Az évek nem csak a lehetőségeket veszik el

BESZÉLGETÉS P. SZABÓ ISTVÁNNAL

 

Indián. Magyar függetlenfilm hétmillió forintból. P. Szabó István, a film író-ren­dező-pro­du­cere dalszövegíróként kezdte a 90-es évek végén, majd regény­íróként két kötetet jelentetett meg álnéven. Első forgatókönyvéből, a Halál­kerin­gőből 2010-ben készült nagyjáték­film, Dobó Kata és Kern András fősze­replésével. Két színpadi dráma kapcsolódik a nevéhez: az egyik a Délután, má­sik pedig a Panel­ninja. Az Indiánt a 40. születésnapjára készítette, hogy össze­foglalja és lezárja életének első szakaszát. A filmet meghívta a 13. Los Angeles-i Filmfesztivál és a Bukaresti Magyar Filmhét is.


– A film a negyvenedik születésnapodra készült, gondolom, nem a véletlen hozta így.

 Egyáltalán nem, sőt. Úgy éreztem, ennyivel tartozom magamnak. Részemről ez egy szám­vetés, életem első negyven évének értékelése, és úgy tűnik, annak lezárása is. Az In­diánnal új korszak kezdődik. Sokat gondolkodom azon, hogy vajon van-e értelme annak, amit már évtizedek óta csinálok, értve ez alatt például a filmezést vagy az írást. A nagy agyalás köze­pette találtam egy másik aspektust, amelyből szemlélhetem a dolgaimat: a vá­gyaim, álmaim, és szélmalomharcom a megvalósulásukért, milyen hatással vannak az testi és lelki egészsé­gemre. Mondok egy egészen triviális példát: írok, videókat utómunkázok, fotókat retusálok, azaz görnyedek a gép előtt, néha hajnaltól hajnalig. Mit hoz ez szá­momra? Először is hízom tőle, a mozgáshiánytól elsorvadnak az izmaim, romlik a kerin­gésem, az anyagcserém, a sze­mem, folyamatosan fáj a hátam, és rosszul alszom, szóval rám telepszik egy állandó rossz közérzet, amitől nyilvánvalóan kedvetlen leszek. A hízástól csúnyulok, a csúnyaság elveszi az önbizalmam, önbizalom nélkül pedig inkább nem me­gyek emberek közé, inkább befor­dulok, ráadásul egy csomó dologtól elveszem az időm, miközben meg kint süt a nap, zöldell a kert, a kutyánk játszani szeretne és sétálni… Inkább nem mondom tovább, de gondolom, érted, hogy miről beszélek. A lényeg, hogy értelmet­lenül nagy áldo­zatot hozol, szíved-lelked beleteszed egy alkotásba, lemezteleníted magad és tárt karokkal kiállsz a sortűz elé, ők meg azt mondják: ez nekünk kevés, meg különben is, ki vagy te? Ez felőrli az embert, aki aztán vagy beleügyeskedődik a szakmába vagy mér­legel, és inkább nem kér több lapot, és feláll az asztaltól. Amikor még táncos-koreográfus­ként a Rapülőkkel dolgoztam 1993-ban, na­gyon megfogott az a rész a Nem adom fel című nóta szövegéből, hogy: „Az akarok lenni, ami ak­kor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok.” Ez egyike a legzseniálisabb mon­datoknak, amiket valaha hallottam vagy olvastam, mert megfogja a felnőtté válás lé­nyegét, vagyis azt a borzalmat, hogy gyermeki álmok tárgya tu­lajdonképpen egyenlő Hó­fehérke mérgezett almájával. Nagyobb kamu, mint a politika. Idővel sajnos lepereg a pátosz, szeren­csétlen felnőtt meg ott áll szemben a mocskos való­sággal, és abban a szent pillanat­ban dön­tést kell hoznia arról, hogy tud-e kez­deni az új helyzettel valamit, vagy sem. Úgy tűnik, én inkább „sem”. Az Indián nekem az a film, ami­vel nem akartam megfelelni senki­nek, sem­milyen műfaji követelménynek, el­várásnak, íz­lésnek vagy politikai oldalnak, ha­nem lelkem legőszintébb, legtisztább szán­dékával, min­den tapasztalásommal, tehetségem­mel vagy ép­pen tehetségtelenségemmel létrehozni egy méltó jubileumi ajándékot minden­kinek, akit érint, megérint, vagy egyálta­lán csak kér be­lőle. Az Indián jobb lett, mint ami­lyenre meg­álmodtuk. Teljes szívemből szeretem azt a filmet, és bármi is lesz a sorsa, min­den momen­tumában boldog vagyok, hogy megcsináltuk.

– Szerinted mi az oka annak, hogy a film iránt éppen azok nem mutattak túl nagy érdek­lődést, akiknek igenis kellene, hogy legyen szimatuk a jó alkotásokhoz?

– Attól még, hogy mi „érintettek” szeretjük a filmet, nem biztos, hogy az jó is. Sőt, mivel elég „speckó generációs” lett, majdnem biztos, hogy a harminciksz alattiak egyáltalán nem tud­nak a művel mit kezdeni, és persze megértem, hogy forgalmazói szempontból ez nem éppen jó. Számomra inkább az a – hát nyugodtan mondhatom – sértő, hogy azok az em­be­rek, akik azért kapják a fizetésüket, hogy a hazai filmalkotásokkal foglalkozzanak, min­den­nemű meg­keresés ellenére, totális érdektelenséget mutattak és mutatnak mind a mai napig egy olyan 93 perces egészestés magyar nagyjátékfilmmel kapcsolatban, ami éppen a pangás időszaká­ban készült el. Úgy tűnik a Nemzeti Összefogás Rendszerében a „független” szó egészen mást jelent, mint amit én eddig gondoltam róla. Ha így működik a rendszer, akkor így működik. Persze sokan jönnek nekem azzal, hogy „így a Vajna, meg úgy a Vajna”, de ebben a kérdés­ben sem értek mindennel egyet. Tény, hogy Andy Vajna a Filmalap feje, tény, hogy letettem az Indiánból egy Blu-ray-t az asztalára, és nagy szeretettel meghívtuk a film vetítésére, ám ő semmilyen érdeklődést nem mutatott, sajnos. Ez kifejezetten rosszul esik, pont azért, mert az Indián azoknak és azokról szól, akiknek éppen azok a kilencvenes évek voltak a legszebb éveik, amelyeknek Andy Vajna az egyik élő ikonja. A Rambón, a Termi­nátoron, és hason­szőrű izmos hőskollegáin nőttem fel. Andy Vajna munkássága a múltam része, mélyen be­leivódott a személyiségembe, amiért elmondhatatlanul hálás va­gyok neki, szóval akármen­nyire is magasról tojik arra, amit csinálok, nem tudok rá hara­gudni.

– Sem a Filmalaptól, sem másoktól nem igényeltél anyagi támogatást, vagyis minden, a film készítésével járó költség téged terhelt…

– Abszolút. És ki is emelném, hogy nem az történt, hogy kértem, de nem kaptam, hanem azért nem kaptam, mert nem is kértem. Ez persze nyomot is hagyott a film minőségén, ugyanis nem volt megfelelő kameratechnikánk, nem rendelkeztünk például kameramoz­gató eszközökkel. Akkor ez zavart, de most már megbékéltem vele, hiszen talán éppen ettől sze­rethetőbb a film: nincs benne semmi felesleges, semmi sallang, a letisztultságon és az őszin­teségen van a hangsúly.

– Az Indiánban Gémes Antos, a Magyar Színház színművésze alakítja a főszereplőt, Lan­tos Tamást, a megkeseredett egyslágeres hajdani popsztárt. Hogyan esett éppen őrá a vá­lasztásod?

– Nagy tisztelője vagyok Ruttkay Laurának, ő volt az a színésznő, akiről biztosan tudtam, hogy játszania kell a filmemben. Miután a forgatókönyvet elolvasta, finoman rávilágított, hogy Gémes Antos – aki szintén a Magyar Színház művésze – és a film főhősének ka­rak­tere közt igen sok átfedést vél felfedezni, én meg persze örültem a felvetésnek, hiszen konkrétan akkor még ötletem sem nagyon volt arra, hogy kivel kéne eljátszatni a figurát. Néhány óra múlva már együtt kávéztunk Antossal, kiveséztük a forgatókönyv első verzióját, azt, hogy ki ez a Lantos Tamás, és hogy mit akarok rajta keresztül elmondani. Tökéletesen megértettük egymást és szerintem – bízom benne – életre szóló barátságot kötöttünk. Az­óta már tudom, hogy Antosnak adni a főszerepet, életem egyik legjobb döntése volt.

– Ruttkay Laura is telitalálat volt. Miben áll az általa megformált karakter lényege?

– Ő testesíti meg a filmben a teljesen átlagos nőt. Az elvált asszonyt, akinek nem sikerült beváltania a saját magához és életéhez fűzött reményeket. Szomorú dolog nap, mint nap azt látni, hogy jól induló életek mennek el a semmiért, a semmibe. Laura karaktere ezzel szem­besíti a nézőt.

– Amikor Dammak Jázmint választottad az újságíró-blogger szerepére, nem tartottál at­tól, hogy egy szépségkirálynő filmbeli szereplése által kiszolgáltatod a filmet a kímé­letlen kritikusoknak?

– Örültem volna, ha a kritikusok vagy a bulvár, ha másra nem is, de erre legalább rákaptak volna, de nem ez történt. Hogy miért éppen Jázmin? Régóta ismerem még táncos korom­ból, egy reklám koreografálása kapcsán ismerkedtünk meg. Tudtam róla, hogy járt színi­iskolába, és többször megemlítette, hogy szívesen kipróbálná magát filmen, úgyhogy be­hívtam egy cas­tingra. Engem meggyőzött, aki pedig nem hisz nekem, nyugodtan megnéz­heti a casting videóját, mert azt már akkor fel is pakoltam a netre. Nyilván voltak kisebb nehézségei a for­gatáson, de sok segítséget kapott, és összességében úgy gondolom, egy­általán nem telje­sített rosszul, sőt vannak részei, amiket kifejezetten szeretek tőle.

– Miért az erdőt, a Gyulaji Rezervátumot választottad a forgatás színhelyéül?

– Keresgéltem, utaztam sokat, aztán egy tévés barátnőm ajánlotta az Obiródi Horgász­tanyá­kat. Odamentem, és azonnal beleszerettem a helybe. Minden ízében káprázatos, igazi Para­dicsom, nem mellesleg ott él Magyarországon a legnagyobb dámszarvas populáció, melynek bizonyos egyedeivel szoros kapcsolatba is kerültünk. Két ház található itt egymás mellett, és mindkettőhöz tartozik egy-egy tó. Nagy nehézségek árán, ám sok szerencsével végül mind­két házat sikerült kibérelnem majdnem egy teljes hónapra. Laktunk is és for­gat­tunk is mind­kettőben. A vágóval, a látványtervezővel és az operatőrrel költöztünk le először, egy teljes hetet töltöttünk ott az előkészületekkel. Feltérképeztünk, plántesztel­tünk, beren­deztünk, sőt a forgatókönyv végleges verziója is a helyszínen szüle­tett meg. Mindannyian átszelle­mültünk a helytől. Óriási hatást gyakorolt ránk az erdő, a tó és az állatok. Voltak már az életemben boldog pillanatok, de az Indián forgatási időszaka maga­san vezet mind között. Dolgunk végeztével fájdalmas búcsú volt elhagyni a „vadont” és visszaköltözni Zug­lóba.

 

– A főszereplőnek elege lesz az üres, teljesítménykényszeres életéből, ezért lemegy vidékre, ahol magányban, szeretne rájönni arra, hogyan lehet ismét boldog, mint régen, gyer­mek­korában, indián fejdísszel a fején. Ez mennyire rímel a te életedre?

– Nagyon. Az enyémre és azt hiszem, Antos életére is. Nem titok, hogy részben terápiás cél­ból is készült a produktum. Igyekeztem az elmúlt negyven évem esszenciáját belesűrí­teni a filmbe, és határozottan állítom, ez sikerült leginkább. A hozzám hasonlóan gondol­kodó, ha­sonlóan érzékeny emberek imádják a filmet, és kifejezetten hálásak érte. Retteg­tem a teszt­vetítés előtt, mert fogalmam sem volt róla, hogyan fognak rá reagálni a nézők vagy, hogy elbírnak-e az első rész lassított tempójával, veszik-e annak humorát, átjön-e a mon­danivaló. Amikor már ment a film a moziban, és az emberek nevettek, megkönnyeb­bültem. Az pedig, hogy sokan sírtak is, és, hogy meglett negyvenes férfiak könnybelábadt szemekkel jöttek oda hozzám azzal, hogy szeretnének megölelni, már csak a bónusz volt. Akkor már tudtam, hogy bárhogy is lesz, részemről megtettem, amit lehetett. Sajnálom, hogy mind­azon sikerek, vé­lemények, és hangulat ellenére sem sikerült a filmet mozi­forgal­ma­zásba hozni, amelyek a zártkörű vetítéseket követték, de már nem akadok fenn a problémán. El­engedtem a művet, és továbbléptem. Az Indián ma már bárki számára ingyenesen elérhető az interneten, jön­nek is a pozitív kritikák sorra, ami egyrészt megtisz­telő, másrészt pedig örömmel tölt el. Megcsináltuk, becsomagoltuk, betettük a fa alá, az emberek pedig jöttek, és jönnek. Kicso­magolják, és akinek szól, örül neki, akinek meg nem, az meg nem. Ennyi.

– Milyen kérdéseket vet fel a film?

– Hogy el tudod-e fogadni a változást, vagy azt, ahogyan a világ változik körülötted, hogy hogyan élhető meg (túl) korunk értékrendjének változása, semmivé foszlása, illetve, hogy hogyan éled meg a tényt, hogy öregszel. Mit érzel belül, amikor rádöbbensz: elúsznak mel­letted a lehetőségeid, hogy a tested lassan elszottyad, mint egy lehullott alma, hogy ennek az egésznek egy napon örökre vége lesz, és, hogy nem tehetsz ellene semmit.

– Te írtad a Halálkeringő forgatókönyvét is, Peet Goodman álnéven jelentek meg regé­nyeid, mögötted van egy sikeres szakmai életút táncosként, fotókiállításaid vannak, a szín­darabod is sikerrel van műsoron, évekig éltél és dolgoztál Párizsban, mindezek elle­nére úgy érzed, elúsztak melletted a lehetőségek?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem vagyok elégedett azzal, amit eddig elértem. Vagyis nem is én nem vagyok elégedett, hanem az a tisztaszemű kisfiú, aki valaha voltam. Hatá­ro­zottan azt érzem, hogy neki akkoriban sokkal többet ígért az élet. A lehetőségek tárháza év­ről-évre szűkül. Nem lehetek már űrhajós, orvos, méghozzá azért nem, mert egyszerűen ki­futottam az időből. És persze ott van a motiváció problémája, meg az a sor a Nem adom fel-ből, hogy azok a célok, amiket még nem ismertem behatóan, de egész jónak tűntek, kellő motivációt tudtak szolgáltatni ahhoz, hogy harcoljak értük, de ma, amikor már tudom, hogy valójában mik rejtőznek a céljaim mögött, egyre többször merül fel a kérdés, hogy megéri-e ezekért a célokért harcolni. Méltók-e a céljaim arra, hogy rájuk áldozzam meg­maradt, egyre zsugorodó életemet, és bizony egyre több miértre már „nem” a válaszom. Ezt rettene­tesen nehéz megemésztenem, pedig alapvetően azt gondolom, hogy a változás mindig jó. Lantos Tamás tulajdonképpen ezekről a dolgokról beszél helyettem. „Az évek nem csak a lehetősé­geket veszik el, hanem a miérteket is…” Dilemmázik, nosztalgiázik, egyszerre akar változást és változatlanságot, bolyong egy sötét erdőben, amelyből nem talál kiutat. Végül persze meg­találja, és kilép a fényre, de akkor már késő.

– Lantos Tamásnak a sors nem adja meg a továbblépés lehetőségét, hiába nincs híján a tehetségnek. Hogy látod, mennyiben játszik szerepet a sors, a szerencse, a tehetség vagy a kapcsolatok az ember előrejutását illetően?

– Ha a sorsod melléd áll, akkor jön minden szinte magától, de, ha nem, akárhogyan is eről­ködsz, elvesztél. A Halálkeringő is, az Indián is, sőt az éppen most futó Panelninja című színdarabom is erről szól. Dobó Kata, Gémes Antos, és Magyar Attila is ezt mutatja be ma­gamtól, magamról, nekem, s ez valószínűleg nem véletlen. Sokat gondolkodom ezen. Va­ló­színűleg túl sokat, és őszintén szólva már bele is fáradtam. Már nem hiszem, hogy a mű­vé­szet mindennél fontosabb, sőt már azt sem, hogy alkotóművésznek lenni egyenlő a bol­dog­sággal. Van is némi problémám a motivációval mostanában, de mint mindig, most is nagy erőkkel keresem a megoldást.

– És van már valamilyen eredmény?

– Lantos Tamás sajnos már elkésett azzal, hogy új életet kezdjen egészen máshol, egészen máshogyan. Én talán még nem. Meglátjuk…

 

Indián

SZEREPLŐK:
Gémes Antos
Ruttkay Laura
Dammak Jázmin
Szorcsik Viktória
Dallos-Nyers Boglárka
Cseh Zsuzsanna

DOP: Rádi Péter
Írta és rendezte: P. Szabó István

Producer: P. Szabó István (Placebo Stars Film)
Co-producer: SPARKS Camera&Lighting LTD

 

 

Jónás Ágnes 

Fotó: Rádi Péter

 

http://film.indavideo.hu/video/f_indian

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Juhász Kató
#2. 2014. május 30. 13:39
Egy hétmillióból saját filmet készítő fiatalember mondja:
"Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem vagyok elégedett azzal, amit eddig elértem."
Erről a tanulságos mese jut eszembe az öreg halásznéról.
"Ha a sorsod melléd áll, akkor jön szinte magától, de ha nem, akárhogyan is erőlködsz, elvesztél."
A sors akkor áll mellénk, ha minden apró eredményt értékelni tudunk.
A riport nagyon tanulságos. A riportalanynak kívánok további sikereket saját erőből.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek