volt, nekem emlékezés.

Tudtam, volt olyan meghitt, mint az én emlékem, egyedül a misztérium hiányzott csak. Mindannyian tudtuk, hol vagyunk, így a varázslat nem ragyogó lett már, csak kifényesített, ami mégis megtöltötte a lelkünket. Egyetlen finom érzés futott át rajtam, amitől életem végéig nem akarok szabadulni, a neve: összetartozás!

 

 Csak az örökké hullámzó béke!

 

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hunter
#3. 2015. május 8. 12:30
Köszi! Az a legfontosabb, amit úgy élek meg, hogy személyes ügy!
Fer-Kai
#2. 2015. május 7. 10:21
Igen. Csak a belülről jövő összetartozás élménynek, szeretetnek, tiszteletnek, toleranciának van értelme. Minden külsőleg másokra erőltetett ideológia - legyen az (ál)liberális vagy (ál)keresztény dogmatika - ez ellen dolgozik, és szolgalelkűséget, képmutatást eredményez.
Szerencsére a jó példa is "ragadós", és minden papolásnál, propagandánál többet ér.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek