Köszönöm szépen értékes véleményedet.
János
Aktuális
Prev Play Pause NextNem vagyok olyan iskolázott, mint ti, de azért annyit én is megtanultam, hogy nem kell mindent tagadni, amit nem értünk. Ilyen az álom is, az intuíció, a megérzés...
a nagy halak ott vannak elbújva
Gyermekkorom meghatározó élménye volt a patak, nyáron a benne való fürdés, télen a befagyott jegén való csúszkálás. Egy kisgyerek számára sokat jelentett a természet körforgásának észlelése, ösztönös megtapasztalása, a mindenségben zajló folyamatok evidenciaként való elfogadása. Rám különösen a természet újjáéledése, a tavasz és az azt követő kiteljesedés tombolása, a nyár volt elemi erejű hatással, személyiség-formáló erővel. Hányszor, de hányszor rácsodálkoztam a réten nyíló virágokra, a patakban úszkáló halakra, miből lesznek ezek és mi az értelme a létüknek?
Persze, nem egy filozófiai gondolatmenet végső kérdéseként, hanem az elém táruló természet éledése, virulása iránti ösztönös kíváncsiság alapján éltem át mindezeket. Leginkább azon tűnődtem, hogy a patakban úszkáló halak vajon hogyan kerülnek oda, hiszen a vízben meg lehet fulladni! (Erre a szüleim igen korán felhívták a figyelmemet.)
A kifogott és megsütött halat igen szerettem, de azon csak később kezdtem el meditálni, hogy a sült hal eredetileg a patakban úszkált, és élő hal volt. Jóval később azonosultam csak a gondolattal, hogy ha nagyobb leszek, én is kedvemre foghatok halat a patakban, hogy anyukámnak hazavigyem megsütni, és akkor, akár minden nap ehetünk sült halat. Mondanom sem kell, hogy hiába folyt ott a patak, azért mégis nagyon ritka csemege volt a sült hal minálunk. Apám nem szerette a halfogással járó bíbelődést, a cselédek meg jórészt a saját a napi eledelük megteremtése érdekében foglalkoztak ilyesmivel. Ahhoz pedig, nem volt elég a fogás, hogy másnak is adjanak belőle. Így aztán maradt a hal utáni vágyakozás, és tűnődés a sült hal eredete felől. Erre a legjobb hely a patak felett átvezető híd gerendáján való üldögélés, ücsörgés volt.
Mennyire szerettem azt a helyet! A hídon nem volt forgalom, az őszi betakarításnál használták csupán a lovas kocsik, de ilyenkor, nyár közepén hetekig nem járt arra egy lélek sem. Ideális hely volt egy három-négy éves forma gyereknek a szemlélődésre. Ha éppen nem fürödtünk, mert az idő nem volt alkalmas a fürdésre, én rendszerint odamentem, és fentről figyeltem a halakat. Itt, a híd alatt mélyebb is volt a víz, és nagyon tiszta, le lehetett látni a meder aljáig, és a nagyobb halak rendszerint ott tanyáztak. Egyszer az egyik, nálamnál valamivel idősebb, nagyobbacska fiúval figyeltük a halakat, és ő kiokosított.
- Kosarazni kéne, mert a nagy halak ott vannak elbújva a part üregeiben. Oda kéne tenni a kosarat az üreg bejáratához, aztán fűzfavesszővel csapkodni a vizet, és közben kiabálni. A nagy zajra és mozgásra az alvó halak felébrednének és előúsznának. Ezért kellene a kosár, mert az elfogná az utat a menekülő halak elől, így azok a kosárban kötnének ki. A bátyám mindig így fogja a halat, a múlt héten is ekkora csukákat fogott! - és mutatta a karján a hihetetlen nagyságú hal méretét. Ettől a fiútól hallottam először, hogy a napfényben aranyszínűen villódzó hal tényleg aranyhal, legalább is az a neve.
A híd végében ülve seregestül lehetett látni, amint a nap sugarai megtörtek a pikkelyeken, és úgy úszkáltak ezek az apró jószágok a vízben. Később tudtam meg, hogy a hivatalos elnevezés szerint ezek az általam aranyhalnak nézett halak valójában naphalak. Először én rögtön a mesére asszociáltam, amit anyámtól hallottam, miszerint a kifogott aranyhal teljesítette a halász három kívánságát. Hirtelen nem is tudtam, mit kívánnék, mi lenne az a három kívánság, de egy jó adag sült hal az eszembe jutott, biztosan azt is teljesítené az aranyhal.
Nekem nem volt semmi felszerelésem, és azt sem tudtam, hogyan kell hozzáfogni a horgászáshoz. Igaz, néha előfordult, hogy láttam horgászó embereket, de ahhoz kicsi voltam, hogy megkérdezzem, miből is áll a horgászás tudománya. Így aztán maradt az álmodozás a híd végében, ha majd nagy leszek, biztosan én is horgászni fogok, mint most a nagyok, és sikerül kifogni az aranyhalat. Most azonban csak néztem, amint fickándoztak a vízben seregestől, aztán hirtelen eltűntek. Az egész csapat elúszott valahová, és jöttek helyettük más halak, kicsik és nagyobbacskák, néha feltűnt egy-egy egészen nagy is, ilyenkor szinte lázba jöttem. Igaz, semmi esélyem nem volt, hogy kifogjam, mert felszerelésem sem volt, de az élmény, az megkapó volt. Láttam a nagy halat! El is meséltem a többi gyereknek, és otthon az anyukámnak, csak azon csodálkoztam, hogy közülük senki nem jött úgy lázba, mint én.
- Na és? Láttál halat a patakban, mi ezen a csodálni való?
Néha láttam csíkászt is, amint kosárral csíkhalat fogott, ott nyomban levágta a fejét, és a maradványt a szákjába tette. Az nem tudom, hogy ha rendes hal akadt a kosarába, azzal mit tett, de olyan helyen foglalatoskodott, ahol bőven volt csíkhal, a sűrű hínáros részen.
Rendszerint azzal ért véget a szemlélődésem, hogy jött a többi korombeli gyerek, és a kérdő-felszólító jellegű mondásra, miszerint „Nem jössz fürödni?", közéjük álltam, és hangos csapkodással a vízbe vetettük magunkat.
Gondolatban azért még egy darabig ott maradtam a híd fokán, és elmerengve bámultam az elúszó aranyhalak után.