Answer: VI. utca 21.

Elnyelte őket a könyörtelen idő.


Lenge október végi szél játszadozik a kiskert virágain. Akarod, hogy fújjalak? Mintha erről faggatná az ősz dacoló növényeit, azok pedig bólintanak néha. Igen, akarjuk. Láthatóan mind nagyobbat, és nagyobbat markol az elmúlás a nyár hagyatékából, csak a madarak nem vesznek tudomást a megkerülhetetlenről, zajos csiviteléssel reppennek ágról ágra, nyomukban hullik a sok színeváltott levél.
Keskeny járda, öreg házak, egy különösen kedves közülük itt a zsákutca végében.
Ha így elmorzsolod Lackó - hallom most is a nagyi hangját -, akkor kellemes az illata. Az ujjai között lapossá lett, megtört krizantém levelet az orrom alá dugja. Fanyalgok, ő meg nevet. Szokni kell - mondja. Az utcára kilógó hajtásból lecsípek egy darabot. Megismétlem immár én, annyi év után. Istenem... és valóban, ugyanolyan varázslatosan fura a szaga ennek a csipkés zöld darabnak, mint annak idején. Sőt, most mintha finomabb lenne. Talán az elmúló idő fokozza a hatást, ilyenkor minden megszépül, ha az emlék festővonásai ismét lepingálják a tegnapot. A krikszkrakszokból egyszerre elém áll a régmúlt. Mint egy kaleidoszkóp, melynek cserepei minden rázással más, és más képet villantanak fel.
A ház itt áll előttem. Már csaknem fél emberöltő óta idegeneké.
Benézek az udvarba, hihetetlen, alig változott valami. Lám, a vastag törzsű mandula él még, mint egy sokkarú matuzsálem, őrzi elaggott környezetét. Tövében ott a köcsögfa, ma már csak dísz lehet, de annak idején az aludttejes csuprok fura alakú, égre mutató hordozója volt.
Nem tud dönteni az alant járó nap, felhők mögé bújjon-e, vagy még melengessen tovább kicsit. Az iménti langy szellő egyszerre hűvösre vált. Megborzongok. Tolóckodva próbálok átnézni ismét a deszkakerítés felett. Tapogatva keresem a fogást az elmúlt időn.
Összerázom a képzeletbeli eszközt, azonnal előkerül egy kép. Szinte látom, amint nagyapa befogja a derest a szekér elé, kucsmás alakja füstöt eregetve téblábol az apró, földes udvaron. Szembenéz vele Mici, a fehér kecske, halk mekegéssel nyugtázza, amint mamám krumplihajat vet elé. No nézd, és ott van Pötyi is, az izgága, nyughatatlan tarka macska, éppen most ugrik félre, hogy elkerülje a vájdlingból feléje zúduló mosogatólevet. Volt itt egy kerek vas is, akkora, akár egy taligakerék, azon egyengette öreg szülém a „gerbe" szegeket, ahogyan ő mondta. Mert újra sosem került pénz. Így volt ez a foltozott ruhával, meg a mások lábán jobb időket megélt, lehasznált cipőkkel is. Dolgozni jó lesz - mondogatta nagyanya.
Immár sok éve nincs a föld felett egyikük sem. Se ember, se jószág. Elnyelte őket a könyörtelen idő. Először a papa lelkét kérte magához a Teremtő. Megtépázott, háborúkat megjárt, töméntelen munkától összeaszott testét itt hagyta siratni valónak. Hullottak a könnyek, gyászoló mamám hónapról hónapra egyre hasonlatosabbá vált nagyapi alakjához. Törékenysége még megtörtebbé lett, és amikor lányai azt a döntést hozták, hogy el kell adni a házat, mert hát egyedül nem maradhat idős létére, nagynéném magához vette. Ettől kezdve végképp feladta. Már régen nem volt önmaga, amikor a pesti lakás erkélyéről vágyakozva bámulta a messzi hegyeket. Rövidesen papám után halt.
Idős növényt nem lehet átültetni. - Ezt mondogatta hajdanán.
Így lett a ház egy délvidékről felköltöző parasztcsaládé, akik alku nélkül kifizették a vételárat.
Más felé vetett az élet, iszonyúan sok idő telt el, amióta utoljára megbámulhattam.
Minden milyen kicsi lett - mondom magamnak, ocsúdva a kesergésből, miközben egy kézzel még mindig az ócska lécekbe fogódzkodom. Hát persze, tíz évesen egy apró gyereknek, mint amilyen magam voltam akkoriban, valamennyi dolog nagynak, óriásinak tűnt.
Most meg az az érzésem, beszűkült a világ, akár az erős fényre reagáló pupilla. Egy ponttá. Ez a pont időnként tágul, elindul ott hátul a régmúlt bölcsőhelyéről emlék formájában, hogy testet öltsön.
A házszámtábla mit sem változott, talán csak a rozsda szeplői sokasodtak meg a viharvert táblán: VI. utca 21.
Észre sem veszem, hogy még mindig szorongatom emléknövényem egy darabját. Széttárom az ujjaimat, tenyeremből kihullik a meggyötört, illatától mind inkább megváló krizantém levél. Figyelem, amint földre ér, közben úgy érzem, ködszerűen borul rám a nosztalgiából és emlékekből lett szőttes. Egy négysoros körvonalazódik egyszerre, mélázva a mindig nálam lévő diktafonra pusmogom:


„Őszirózsát hunyor fény melengeti,
bágyadt, sárgás szirmait feléd lengeti,
ha nyúlsz érte, soha ne feledd,
elmúló illatom osztom épp meg veled."

 

Már nem is fázom. Átjár, felmelegít, hogy velem volt valami, ami annyira jó.
Indulnék, még egyszer rápillantok a bólogató őszirózsákra.
Nagymamám arcát látom. Rám mosolyog, és ráncos kezével búcsút int felém.
Visszaintek.

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#11. 2012. november 22. 08:58
Az emlékeken nem fog az idő....................
Csilla
#10. 2012. november 20. 20:44
Kedves Answer!
Művészien vetetted papírra a múlt kedves-kellemes érzését megidéző, emlékező sorokat.

A vers különösen megigézett, Rudnyánszky Gyula szavaival: ... " a mennybéli angyalok se dalolhatnak szebben!"
Answer
#9. 2012. november 20. 15:49
Emlék nagyszüleimnek.
Köszönöm, kedves Mara!
előzmény: Mara hozzászólása, 2012. november 20. 00:04
Mara
#8. 2012. november 20. 00:04
Szeretettel olvastalak.
Ölellek és gratulálok: Mara
Answer
#7. 2012. november 19. 16:44
Köszi!
előzmény: Balage hozzászólása, 2012. november 19. 16:23
Answer
#6. 2012. november 19. 16:44
Köszönöm az idézetet!
előzmény: Violet hozzászólása, 2012. november 19. 14:03
Answer
#5. 2012. november 19. 16:43
Köszönöm, hogy olvastál!
előzmény: Juhász Kató hozzászólása, 2012. november 19. 13:51
Balage
#4. 2012. november 19. 16:23
Tetszett. Grat!
Violet
#3. 2012. november 19. 14:03
Nagyon szívbemarkoló az írásod!
Én ugyan már negyven is elmúltam, mikor nagyszüleimet elvesztettem, de ez mit sem változtat a dolgokon.
Engedd meg, hogy ezzel a Mark Twain idézettel gratuláljak.-A krizantém levél illata juttatta eszembe.-
"A megbocsátás az az illat, amelyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt."-
Juhász Kató
#2. 2012. november 19. 13:51
Nosztalgikus írásod szinte láttatja a régi környezetet, a nagyszülőket, a háziállatokat,
és a kert növényeit.
GratulálokI
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek