Answer: Amíg lehet

Mama, én vagyok...


Már másodszor járt arra aznap, és amikor a boltíves, itt-ott szúrágta nagykapuhoz ért, lelassított. A késődélutáni, egyre erőtlenebb fények, halványuló vonalaikkal simogatták végig a megkopott homlokzatot.
A kapu... - merengett, miközben emlékek idéződtek fel benne.
Tán harminc éve is megvan már, hogy először átléptek rajta. Ő és anya.
- Csak el vidékről, fel oda, a fővárosba. Ott az élet, és nem kell tovább hallgatni az öregek verkli módjára, sokadszor ismételgetett történeteit - hajtogatta a mama.
Meg aztán a vidéki parasztház penészes, apró szobáival, jellegzetes, macskahúggyal keveredő szagával egyre sürgetőbb tempóban rajzolta az útilaput a szegénység foltos falaira.
- Meglátod kisfiam, jó lesz nekünk - így mondta, amikor beköltöztek a Józsefvárosba, de valahogy igazán, belül ő maga sem hitt benne.
Feri bácsi, az özvegy, aki megkérte a mama kezét, a Mátyás téren egy takaros bérház második emeletén lakott. A rigolyás, kiállhatatlan alak nem feleséget keresett maga mellé, sokkal inkább cselédet. A földszinten működő kocsma söntéspultja adta neki a kenyeret, és igazi csodának számított, hogy Koltai úr, a borozó tulajdonosa nem zavarta el időnap előtt.
Az első hetek jónak tűnő érzései hamar elszálltak.
A mama többet sírt, mint ahány haja szála csak volt. Így aztán az idők folyamán egyre rosszabbá lett soruk, és a vele járó sok kesergés kikezdte a drágán mért gondtalanság építményét. Számlálhatatlanul belerázkódott a törékeny test, ettől aztán repedések keletkeztek a lélek fundamentumában. Szipogva, remegő kézzel próbálta eltitkolni a valót, ő pedig, ha időnként szülőanyja könnyektől kivörösödött szemeibe nézett, azt kívánta, bárcsak elvinné mostoháját az ördög, miközben maga is sírni kezdett. Pedig tudat alatt ráérzett gyermeki énje, ilyet óhajtani bizonyosan bűn.
Aztán a Teremtő igazságot tett. Idejekorán magához szólította háklis szolgáját, és ismét csak ketten maradtak, anya a fiával, akár régen.
Az apja - akkor ott, vidéken - alig két évvel az ő születése után magára hagyta a mamával, hogy egy közeli városban gondtalanul élhesse tovább az életét. Számára fontosabbak voltak az ivócimborái, no meg a könnyű nőcskék, mint holmi család.
Most, a haláleset után fásult edzettséget mutatva, úgy tűnt, mindketten belenyugodtak abba, hogy immár másodszor maradtak magukra, bár ez utóbbi nem járt nagy szívfájdalommal.
Ám örök törvény, semmi sem tart az idők végezetéig. Sőt, viszonylag hamar eljöhet a nem várt fordulat, akár balítélet képében.
Ez a végzet egy másik férfi személyében nyilvánult meg, és ha lehet, rosszabb ómennek bizonyult még az előzőnél is. A kiérdemesült pótapát csupa olyasmivel áldotta meg a természet, ami visszataszítónak bizonyult. Az anyját ugyan mindenféle mézesmázossággal sikerült teljesen a befolyása alá hajtania, de őt nem tudta elszédíteni semmiféle praktikával. Eleinte pedig mennyit próbálkozott vele, de aztán ráunt a hiábavalóságra, idővel feladta. Ettől kezdve azonban következetesen nem állhatott meg előtte, üldözte, bántotta, ahol tudta.
- Tényleg a taxivállalatnál akarsz dolgozni Béluskám? - kérdezte egy alkalommal a mama, amikor már úgy tűnt, eléggé éretté vált ahhoz, hogy felnőttként önálló életet kezdjen.
Taxi?
Mindegy volt, akár hóhérnak is beállt volna, csak el hazulról, minél messzebb. Érezte, nem bírja már tovább. Pusztán azzal vigasztalta magát, hogy az anyja végre boldog, hiszen azelőtt soha nem volt szerencséje az erősebb nemmel.
Nem is várt sokáig, elköltözött, és leszerződött a szürke taxihoz* sofőrnek. 1939-et írtak akkor, rövidesen kitört a háború. Szerencséjére nem vitték ki a frontra, egy tiszti élelmezéssel foglalkozó vezérkari őrnagy szolgálati autóját vezethette. Amikor végre elérkezett a várva várt béke, újjászervezték a személyfuvarozási szolgáltatást, azonnal jelentkezett. Sok idő eltelt azóta, lassan fél emberöltő, de a taxi vezetése a hivatásává vált, megmaradt az életében.
Múltak az évek, keveset látogatta a mamát, emiatt gyakran vívódott magában, hiszen nagyon szerette. Csak nevezetes alkalmakkor ment el hozzá, mert valahogy nem igazán oldódott a feszültség közötte és "szükségapja" között. Ezt a furcsa jelzőt ő maga biggyesztette rá. Hosszú évek után is mindig az volt az érzése egy-egy ott töltött alkalom befejeztével, bárcsak oda sem ment volna. Lenyelte ugyan a sértéseket a látszólagos béke kedvéért, mégis titkon abban reménykedett, hátha kinyílik az anyja szeme, talán rájön, hogy Pista úr minden vágya, hogy elmarja a fiút az anyától.
Pista úrnak a szomszédok nevezték el a háta mögött nem kis gúnnyal, megrögzötten különc, gőgös, még inkább utálatos viselkedése miatt. Mama próbálta ugyan a kettejük között folyton félrebillenő mérleget középen tartani, nem sok sikerrel.
Ment még egy a kört a tér körül.
Be kellene ugranom - gondolta, ahogyan lassan haladva a maga mögött hagyott emeleti ablakot bámulta. - Hétvégén anyák napja lesz...
Mélázásba merülve szinte az utolsó pillanatban vette észre a tér egyik sarkán a kocsiútra lépő asszonyságot, aki szitkokat szórva, fenyegetőzve szaporázta meg a lépteit a másik oldal irányába.
Volt még néhány fuvarja, késő este ért haza. Levette a világító taxi-feliratot, és a csomagtartóba zárta. Felfelé menet a nyújtózni vágyó testét erőlködve feszítette oda a lift laminált falának. Jól esett ez a mozdulat az egész napos vezetésben megmacskásodott tagjainak.
Mielőtt villanyt gyújtott volna a hallban, észrevette a telefon üzenetrögzítőjének villogó fényét.
Élénkvörös 1-es világított a led-kijelzőn. Megnyomta a lejátszó gombot.
- Anyádat bevitte a mentő a klinikára - hallotta Pista urat. - Eszméletlenül találtam egy órája, amikor hazajöttem. Ha akarsz, menj be reggel, B épület, első emelet, intenzív... - Jézusom, a mama... - Elejtette a kulcscsomót, amely éles csörrenéssel terült el a padlón. Remegő kézzel hívta fel a kórházat.
- Az édesanyjának agyvérzése volt, jelenleg nincs magánál - hallgatta az ügyeletes doktort. Hirtelen előbuggyantak a könnyei.
- Pillanatnyilag stabilizáltuk az állapotát. Ebben a helyzetben nem tudok többet mondani. Holnap reggel kérem, keresse meg a főorvost.
Fel kellett volna ugorjak hozzá délután - kesergett. - És ha... ha meghal?
Eszébe jutott egy színészköltő néhány sora: "Amíg lehet, amíg lehet..."
Fel-alá mászkált, mint a ketrecbe zárt vadállat.
Bemenjek hozzá most? - futott át rajta. - De hát mindjárt éjfél...
Fásultan ledobálta a ruháit, majd végigheveredett az ágyon.
"Ha akarsz..." - idéződött vissza mostohája hangja a fülében. - Jellemző kiszólás, nem tagadja meg magát. Mi az, hogy "ha akarsz"? Ilyen aljas megjegyzésre is csak ő képes.
Keseregve elfintorodott.
Egyszerre felült, úgy érezte, meg kell néznie a képeket, azokat a régi felvételeket, amelyen együtt van lefényképezve az anyjával. Kiszolgált desszertes doboz őrizte a régmúlt emlékeit. Rövid ideig turkált benne, majd ráakadt a kedvenc képre. Magasszárú cipőben, fején apró kalappal áll, amely tele van biggyesztve jelvényekkel. Mögötte anya, amint átfogja a vállát. Több fotót is a kezébe vett, végül hosszan elidőzött egy felvételnél. Feri bácsitól maradt rájuk, aztán amikor elköltözött hazulról, magával hozta. Emlék, megsárgult emlék.
A kép a Mátyás téri házról készült, valamikor a húszas években.
A mama emlékszik-e vajon - gondolta nosztalgiázva -, amikor ketten voltunk, és bevitt a süteményes üzletbe, hogy krémest együnk? Istenem, de régen volt...
Lassan a fény felé fordította az időette fotót. Igen, ott van rajta a bolt, igaz, alig lehet kivenni a firmatábla* elmosódó feliratát. És ott az ablak is, a mi ablakunk, a napellenzős terasz felett - merengett tovább, ujjával végigsimítva a képet. - Amikor odaköltöztünk már nem volt meg a csíkos ponyva, csak az acél váz állt rozsdás vigyázzban, összecsukva, szorosan a fal két oldalára szerelve.

 

A folyosói ablakokon áttörekvő reggeli napsugarak a fehérre mázolt, mindenféle papírokkal teletűzdelt főorvosi szoba ajtaja előtt találták.
Bekopogott.
- Jó reggelt. Dr. Konrád docens urat keresem.
Bemutatkozott.
- Balog Istvánné fia vagyok.
Az őszes halántékú, vékony, fehérköpenyes orvos kezet nyújtott.
- Üdvözlöm, foglaljon helyet. Az édesanyját sztrók érte. Szerencsére a bevérzett terület viszonylag kicsi, ezt mutatja az éjszaka készült röntgenfelvétel. Ma még nem tudom megmondani, felépül-e teljesen, vagy esetleg lesznek-e maradandóan károsodott agyi idegközpontok. Minderre a további részletes vizsgálatok után lehet pontosabb választ adni. A bevérzés a mozgásért felelős részt érintette leginkább. Ami viszont jó hír, ma reggel rövid időre már magához tért. Egy biztos, fel kell készülni a hosszantartó rehabilitációs folyamatra. Ön vele él?
Megrázta a fejét.
- Tegnap este elkísérte a maga édesapja, és hogy is mondjam, csúnya vitája kerekedett az ügyeletes orvossal. Panaszkodott reggel a kollégám a minősíthetetlen stílus miatt. Nehezen értette meg, mi történt a Balog asszonnyal valójában. Talán próbálja meggyőzni...
- Nem az apám, és hát mi nem szoktunk... - nem fejezte be.
- Tudják már, ki fogja ápolni? - kérdezte a docens határozottan. - Sok törődést fog igényelni az édesanyja, ezt tudnia kell. Aki tegnap a mamájával jött, kifejtette, hogy gyógyítsa meg az egészségügy, ezért fizette egész életében a járulékot. A rehabilitáció hosszú folyamat, és annak jó része már otthon történik. Szóval?
Felemelte a tekintetét, ahogy az orvosra nézett.
- Majd én ápolom, ha eljön az ideje - mondta lassan. - Megnézhetem?
Amikor belépett az üvegtáblákkal kétfelé választott szobába, három ágyat látott. Az első üres volt, a másik kettőn egy-egy vékony lepedővel betakart, mozdulatlan test feküdt. Észrevette az anyját a sarokban.
A fakó kórterem falánál csak az őszes hajú asszony arca volt fehérebb. Orrához csövet vezettek, karjából kilógott az infúziós vezeték. Felette egy gép monitorján időnként hangtalan jelzések váltották egymást.
Amint közelebb lépett, apró neszt hallott a háta mögött. A nővér nyitott be az üvegfal mögötti kuckóba, ahonnan szemmel tarthatta a két beteget. A fityulás nő intett neki, és ő bizonytalan mozdulattal fogadta a köszönést.
Állt az ágy mellett, nézte a szeretett arcot. Óvatos mozdulattal rátette a kezét anyja homlokára.
- Mama, én vagyok - suttogta elcsukló hangon.
Az asszony nagyon lassan kinyitotta a szemét.
- Bé...luska... te vagy? - kérdezték az alig mozgó ajkak. - Hol va...gyok?
- Kórházban édesem, de ne aggódj, meg fogsz gyógyulni, majd meglátod.
- Ne... hara...gudj kisfiam...
- Miért haragudnék?
- Min...denért...
Két kezébe vette, és az arcához emelte a ráncos, erekkel behálózott szülői kezet, miközben folytak a könnyei.
- Nem haragszom mama...

 

A térről felhallatszott az önfeledt gyerekzsivaj, melybe néha kutyaugatás vegyült.
Becsukta az ablakot. Tétován leste az anyját, ahogyan alszik. Soknak találta ezt az alvást, az asszony félálomban volt akkor is, amikor a mentő délelőtt hazahozta.
Közelebb hajolt, és figyelte, ahogyan az lassan lélegzik. Feljebb húzta a takarót, majd csendes léptekkel elindult a konyha felé. Vihette volna magához is a Mária utcába, de nem akarta, hogy számára idegen helyen lábadozzon.
- Bécikém - hallotta meg az erőtlen hangot -, itthon vagyunk?
Megállt.
- Igen anya, itthon. Sokat aludtál...
- Az éjjeli altató... Többet vettem be. István merre van?
Nem nézett az anyjára.
- Elment.
Az asszony lassan oldalt fordult.
- De visszajön? - kérdezte.
- Persze, vissza...
Az ősz fej ismét belemélyedt a párnába.
Dehogy jön - gondolta. Már a kórházban is ritkán látogatta. Ha mégis, az első adandó alkalommal összeveszett a nővérekkel, pörölt az orvossal. Dühösen papolt az egészségügy felelősségéről, nem győzött szégyenkezni miatta, mikor elpanaszolták neki a történéseket.
Levelet hagyott a lakásban, akkor találta meg, amikor egy idő után nem jelentkezett.
- Nézd meg a virágjaimat Béluska, mert ez az ember... - kérte az anyja, és a fiókra mutatott. - Ott vannak a kulcsok.
A filodendronok* locsolása közben jellegzetes ákombákommal megírt üzenetet látott heverni a komódon.
„Kedves Ilonka!" - kezdődött.
Nem értette az egészet. Hiszen a mama kórházban van, miért itt és így üzenget. Aztán rájött, amikor tovább olvasta a cetlit.
„Sokat gondolkodtam kettőnkről, úgy döntöttem, elmegyek. Nekünk már...
Nem akar, még inkább nem mer szembenézni azzal, akit éppen elhagyni készül. Pont most tesz ilyet, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá.
Körülnézett, mostohája holmiijai, személyes tárgyai eltűntek.
Valahogy el kellene mondani, csak még nem tudta, hogyan, hiszen nem akart fájdalmat okozni vele.
Az asszony elébe ment a dolognak.
- Ketten maradtunk kisfiam, igaz? - nézett rá ismét, áthatóan a kék szemével.
Nem válaszolt azonnal, de a sürgető csend végül szóra bírta.
- Igen mama, ketten. Ketten, mint mindig.
Oldalt fordult az ablak irányába, majd odament, és egy darabig kibámult rajta. Elmosolyodott, amikor a fát meglátta. Azt a fát, amely közvetlenül a ház alatt terebélyesedett. Nem lehetett eltéveszteni, szabálytalan „vé" alakban növő két ágának alakjáról gyakran vicceltek annak idején. Anya és fia.
Hogy megvastagodott az a baloldali, milyen pohos lett, akárcsak én - dörmögte félhangosan.
Elfordította kilincset, a résen ismét belopakodott a tér zaja, és az illatokat ontó tavasz.
A vadgesztenye virágai időnként egymáshoz értek a májusi lengedező fuvallatban.

 

 


*szürke taxi: 1930-as évek taxi vállalata
*firmatábla: cégtábla régies elnevezése
*filodendron: pálmaszerű szobanövény

 

 

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Answer
#21. 2015. május 25. 09:24
Kedevs Ágnes!
Nehéz megitélni mi a helyes, az egyedüllét, vagy az újbóli párválasztás.
Köszönöm a véleményedet!
előzmény: agnes-senga hozzászólása, 2015. május 24. 18:27
Answer
#20. 2015. május 25. 09:21
Sajnos elveszítjük édesanyáinkat.
Mr úgy írtam meg, hogy eltávozott, de mindig velem van azóta is!
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2015. május 24. 13:31
agnes-senga
#19. 2015. május 24. 18:27
Kedves answer!
elsírtam magam...anyu már augusztusban lesz 1 éve hogy meghalt. A legjobb édesanya volt. Apa halála után nem választott másik párt magának.
Én megértem a mamát,.. Gratulálok írásodhoz

szeretettel
Eliza Beth
#18. 2015. május 24. 13:31
Egész más élmény úgy olvasni, hogy közben már nincs anyukám...
:-((((((((((((((((((((((
dezsoili
#17. 2012. május 5. 22:02
Megríkattál. Mindazonáltal, köszönöm. Az én édesanyám már évek óta ágynak esett. Mégis azért imádkozom, hogy el ne vegye tőlünk még a Teremtő. Csodálatos írás.
Báró von Shenczky
#16. 2012. május 5. 15:43
Megható, elgondolkodtató történet. Valójában mindig akkor kezdünk el igazán értékelni valakit, amikor már nem lehet köztünk. Gratulálok megható történetedhez.
Answer
#15. 2012. május 5. 10:37
Már megérte megírnom, kedves Zsuzsa!
Köszönöm, hogy olvastál!
előzmény: zsuzsahorváth hozzászólása, 2012. május 5. 08:04
Answer
#14. 2012. május 5. 10:36
Ugye? Így van...
Köszönöm!
előzmény: hozzászólása, 2012. május 5. 07:45
zsuzsahorváth
#13. 2012. május 5. 08:04
Keserű történet.A végét megkönnyeztem...
Köszönöm,hogy olvashattam.
Answer
#12. 2012. május 4. 18:43
Az utolsó mondatnak szimbolikus jelentése van...
Köszönöm, hogy itt jártál!
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2012. május 4. 17:53
Answer
#11. 2012. május 4. 18:38
Az anya tudta, hogy nincs minden rendben, talán előbb kellett volna belátnia...
Köszönöm a véleményedet!
előzmény: Juhász Kató hozzászólása, 2012. május 4. 14:41
Answer
#10. 2012. május 4. 18:33
Így igaz.
Köszönöm a véleményedet!
előzmény: janos hozzászólása, 2012. május 4. 11:35
Answer
#9. 2012. május 4. 18:32
Teljesen igaz, amit írtál.
Sokszor nehéz helyzet egyeztetni a "mostoha" személyét a gyerekkel.
Köszi, hogy olvastál!
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2012. május 4. 09:54
Answer
#8. 2012. május 4. 18:29
Köszi!
előzmény: Balage hozzászólása, 2012. május 4. 09:03
Fer-Kai
#7. 2012. május 4. 17:53
A zárómondat - haikuszerű tömörséggel - szinte mindent elmond.

(Bár, ha már a haikuszerű tömörséget emlegettem, azt, hogy "Odakinn," törölném, s talán a "lengedező" jelzőt is. Legalábbis, ha én írtam volna, ilyen késztetésem lenne.)
Juhász Kató
#6. 2012. május 4. 14:41
A mama magának társat, fiának pótapát
akart, hogy az élet nehézségeit könnyebben viseljék. Utolsó szavai mindent elárulnak...
Az élet gyakran nem úgy rendezi a dolgokat, ahogy az emberek érdemlik.
janos
#5. 2012. május 4. 11:35
Kedves answer!
Nagyon sok olyan ember van sajnos, hogy amig a dolgok neki kedveznek, addig mindenben részt vesz, majd ha nehézségek jönnek közbe, hátat fórdítnak.
Itt is ez történt. Könnyebb egy vállvonással megoldani a nehézségeket.
Szomorú de való!
Grat!
János
Eliza Beth
#4. 2012. május 4. 09:54
Szép, szomorú. Bizony, mindig keressük a boldogságot, és gyakran mellétrafálunk. Ez a Pista úr sem volt jobb, mint az elődjei, amint neki kellett volna valamit tenni a másikért, máris visszavonulót fújt...
A mama tisztában volt azzal, mit tett, de hát ő is a saját boldogságát kereste, és nem helyezte maga elé a gyermekéét. Akár sikerülhetett is volna...
Balage
#3. 2012. május 4. 09:03
Kemény írás. Tetszett.
Grat!
Hozzászóláshoz jelentkezz be!