Aranyló naphalak

a nagy halak ott vannak elbújva

Gyermekkorom meghatározó élménye volt a patak, nyáron a benne való fürdés, télen a befagyott jegén való csúszkálás. Egy kisgyerek számára sokat jelentett a természet körforgásának észlelése, ösztönös megtapasztalása, a mindenségben zajló folyamatok evidenciaként való elfogadása. Rám különösen a természet újjáéledése, a tavasz és az azt követő kiteljesedés tombolása, a nyár volt elemi erejű hatással, személyiség-formáló erővel. Hányszor, de hányszor rácsodálkoztam a réten nyíló virágokra, a patakban úszkáló halakra, miből lesznek ezek és mi az értelme a létüknek?
Persze, nem egy filozófiai gondolatmenet végső kérdéseként, hanem az elém táruló természet éledése, virulása iránti ösztönös kíváncsiság alapján éltem át mindezeket. Leginkább azon tűnődtem, hogy a patakban úszkáló halak vajon hogyan kerülnek oda, hiszen a vízben meg lehet fulladni! (Erre a szüleim igen korán felhívták a figyelmemet.)
A kifogott és megsütött halat igen szerettem, de azon csak később kezdtem el meditálni, hogy a sült hal eredetileg a patakban úszkált, és élő hal volt. Jóval később azonosultam csak a gondolattal, hogy ha nagyobb leszek, én is kedvemre foghatok halat a patakban, hogy anyukámnak hazavigyem megsütni, és akkor, akár minden nap ehetünk sült halat. Mondanom sem kell, hogy hiába folyt ott a patak, azért mégis nagyon ritka csemege volt a sült hal minálunk. Apám nem szerette a halfogással járó bíbelődést, a cselédek meg jórészt a saját a napi eledelük megteremtése érdekében foglalkoztak ilyesmivel. Ahhoz pedig, nem volt elég a fogás, hogy másnak is adjanak belőle. Így aztán maradt a hal utáni vágyakozás, és tűnődés a sült hal eredete felől. Erre a legjobb hely a patak felett átvezető híd gerendáján való üldögélés, ücsörgés volt.
Mennyire szerettem azt a helyet! A hídon nem volt forgalom, az őszi betakarításnál használták csupán a lovas kocsik, de ilyenkor, nyár közepén hetekig nem járt arra egy lélek sem. Ideális hely volt egy három-négy éves forma gyereknek a szemlélődésre. Ha éppen nem fürödtünk, mert az idő nem volt alkalmas a fürdésre, én rendszerint odamentem, és fentről figyeltem a halakat. Itt, a híd alatt mélyebb is volt a víz, és nagyon tiszta, le lehetett látni a meder aljáig, és a nagyobb halak rendszerint ott tanyáztak. Egyszer az egyik, nálamnál valamivel idősebb, nagyobbacska fiúval figyeltük a halakat, és ő kiokosított.
- Kosarazni kéne, mert a nagy halak ott vannak elbújva a part üregeiben. Oda kéne tenni a kosarat az üreg bejáratához, aztán fűzfavesszővel csapkodni a vizet, és közben kiabálni. A nagy zajra és mozgásra az alvó halak felébrednének és előúsznának. Ezért kellene a kosár, mert az elfogná az utat a menekülő halak elől, így azok a kosárban kötnének ki. A bátyám mindig így fogja a halat, a múlt héten is ekkora csukákat fogott! - és mutatta a karján a hihetetlen nagyságú hal méretét. Ettől a fiútól hallottam először, hogy a napfényben aranyszínűen villódzó hal tényleg aranyhal, legalább is az a neve.
A híd végében ülve seregestül lehetett látni, amint a nap sugarai megtörtek a pikkelyeken, és úgy úszkáltak ezek az apró jószágok a vízben. Később tudtam meg, hogy a hivatalos elnevezés szerint ezek az általam aranyhalnak nézett halak valójában naphalak. Először én rögtön a mesére asszociáltam, amit anyámtól hallottam, miszerint a kifogott aranyhal teljesítette a halász három kívánságát. Hirtelen nem is tudtam, mit kívánnék, mi lenne az a három kívánság, de egy jó adag sült hal az eszembe jutott, biztosan azt is teljesítené az aranyhal.
Nekem nem volt semmi felszerelésem, és azt sem tudtam, hogyan kell hozzáfogni a horgászáshoz. Igaz, néha előfordult, hogy láttam horgászó embereket, de ahhoz kicsi voltam, hogy megkérdezzem, miből is áll a horgászás tudománya. Így aztán maradt az álmodozás a híd végében, ha majd nagy leszek, biztosan én is horgászni fogok, mint most a nagyok, és sikerül kifogni az aranyhalat. Most azonban csak néztem, amint fickándoztak a vízben seregestől, aztán hirtelen eltűntek. Az egész csapat elúszott valahová, és jöttek helyettük más halak, kicsik és nagyobbacskák, néha feltűnt egy-egy egészen nagy is, ilyenkor szinte lázba jöttem. Igaz, semmi esélyem nem volt, hogy kifogjam, mert felszerelésem sem volt, de az élmény, az megkapó volt. Láttam a nagy halat! El is meséltem a többi gyereknek, és otthon az anyukámnak, csak azon csodálkoztam, hogy közülük senki nem jött úgy lázba, mint én.
- Na és? Láttál halat a patakban, mi ezen a csodálni való?
Néha láttam csíkászt is, amint kosárral csíkhalat fogott, ott nyomban levágta a fejét, és a maradványt a szákjába tette. Az nem tudom, hogy ha rendes hal akadt a kosarába, azzal mit tett, de olyan helyen foglalatoskodott, ahol bőven volt csíkhal, a sűrű hínáros részen.
Rendszerint azzal ért véget a szemlélődésem, hogy jött a többi korombeli gyerek, és a kérdő-felszólító jellegű mondásra, miszerint „Nem jössz fürödni?", közéjük álltam, és hangos csapkodással a vízbe vetettük magunkat.
Gondolatban azért még egy darabig ott maradtam a híd fokán, és elmerengve bámultam az elúszó aranyhalak után.

A kép forrása