Ahol és ahogyan élek 2/3

Bemutatom a falumat - Amikor nagyon meggazdagodtam, milliárdok hada volt a pénztárcámban...

 

 

Változott a falu arculata. Észre sem vettük mikor, de betonutak, betonjárdák szürkültek a falu nagy részén. Van színházterem, kerámiai művésztelep, Művelődési Egyesület, civil szervezetek, TV, komputer, csak egy nincs: munkahely a megélhetés biztosítására.
Miért nincs?
Egyszerű a válasz: itt a demokrácia.
Eladták a Mezőgazdasági Birtokot. Hova ment a pénz? Ki tudja?
Eladták a téglagyárat. Hova ment a pénz? Ki tudja?
Nem működik a vasfeldolgozó gyár sem. Azt is eladták... Ki tudja mennyiért?
Ennek az lett a vége, hogy az emberek máról holnapra az utcára kerültek.
Kit érdekel?
Az elkeseredés lebeg a falu felett. A Nap sem süt többé mosolyogva, inkább perzselve a lelkeket, a testeket. Villámgyorsan lettünk, nem csak a falu, de az egész ország: Európa legszegényebbjei.
Ó, el ne felejtsem, volt itt testvérháború is nem olyan régen, csak az a baj, hogy vitték katonának azokat a szerencsétleneket, akiknek semmi közük sem volt az egészhez. Még csak akkor volt a szegénység! Az üzletekben azok a szürke, mindenhova beférő egerek sem szaladgáltak. Sokan úgy keresték meg a betevő falatjukat, hogy illegális kereskedelemmel foglalkoztak. A szomszédos országokból, így Magyarországból is hozták a naftát, a benzint. Ezeket eladták, azután visszamentek, és hoztak ismét egy kör üzemanyagot, no meg ennivalót is, mert üresek voltak a kamrák is, nem csak az üzletek.
Megtanultam kenyeret sütni, mert tehettem. Eszembe jutott, nagymamám hogyan készítette a kenyértésztát, amit akkor a kemencében sütött meg. Kislány voltam, és akkoriban én is szerettem volna dagasztani abban a nagy faedényben. Megengedte az én drága jó nagymamám. Dagasztottam, dagasztottam, és mind inkább elfáradtam.
- Nagymamám, meddig kell ezt dagasztani?
- Addig, amíg majd a plafonról csöpög az izzadtság.
Nem értettem, de átadtam a további dagasztást. Emlékeim most visszatértek, és annak alapján nekiálltam a kenyérsütésnek. Bizony, most felnőtt koromban is csöpögött a plafonról a verejték, de a kenyér sikeres lett, mind addig, amíg dolgozott a sütőm. Szerencsémre egy közeli rokonom csirkéket keltetett, és állandóan égett a hatalmas tűzhelye. Megengedte, hogy nála süssem meg a kenyeret. Így mentett meg a lelkem. Abban a nagy hidegben, hóban cipeltem a tésztát..
A demokrácia előtt a fiam a szövetkezetben dolgozott, mint sofőr, mellékesen többet keresett, mint én a doktori diplomámmal. A szövetkezet biztosított a számukra, persze nem részletlefizetésre, hanem ingyen, másfél felpucolt disznót, 50 kilós zsák cukrot, lisztet, krumplit, hagymát, szóval kezdetben volt tartalék, de elfogyott.
Sok helyen megnyitották az ingyen konyhát, az emberek verekedtek a kenyérért a városban. Mindezek mellett, mindannyian milliárdosok lettünk pillanatok alatt.
Amikor nagyon meggazdagodtam, milliárdok hada volt a pénztárcámban, mert belefért, elmentem egy cipőüzletbe a fiamnak cipőt venni, mert kemény tél volt, és szakadt cipőben járt egy szó nélkül, nem panaszkodott.
Bementem az egyetlen cipős boltba.
- Kérem a legcsúnyább cipőt, mert biztosan az most a módi.
- Mennyi pénze van? - kérdezi az eladó.
- Milliárdok hada - és megmondtam pontosan az összeget.
- Ennyi pénzért megveheti a cipőfűzőt, de cipőt nem.
Csalódottan kisompolyogtam az üzletből. A szövetkezetnek egy pici élelmiszer boltja még működött. Mivel jött az új év, gondoltam, Szilveszterre veszek egy kis malachúst, amivel meglepem magunkat. Ebből sem lett semmi. Azért elköltöttem a milliárdjaimat, vettem olyan tíz cm hosszú húsos hurkát (itt a hús hatunkra), és nagyvonalúan egy csomag papírszalvétát.
Hazafelé menet, csikorgott a hó a talpam alatt, és nem tudom, a fogam csikorgattam-e jobban, vagy a hó ropogott hangosabban. Azután rám tört a nevetés. A zsebkendőm a szám elé tettem, ha meglát valaki, még azt hiszi, megzavarodtam. Bár az sincs kizárva.
Átdideregtük a telet, és mivel kertem van, beültettem zöldségfélékkel, krumplival. Sajnos nem tudok kesztyűben dolgozni, bizony a kerti munka akárhogy is mostam a kezem, meglátszott rajta. Amikor hetente már egyszer elmehettem a munkahelyemre, mert ismét beindították az autóbusz járatokat, dugtam a kezem az asztal alá, ne lássák, milyen kirepedezett, és nem valami szép látvány. A mellettem ülő kolléga az ülés végén megjegyezte.
- Ne dugdosd a kezedet, én lennék a legboldogabb, ha az enyém ilyen lenne. Tudod, elmentem a piacra, és szerettem volna venni csak egy kevés spenótot, és visszaballagtam haza, üres kézzel.
A következő héten megszedtem jól a spenótot, a barátnőm is adott, és három nagy zacskóval vittem Belgrádba a gyűlésre. Betettem az első irodába, és azt mondtam: osszátok szét, ti tudjátok, kinek mennyi kell.
A szünetben ismét bementem az irodába, és ott állt az összes érintetlenül, Elcsodálkoztam, de rögtön megértettem. Azt hitték, fizetni kellene érte.
- Én ezt nektek szeretettel hoztam. Nem kell fizetni érte. nekem van még a kertben. Ez, ami itt van, kettőnk kertjében termett.
Elosztották a spenótot, és meghatódva köszönték volna, de én belevágtam a szavukba.
- Ne köszönjétek! Ti is ezt tettétek volna, ha lenne rá lehetőségetek. Az emeletes házban nem lehet termeszteni semmit sem...

 

 

Folyt. köv... (01.23-tól)

 

Első rész...


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Mara
#17. 2013. január 22. 14:16
Kedves Ágnes,
köszönöm szépen szavaidat. Sajnos, bár ne kellene varázslónak lenni. Úgy látszik, amerre csak nézek, a nadrágszíjat mind inkább meg kell szorítani.
Szeretettel ölellek: Mara
agnes-senga
#16. 2013. január 22. 12:12
Sajnos sokan vannak egyre rosszabb vagy már rossz helyzetben. Én sem vagyok kivétel.
Én már megcsinálom a tarhonyát, bár igaz napi 1/ 2 vagy ha úgy érzem 1kg liszből. És sok minden van ami a kreativitásom eredményeként van. Azt mondják varázsló lettem a konyhában....remélem lesz elég trükköm a kitartáshoz. Az írásod igazán megfogott.
szeretettel agnes
Mara
#15. 2013. január 21. 22:55
Drága Balage, köszönöm.
Szeretettel: Mara
Mara
#14. 2013. január 21. 22:52
Drága Answer,
de volt ennek a kornak egy szép oldala is, amit nem írtam meg. Áramszünet lévén, a szomszédokkal összejártunk, és gyertyafénynél kártyáztunk.
Köszönöm szép hozzászólásodat.
Szeretettel ölellek: Mara
Mara
#13. 2013. január 21. 22:48
Drága Kató,
azt hiszem igazán te érezted át a helyzet nehézségét, hiszen volt benne részed..
Egy alkalommal nem tudtam mosoly, vagy humor mögé bujtatni az érzelmeimet, és a tanáriban odafordult hozzám egy kedves kolléganőm ezekkel a szavakkal: bajban edződik az ember.
Elnevettem magam, és azt válaszoltam:akkor én vagyok a pléh ember az Óz varázslójából?
Arra már nem emlékszem, mit válaszolt.
Szeretettel és sorstársi öleléssel puszillak: Mara
Balage
#12. 2013. január 21. 21:30
Már most várom a folytatást. Tetszett. Grat!
Answer
#11. 2013. január 21. 20:19
Életkép a valóról, a sok megpróbáltatásról.
Aranyos a leírás, ennivaló sehol de vettél papírszalvétát...
A remény nem hagyja el az embert.
Nagyszerű volt visszamenni veled az időben!
Ölellek szeretettel: Answer
Juhász Kató
#10. 2013. január 21. 16:10
Kedves Mara!
A bajban ismerni meg, ki az igazi barát. Te az voltál a kollégáid számára. Sok nehézségen mentél át életed során , ezért biztos a kevés jót is meg tudtad becsülni.
Nagyon át tudom érezni a tíz centis hurka elosztásának gondját, mert volt idő, hogy nekem is 4 személyre negyed kiló hús jutott a pénzügyi keretből egy hét végére. A kenyérsütés nehéz munkáját is megpróbáltad, de még jó, hogy volt kitől tanulnod.
Gratulálok a visszaemlékezéshez!
Mara
#9. 2013. január 21. 16:03
Drága Kata,
csekélység az, amit tehettem. Többre nem jutott.
Talán egy jó pontot kapok majd ezért, pedig ha nem hívod fel a figyelmem, nekem eszembe sem jutott volna.
Szép hozzászólásod köszönöm.
Szeretettel ölellek: Mara
Mara
#8. 2013. január 21. 15:59
Kedves Csaba, túlértékeled azt, ami teljesen természetes, de azért köszönöm.
Szeretettel: Mara
Mara
#7. 2013. január 21. 15:57
Elnézést, drága Eliza Beth, igen, sajnos nálatok is volt hasonló, én másodszor élem át a háború következményeit, csak akkor azt hittem, úgy a természetes.
Szeretettel : Mara
Mysty Kata
#6. 2013. január 21. 12:46
Keserédes humorod , történeted
hitelessége, érzékenysége nagy
hatással volt rám!
A te két kezed legyen Isten
meghosszabbított jobbja!
Jó lelkedért Ő jutalmaz! kata
Bedő Csaba
#5. 2013. január 21. 10:33
Az ilyen nehéz időkben mutatkozik meg igazán, hogy mennyire ember az ember. Úgy gondolom, hogy neked sikerült erről bizonyosságot tenni. Szinte a semmiből is adni, az igazán nemes dolog.

Gratulálok az írásodhoz, szép napot kívánok!
Eliza Beth
#4. 2013. január 21. 10:16
Én azt mondom, Mara, amikor nálunk volt hasonló helyzet. Anyukám szokta mesélni, hogy rakásban állt a millpengő, és egy doboz gyufát ha adtak érte...
előzmény: Mara hozzászólása, 2013. január 21. 10:13
Mara
#3. 2013. január 21. 10:13
Drága Eliza Beth, bizony, hogy éltél, mert ezek az idők a kilencvenes években zajlottak le.
Senkinek sem kívánom, és ne legyen soha többé sehol sem, de viharfelhők gyűlnek ismét a fejünk felett. Azért bízunk, bizakodunk....
Köszönöm, hogy elolvastad az írásom.
Szeretettel: Mara
Eliza Beth
#2. 2013. január 21. 09:14
Én még nem éltem akkor, de elbeszélésből hallottam, amikor nálunk is hasonló világ volt. Ma meg sírunk, ha pl. a cipő barna és nem fekete...
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek