Az Egyesült Hínár Szakszervezet tündöklése és bukása

A kis tó az új városrész egyik félreeső szegletében bújt meg, hatalmas, árnyas fák takarásában.

Az útról, mellette elhaladva, alig lehetett látni, de ha valaki mégis megállt, és kíváncsiságból beljebb merészkedett, egy szempillantás alatt lenyűgözte a látvány.

A magasra nőtt, vadvirágos füveken átgázolva, jó kilátás nyílt a nádassal szegélyezett vízfelületre. Elsőnek az újtelepesek közül talált rá valaki, aki természetes vadvizet, kellemes kikapcsolódásra, levegőzésre alkalmas helyet keresve bóklászott a még kiépítetlen, szűz területen. Nem lehetett szó nélkül hagyni, mint ahogy az első felfedező sem tudta megállni, hogy csodálatának hangot ne adjon: Ez maga a Paradicsom! – s azután, az első adandó alkalommal el is mesélte egy ismerősének, micsoda vadregényes, gyönyörű helyre lelt, a még csak félkész állapotú, új házak elérhető közelségében.

A rejtett zugban szerényen meghúzódó tavacska, valóban szemet gyönyörködtető látványt nyújtott. A hatalmas, lombos fák tövében, a kis lejtő ölén szelíden ringatózó víz felszínét csupán a játékos szél borzolta, fodrozta, igazi vihart sohasem látott, attól megóvták a körben őrt álló, szálas faóriások. Az aljnövényzetben még nem látszott csapás, a magasra nőtt gyomok és fűszálak olyan hajlékonyak és erősek voltak, hogy az első léptek nyomán azonnal talpra is szökkentek, és magabiztosan hajladoztak tovább, kedvük szerint, amerre jólesett. A tavat körülölelő zsengezöld nádszálak kecsesen, egy ütemre lejtették szépen megkoreografált táncukat, sudár lánykákhoz hasonlatosan.

A nádszálakat félrehajtva tárult fel teljes szépségében a vízfelület, melyet csillogása már messziről elárult. A tiszta vízben áttetsződtek az alant keringő hinarak, egy-két éltesebb moszat, helyenként, közel a vízfenékhez kövek, közöttük időnként apróbb, nagyobb halak tűntek fel, s úszkáltak, teljes létnyugalomban. A tó felszínét vízililiom, meg elszórtan apró, sárga tavirózsák pettyezték, melyek kerek fejecskéjüket szép, nagy zöld tányérleveleiken nyugtatták. A nap szikrát hányva hétágra sütött, az ég tiszta kékjét felhő nem maszatolta, s az ember azt várta volna, egyszer csak Tündér Ilona emelkedik ki, valamelyik nagyobb virág szirmai közül.

Idilli volt a látvány. A tó felfedezője horgászember volt, aki először csak maga próbálkozott a halfogással. Kiderült, hogy bármilyen kicsi is a víz, halban gazdag. Talán valahol, még felfedezetlenül, a zsombékos, tekergő, kacskaringós ereken át összeköttetésben is állt a közeli nagy folyóval, s abból eredt a halbőség.

Mindenesetre, a tavacskának híre ment, s egyre többen látogatták. Az aljnövényzetet időnként már kaszálták, a bokrok útban lévő ágait lenyesték, a nádat télen learatták, s a fűben kitaposott ösvény vezetett az egyes horgászhelyekhez. Valaki megjegyezte, még szebb lenne, jobban látogatnák a helyet, ha több virág, tavirózsa díszítené a felszínt. Akár természetvédelmi területté is lehetne nyilvánítani, és akkor ugyan odalenne a horgászat, de a tó, az biztosan még  pompásabb látványt nyújtana.

Az óhajt, s a kívánságot, mint a szebb jövő lehetőségét, a víz áramlás közben magával sodorta. Odalenn, a nem is olyan mélyben, a virágzó hinarak ringatózás közben összeérintették a fejüket: tényleg. Ez a tó a miénk, a jövője nekünk fontos. Ne horgászni jöjjenek, inkább gyönyörködni a vízi növényvilágban! Ha ennek az az ára, hogy virágosabb legyen, s benne több növény, hát rajta! Sokasodjunk! Összeálltak, s megalakították az Egyesült Hínár Szakszervezetet, melynek tagjai célul tűzték ki, hogy gyenge, hajlékony vállaikra vegyék a vízinövények boldogulásának, a tó jövőjének minden gondját.

Egymásba kapaszkodva, élőláncot alkottak, így juttatták el mindenkihez a hírt, hogy szaporodni kell, sokasodni! És a moszatok, a hinarak, a békalencse, és a tündérrózsa, na meg a sulyom, s a vízililiom, mind, mind azon igyekeztek, hogy egyre többen legyenek, mert hát attól lesz szebb, gazdagabb és híresebb a tó!

Az Egyesült Hínár Szakszervezet kezdeményezését mindenki örömmel üdvözölte. Az aktivisták fürödtek a lelkes támogatók dicséreteiben, folytonos ünneplésben volt részük.

A buzgó, s szűnni nem akaró tenni akarás nyomán azonban, a tóparton eddig horgászó, kellemesen elidőző, a csendet, a látvány szépségét élvező látogatók egyszer csak azt vették észre, hogy a víz egyre sötétebb, zavarosabb. A hinarak fenékig megtöltötték a tavat, sűrű,  eltéphetetlen csomókban, gombolyagokban zsúfolódtak, a felszínt a kerekzöld levelek teljesen befedték, a nagy erőlködéstől virágra már alig tellett.

A víz alatti világ hamarosan nem jutott levegőhöz, fényhez, a folyóhoz vezető kijárat is eltömődött, a víz megállott, pangott, a halak elpusztultak, megüvegesedett szemű bűzös tetemeik, hulláik együtt hintáztak, sodródtak a hínárcsomókkal, időnként a levelekre feldobódva, mintegy felravatalozva feküdtek azokon. Az Egyesült Hínár Szakszervezet kezdeményezése csúnyán megbukott. A valamikori üdezöld, friss, ruganyos növényzet  hamarosan már csak rothadó foltokban, foszlányokban fordult elő, majd az is tovább bomlott, totálisan felszívódott.

És egy nap, elérkeztek a vég órái. A növények megfojtották egymást, a halak elpusztultak maguktól is. A selymes tapintású, kristálytiszta vizű tavacska bűzös mocsárrá változott, s a valaha nyüzsgő életet felváltotta az enyészet…

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek