Answer: Mosoly

Dsida Jenő, 1907. május 17-én született erdélyi magyar költő egyik verséhez írt gondolatommal állítok emléket a szerző nagyságának.

             Dsida Jenő:

           Vajon hol jár?                   

 Hiszen ismertétek a mosolyt!

 Fehér és gyapjas bárányka volt,

 nem hasonlított a bivalyfekete

 síráshoz, a cinikus, rókaveres

 kacajhoz sem. Most elveszett.

 Pedig nagyon szerettem, olyan tiszta,

 olyan őszinte, szelíd és meleg

 volt. Most elveszett. S odakünt már

 esteledik, farkasok üvöltenek

 mindenfelé, kísértetek járnak

 a városvégi elhagyott romoknál,

 készülő vihar lengeti a fákat,

 a kapukat is be kell zárni,

 a gyertyákat is meg kell gyújtani.

 Vajon hol jár, hol reszket, milyen

 vadon erdőben béget és sír utánam?

 1928.

                     Answer:

                     Mosoly

        (Dsida Jenő gondolataihoz)

Megtaláltam.

Kézen fogtam.

Aztán elveszett.

Nem adott szájszegletben bújó jelet; azóta sem...

mondanám keser jajgatással, de ó nem,

hisz ott volt, s van minden magzatszülésnél

nyolcvanöt éve, de előtte is, emlékezet óta

a bábák megkönnyebbült hálaajkain,

kisded rúgkapál gyolcsokban a szülésznél,

mintha apró arcán alaktalan öröm fintorogna.

Átmeneti állapot.

Elgyengült zenész.

Amoly csenevész.

Lassan párolog, belevész a semmibe,

mint sivatag egyetlen vízcseppje, illan,

tovatűnik, harsogó harag huppan helyére.

Mi minden történik aztán velünk, veled

a fákat sirattató zivatarban, de utána is?

Ma, ha felemlítem idéző pátosszal neved,

vigyor les rám, mint torzsok mögül a haris.

Ismét meg van.

Mennyire kell!

Énekel.

Eltemetett sérelem dallama magzik belőle,

szárnyra kel... fagottá a hahota, somolygás a kürt,

a vigyor lezárt fedelű, kétlábú zongora

gúnykacaj szólna, ha nem nyomná el

a lágy, mindent megváltó fuvola.

Ez ő, a mosoly, mi betölti a kivásott űrt,

két gödröcske... ne temetődjék be soha!

2013.