A Város védője

Egyperces novella - Fotó: Fer-Kai (a budavári Turul-szobor)

A sikló felért a legfelső várfal tetején trónoló állomásra. Kis zökkenéssel megállt, és a fülkék ajtaja kinyílt. A kitóduló utasok között volt egy többgyermekes pesti család.
– Ide álljatok! – vezényelte őket Apa. A korlát mellett engedelmesen felsorakoztak a fényképezőgéppel szemben. Lenyűgöző háttér volt mögöttük a város látképe.
– Peti, énrám nézz…
Peti a bronzból öntött óriásmadarat bámulta, mely úgy tárta ki szárnyait a Duna felé, mintha fel akarna röppenni a talapzatáról. Hatalmas kardot tartott a karmai között. És ekkor egy mélyen zengő hang szólalt meg a fiú szívében:
– Hallasz engem, tehát Te is segíthetsz védeni a Várost.
– Védeni?
– Nemcsak a Várost, hanem az itt lakók lelkét is, hogy tisztább, jobb legyen. Akarsz-e a védők seregéhez tartozni? Mindenféle hősökhöz, sárkányokhoz, madarakhoz, oroszlánokhoz, angyalokhoz, akik a házakon, tereken, hidakon élnek?
– Akarok!
– Ha befogadnak téged, aranyszínű lesz a kardom. Holnaptól figyeld a jelet!
– …és mosolyogj – intette Apa.
Peti aznap éjjel belázasodott. Hiába tiltakozott reggel, muszáj volt otthon maradnia – még az ágyából sem kelhetett fel. „Hogyan fogom látni így a jelet? Egyáltalán, befogadnak-e maguk közé? Az is lehet, hogy csak képzelődtem” – őrlődött.
Tehetetlenségében a mobilját kezdte nyomkodni. Egyszer csak észrevett egy tegnapi fényképet, amelyet Apa osztott meg vele. Felszisszent a meglepetéstől. A család mögött ott látta a Turulmadarat… aranyszínű karddal a karmai között.