Asszonyok V. (2/2)

- Látod apa? - kérdi egyik reggelen Petra -van túlvilág, anyát kísérti a nagymama szelleme. Képes még halála után is itt parancsolgatni neki. - Illusztráció: saját festményem

 

 

- Eltakarjuk az ajtót egy pléddel, és akkor nem fogod hallani - próbálja vigasztalni nejét, de abban a pillanatban belé is nyilallik a kérdés, tényleg, mi lesz ezentúl a szobával? Bezzeg évekkel ezelőtt, de jó lett volna... Egymásba fonódva hagyják múlni a perceket, csak a mama hangos nyögésére szaladnak be.

- Anyuka! - kiált Kata.

Az idős asszony arca békésen nyúlik le, ránctalan, csendes, nem utasítgatja vejét, már semmit sem követel.

- Alszik - súgja Árpi.

- Nem drágám... elment.

Mindketten ráborulnak. Órákon át ölelik, míg végre tudatosul bennük a megmásíthatatlan tény, meghalt. Szólni kell az orvosnak. Azzal együtt Petra is betoppan. Anyja cselekvőképtelenségét ő pótolja, előkészíti a nagymama pepita kosztümjét a fekete csipkés blúzzal.

- Remélem, rá tudjuk majd adni...- szemléli a ruhadarabot - lehet, hogy kicsi lesz? Apa, mikor öltözött fel utoljára a nagymama?

- Nem tudom, talán olyan húsz évvel ezelőtt. Ezt a ruháját még nem is láttam soha.

- Én vettem tavaly nyáron neki. Jó lesz rá, majd a temetkezési vállalkozó tudja, hogyan kell ráadni - zárja le a témát Kata.

Csend, a mama alaposan betakarva a dunnába, lánya előtte térdelve imádkozik. A vő üres tekintettel foglalja el az egykori zsarnok fotelját, onnan nézi. Hihetetlen milyen békés lett egyik percről, a másikra. Igaza volt Katának, gondolja magában, ezt nehéz lesz megszokni. Az unoka az ágy lábánál áll, majd észlelve a bejárati ajtóban a mocorgást, gyorsan kisiet beengedni az orvost. Az események felgyorsulnak, megállapítja a halál tényét, majd kiadja a temetéshez szükséges igazolást. Alig távozik, máris vonulnak befelé a temetkezési vállalat emberei egy jókora lemezkoporsóval. Szépen beletekerik a mamát a Petrától kapott vadonatúj lepedőbe. Lábához teszik az élére hajtogatott ruháit.

- Nem is gondoltam volna, hogy ennyire összeesett - jegyzi meg Árpi elcsodálkozva.

- Pedig te fürösztötted naponta... - álmélkodik Kata.

Még egy utolsó búcsú az ajtóban. Mindhárman végigsimítják a lezárt dobozt, mielőtt kivinnék otthonából, egy új, végleges lakásba költöztetve.

- Ugye van mennyország? - kérdi Árpi feleségét. Szégyelli bevallani, mekkora megkönnyebbüléssel nyugtázta anyósa elszállításának tényét. Egy apró vonaglás az arcán mégiscsak jelzi, lánya rosszallóan megböki az oldalát.

- Mi lesz a szobával? - néz maga elé Kata, s oly szívtépő zokogásba kezd, egyikük sem képes megvigasztalni, míg végre Petra megszólal.

- Feladom az albérletet anya, hazajövök.

Kata helyeslően bólint, alábbhagy keserű sírása. Estére, napirendre térnek a történtek felett. Szokatlan semmittevés költözik a lakásba. Az első anyós nélküli éjszakája unalmasan telik Árpinak is. Minden félórában felriad, hallgatózik, várja hívását, s mire ráeszmél, hogy elvégeztetett, kimegy a szeméből az állom. Másnap rájön nyugtalanságának okára, bemegy a szobába, lekapja a falról, azt a régi pocsék szerkezetet, ami évtizedeken át megkeserítette az életét. Bevágja a kukába. Többet az már nem ébreszti fel. Harmadnapra, végre kialussza magát rendesen. Kata minden kidobott holmit megsirat. Pedig férje egyre több emlékével cselekszi ugyanazt, akár az órával. Elérkezik a temetés napja. Már hajnalban kiülnek a konyhába, hárman. Olyan régen várták ezt a pillanatot, s mégis, amikor elérkezett, már visszacsinálnák a visszafordíthatatlant, s inkább hallgatnák a néhai asszony örökös zsörtölődéseit. A temetőben csak pár régi ismerős várakozik, rokonokkal nem tartottak kapcsolatot. Még azóta harag van a családban, amióta Árpi helybenhagyta őket, és börtönbe került. Megérkezik a pap, röviden vázolja életútját, búcsú a családtól, ima a lelki üdvéért, a füstölő szúrós tömjénillata, majd az utolsó út. Szinte futnak a percek, mintha minden gyorsítva lenne, már rakják is a sírra azt az egyetlen koszorút, amit a család vásárolt. Pár tiszteletcsokor, s a pap kézfogással kíván részvétet. Újra hármasban állnak a sír mellett. Szótlanul mennek haza. Aznap Petra velük alszik, nem hagyja magukra szüleit. Anyját olyannyira megviselik az események, hogy némaságba burkolózik. Egy hét múlva a nagyszoba kitakarítva, kimeszelve, üresen várja Petra hazaköltözését. Minden menne a maga útján, ha Kata megszólalna, de nem teszi. Mereven néz maga elé, s bármivel próbálják vigasztalni, nem jön ki hang a torkán. Egyik orvos a másiknak adja a kilincset. Árpit nagyon megviseli felesége elcsendesedése.

- Látod apa? - kérdi egyik reggelen Petra -van túlvilág, anyát kísérti a nagymama szelleme. Képes még halála után is itt parancsolgatni neki.

- Valami megoldás csak van... Mit tegyünk?

- Nem tudom, apa. Megkérdezek valami papot, mit tud mondani erről.

- Hiszel ezekben a butaságokban? - képed el apja.

- Nem tudom. Fogalmam sincsen, mit higgyek.

- Azt mondta az orvos, lelki trauma érte, majd elmúlik magától, legyünk türelemmel.

- Elmúlik? Soha! - tör fel a keserűség lányból. - Az a boszorkány tartja fogva még most is...

- Ne beszélj így a nagyanyádról! - utasítja rendre apja. - Már mi is öregek vagyunk, tudod, anyád úgy szerette őt, amilyen volt. Férfiasan bevallom, én is megszoktam a hosszú évek folyamán, minden rigolyájával együtt. Hiányzik.

- Hát nekem nem hiányzik! - válaszolja kimérten a lány - amikor kegyetlenül azt mondta, nem aludhatok vele egy szobában, akkor nagyon megharagudtam rá. Tudod, legszívesebben alaposan beolvastam volna neki, amikor haldoklott. Csak anya miatt nem tettem meg. Tudta, mert olyan kicsire húzta össze magát, amikor utoljára meg akartam puszilni, hogy nem fértem hozzá. Úgy ment el, hogy még el sem köszöntünk egymástól.

- Ne mond ilyeneket! Anyád meg ne tudja!

Petra nem hallgat apjára, még aznap felkeresi egyik barátnőjét, aki ismer valami halott-látót egy közeli faluban. Heteken át csak éjszaka jár haza. Árpi egyre kétségbeesettebben küzd Kata némaságával. Mindent elkövet, hogy végre szóra bírja. Sikertelenül.

- Ha azt a vacak órát nem dobtam volna a kukába... - vallja be lányának egyik reggel.

- Azt elég rosszul tetted, apa. Nem maradt semmi sem a nagymama holmijából? Kérlek, adj nekem valamit, ha mást nem, legalább egy zsebkendőt.

- Mindent elégettem. A bútorait odaadtam egy régiségkereskedőnek. Várj csak... - jut ekkor eszébe az az aprócska brosstű, amit anyósa halála órájáig hálóingére tűzve viselt - anyád zsebében van az a furcsa ékszer.

- Vedd el tőle - kérleli Petra.

- Mi lesz, ha anyádat még jobban sokkolja majd annak hiánya?

- Lehet, pont ez kell neki. Egy újabb sokk.

Este aztán óvatosan kicsempészi a brosstűt Kata zsebéből, majd átadja lányának. Az boldogan öleli meg érte, és gyorsan rohan a furcsa szerzeményével barátnőjéhez.

Vészes szótlanságban telnek a napok, míg egyik reggel a férj besokall, és amikor senki sem látja, megkapja felesége vállát, jókorát ránt rajta:

- Na, ide figyelj! - mondja nagy elszántsággal. - Lehet, hogy mostantól te akarsz az anyád helyébe lépni, de vedd tudomásul, nem tűrök többet, még neked sem! - dühösen néz Katára, mire az akkora pofonnal jutalmazza, hogy a csattanásra még Petra is kirohan.

- Mi történik apa? - kérdi kétségbeesetten.

- Semmi - válaszolja, de Kata kezének nyoma ott piroslik az arcán.

- Ugye nem bántottad anyát!?

- Ha nem szólal meg, megőrülök! - ordítja, s mint egy eszelős, elkezd olyan hangerővel üvöltözni, hogy innen is, onnan is dübögtetik a szomszédok a falat. Egyszer csak egy ettől is erőteljesebb kopogás hallatszik a bejárati ajtón. Kata úgy pattan ki az ágyból, mintha mi sem történt volna, kimegy ajtót nyitni:

- Ki az? - kérdi.

- Rendőrség - hallik a válasz.

Kata kinyitja az ajtót, betessékeli a két rendőrt.

- Verekedést jelentettek a szomszédok. Kérem, igazolja magát. A konyhában hálóingében ácsorgó asszony szeme kerekre tágul a hallottakon. Nem érti, mit akar ez a két ember, mégis előveszi a konyhaszekrény fiókjából irattárcáját, belőle személyi igazolványát, és átadja a rendőröknek.

- Ki van még magán kívül a lakásban? - kérdi a fiatalabbik.

- Magam vagyok - hazudja, de maga sem érti, miért mond ilyet.

- Biztos ebben, asszonyom? - kérdi gyanakodva az őt igazoltató idősebb férfi.

- Igen, magam vagyok a tévémmel.

- Ki lakik még a házban?

- A férjem... meg a lányom, majd kihagytam őt. Biztos úr, miért kérdi?

A rendőrök már nem is tudják eldönteni, ki mond igazat, ez az ártatlannak tűnő asszony, vagy a szomszédjai. Int a társának, nézzen körül a lakásban. Bemegy a kisszobába, a vetett ágyon kívül semmi. Majd benyit a nagyszobába is, de oda már nem megy be, a behúzott függönyök és a televízió működése meggyőzik, hogy az asszony igazat mondott.

- Nincs itt egy lélek sem, csak egy televízió - kiált ki, majd megindul a bejárati ajtó irányába. Az idősebbik is visszaadja a nő papírjait. Távozóban, mosolyogva megjegyzi:

- Tessék halkabban tévézni, a szomszédokat zavarja - s azzal behúzza maga mögött az ajtót. Kata kinyitja a hűtőt, s mint aki sohasem volt beteg, kiveszi belőle a tejet, beleönti egy lábasba. Tejbegrízt főz. Valami régen elfelejtett dalt dúdolva, kavargatja azt. Lassan Árpi és Petra is bemerészkednek az erkélyről. Csodálkozva hallgatják énekét.

- Most mit tegyünk?- kérdi apját a lány.

- Először is bocsáss meg - kérleli apja.- Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna.

- Te bocsáss meg nekem, apa - kérleli Petra.

- Hmm... - reszeli meg torkát hangosan Árpi - Te Kata? Mikor lesz már készen a reggeli, olyan éhesek vagyunk...

- Azonnal drágám... - válaszolja.

A nyitott teraszajtó ekkor becsapódik. Petra odarohan, majd a függönyt elhúzva gyorsan megigazítja azt.

- Látod... - súgja apjának. - Van túlvilág. Most ment el a nagymama.

- Te is megbolondultál? - kérdi apja kétségbeesve.

- Nem apa, tudod az egyik barátom... - hirtelen elhallgat. Anyja olyan szépen énekel egy régen hallott dalt, hogy még a vér is megfagy ereiben.

- Mi lesz a nagyszobával? - kérdezi váratlanul Kata.

 

 

 

Első rész...


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Döme Zsuzsa
#9. 2012. március 11. 19:30
Életeket nyomoríthatnak meg hasonló esetek, s megoldás nincs. Nem tipikus, de valós helyzetre világítottál rá. S hogyan lesz majd az élet ezután?
Azt hiszem, ez is megér egy újabb részt.
Answer
#8. 2012. március 11. 19:00
Jó írás!
Gratulálok Ili!
Juhász Kató
#7. 2012. március 11. 16:08
Érdeklődéssel olvastam írásodat.
Nagyon valósnak éreztem.
dezsoili
#6. 2012. március 11. 15:31
A történet minden momentuma igaz. Sajnos, az élet képes ilyet is produkálni. Nem kellett élni a túlzások adta hatásfokozással, mert ez így autentikus, ahogyan van. Még egy történet lesz, nem nagyon bírna el a téma, beleuntam. A sok is rossz, meg a kevés is. Köszönöm eddigi figyelmeteket. Féltem egyben bemutatni, ugyan akkor ezt így kell, hiszen egyetlen kötetbe szánom az egészet. Már, ha sikerül valaha is kiadatni...
Mara
#5. 2012. március 11. 15:03
Kedves Ili,
igazság és misztikum teszi élvezetessé írásod.
Szeretettel gratulálok: Mara
Fer-Kai
#4. 2012. március 11. 13:42
Sokszor produkál ilyet az élet. Egyszer csak megtörténik valami rég várt dolog, aminek bekövetkeztét sokféle okkal és módon lehet magyarázni.
Külön-külön is igazak lehetnek, hát még együtt!
Talán e több dolog együttállása a legmisztikusabb...
Eliza Beth
#3. 2012. március 11. 12:34
Ami nekem fura a történetben, hogy imádott feleségét megveri. Akkor is, ha az anyós dühíti fel, ő meg mindkettőt helybenhagyja, és nem kicsit, ha bezárják érte.

Aztán itt a végén azt hittem, elírtad, hogy megszólalt Kata, de eszerint ilyen hirtelen jött meg a hangja...

Jó kis zsarnok volt a kedves mama. (Kata meg új ruhát vesz neki, amikor 20 éve nem kelt ki az ágyból?)

Még jó, hogy legalább az unoka normális bírt maradni.
Balage
#2. 2012. március 11. 07:42
Remekelsz, mint mindig. Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek