Anyám, én itt vagyok

örökzöld fenyőm tűlevelén láthatatlan a távoli fehér.

 

 

Üres házam, szobám,

vakok az ablakok,

borúba burkolózott a tél-elő,

csalfa játékot űzve az ősszel,

még mindég lógnak november végén

fonnyadt falevelek, a többit

elvitte a levél-sintér az űrbe.

 

Elhagyatottnak hittem minden

léptem előtti sáros utam,

de vállon ragadott féltően

mennydörgős szív-hang:

anyám: én itt vagyok.

 

Nem ültetlek két térdemre,

mint parányi emberkét

 réges-régen

ahogy tetted

 szombat este,

halkítva  tomboló

erőmmel nem bíró

jó kedvem.

Énekelted:

gyiha, gyiha

négy lábacska

mind a négyből

lesz lovacska,

elvisznek majd messzire

 ágyadnak közepére.

Hoppsz!

 

Felidézte ifjú voltom,

 amikor még

tervezgettem,

 reménykedtem,

azon jókat nevetgéltem:

öreg bezzeg sosem leszek,

csak az éveim fogynak majd előttem,

csak az éveim sokasodnak majd mögöttem,

az élet rendjére nem gondoltam,

fejemben izgalmas utazások táncoltak.

 

Beváltottam apró pénzre

álmodozó ifjú lelkem, a

téllel csalfa játékot most űzök,

 örökzöld fenyőm tűlevelén

láthatatlan a távoli fehér.

 

 

 

 

                                                Radmila Marković, Kishegyes, 2014. nov. 23.

 

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Mara
#5. 2014. december 17. 11:12
Kedves Fer-Kai!
Köszönöm. Kiválasztottad a legszebb részt.
Szeretettel: Mara
Mara
#4. 2014. december 17. 11:09
Köszönöm az elismerésed, kedves Yolla!
Szeretettel: Radmila
Yolla
#3. 2014. december 17. 08:25
Nagyon jó!
Fer-Kai
#2. 2014. december 16. 17:59
"örökzöld fenyőm tűlevelén
láthatatlan a távoli fehér."

Ez a két sor igen sokat mondó - szeretem azokat a már-már szakrális mondatokat, gondolatokat, melyekből rejtett forrásként törnek fel az asszociációk.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Az elbizakodott egérke