A tudós és az időgép

Volt egyszer egy tudós, aki nagyon szeretett volna időgépet építeni. Éjt nappallá téve dolgozott, a munkáján kívül semmi mással nem foglalkozott.

 

Alig járt el otthonról, a barátai rég eltünedeztek az életéből, és fogalma sem volt, mi zajlik körülötte a nagyvilágban. A falu szélén élt egy ősrégi házban, amiről mindenkinek, aki csak ránézett, a hideg futkorászott a hátán. A falusiak, ha tehették, nem is mentek a közelébe; azok meg - a postás, a tejesember -, akiknek muszáj volt; igyekeztek minél hamarabb elintézni a dolgukat, és távozni. A tudósról mindenféle mendemondák terjedtek, nem csak a faluban, de egész járás-szerte: hogy kecskékkel beszélget, vagy hogy lepaktált az ördöggel, akitől megtudta az örök élet titkát.
A tudósnak fogalma sem volt róla, hogy mit gondolnak róla a falubeliek. Mivel soha nem beszélgetett senkivel; annak pedig csak örülni tudott, hogy a postás minden alkalommal sietősen távozik; meg sem fordult a fejében, hogy bárki kételkedne az épelméjűségében, sőt, a jámborságában. Bár igaz, ami igaz, valószínűleg az sem zaklatta volna fel, ha tudomást szerez a személyével kapcsolatos ellenérzésekről. Ugyanis nem érdekelte semmi, csak az időgép megépítése.

Az egész azzal kezdődött, hogy egymás után többször látta ugyanazt a furcsa álmot a tócsákról. Egy egyenes, végtelenbe vesző úton sétált; amit két oldalról ezüstszínű törzsű fák szegélyeztek. Egyszercsak az úton, közvetlenül maga előtt - bár tűzött a nap - egy óriási tócsát vett észre. Ezt igencsak furcsállotta; mint ahogy azt is, hogy a semmiből egy gömbölyű, puha dolog került a nadrágja zsebébe. Egy piros alapon fehér pöttyös labda volt az, és abban a pillanatban, mikor kivette a zsebéből, azzal is tisztában volt, hogy mit kell tennie vele. Azt nem tudta, honnan tudja, de tudta, hogy ha a labdát beledobja a tócsába; oda utazik az időben, ahova csak szeretne.

Persze, amikor először látta ezt az álmot, nem tulajdonított neki semmiféle jelentőséget. Tudós lévén az álmok számára szórakoztató történetek, az agy velünk űzött tréfái voltak. Csakhogy elkezdett egyre gyakrabban álmodni a tócsába dobott labdáról - nem egyszer előfordult, hogy egymás utáni éjszakákon is. Így aztán szépen lassan a fejébe vette, hogy ez az álom, akármennyire ellenkezik is ez a felismerés a tudományos meggyőződésével; üzenni akar neki valamit, és addig nem lesz nyugta tőle, amíg azt az üzenetet komolyan nem veszi.

Tudta, hogy nem ő az első, aki elhatározza, hogy vissza-, vagy éppen előreutazik az idő egy meghatározott pontjára; és azt is tudta, hogy eddig senkinek nem sikerült; viszont akárhányan megpróbálták, nevetség és gúny tárgyává váltak. De nem érdekelte, mert úgy érezte, ő a kiválasztott, aki sikerrel fog járni.

Ezért aztán elkezdett mindenféle szerkezeteket fabrikálni. Először a pajtát alakította át műhellyé, de az rövid időn belül túl szűkösnek bizonyult; így hamarosan a háza is tele lett a legfurcsább alakú és anyagokból lévő, kész, vagy félkész masinákkal. Sosem szedett szét semmit, akkor sem, ha bebizonyosodott róla, hogy nem működik. Abban a reményben, hogy egyszer talán tovább tudja fejleszteni; és az attól való félelmében, hogy éppen az a modell a leendő, működő időgép csírája; mindet megőrizte. A háza egy idő után zsúfolásig telt a szerkezetekkel. Olyan volt, mint egy bál, csak éppen emberek helyett hideg fémmel borított, működésképtelen gépekkel.
A tudós azonban nem adta fel, mert még mindig rendszeresen látta az álmot a tócsáról és a labdáról; és ezt bátorításként értelmezte.

*

Átlagos téli kora este volt. A gépet nagyjából három héttel korábban kezdte el építeni, már csak a próbaút előtti utolsó simítások voltak hátra: letisztogatni az ablakokat, a kedvenc kispárnáját az ülésre tenni, ellenőrizni az üzemanyagtartályt. Miután mindegyikkel végzett, elfoglalta helyét az ülésen; és megnyomta az indítógombot. Annyi sikertelen kísérlet után bárki más valószínűleg halálra rémült volna, amikor a gép rázkódni, a látómező vibrálni kezdett, hirtelen nagyon meleg lett - aztán pár pillanat múlva az egésznek vége szakadt. A tudósnak azonban, mivel végig hitt a sikerében, a világ legtermészetesebb dolga volt; hogy az imént megtörtént vele a „lehetetlen": utazott az időben. Miután kikászálódótt a gépből, felmérte, hogy a saját házában van - minden ugyanolyan volt, kivéve az időgépek számát; ami vagy megháromszorozódott. Ebből megértette, hogy a saját egyik lehetséges jövőjét látja; nyomban vissza is ült a gépbe, és újra megnyomta az indítógombot. Nem a saját jövője érdekelte, különösen nem egy olyan, amiben még mindig nem találta fel az időgépet. Ennél sokkal nagyobb dolgokat akart látni! Mi lesz az országával? Az emberiséggel? Tényleg eljön az idő, amikor nem lesz elég hely az embernek a Földön, és más bolygókon fogunk élni? Milyen képességekre tesz szert az ember a jövőben, amiket most még el sem tudunk képzelni? Efféle kérdések jártak a fejében, miközben a gép motorja újra felzümmögött.

Mikor kiszállt a gépből, másodszorra is megállapította, hogy az időgép beállításaival valami gond van; ugyanis ismételten a saját házában találta magát - csak ezúttal alig néhány időgép-kezdeményt látott maga körül. Visszaült a szerkezetbe, megnyomta a "haza" gombot; és elhatározta, hogy csak azután utazik újra, hogy megtalálta, és kijavította a hibát, ami miatt a gép csak a saját múltjába, vagy a saját jövőjébe viszi el. Hetekig a javítással volt elfoglalva; alig aludt és evett. Aztán eljött a nagy pillanat; ünnepélyes hangulatban, izgatottan beszállt a gépbe. A szokásos rövid rázkódás után azonban újra a saját házában találta magát.
Ekkor először kétségbeesett, és kétségbeesésében egymás után vagy tízszer megnyomta az indítógombot. Tíz utazás, egy végállomás - minden alkalommal hazavitte a gép, a különbség csak annyi volt, hogy hány használhatatlan időgép alkotja a díszletet.

Ezután két teljes napig aludt, de ugyanolyan kimerülten ébredt, mint ahogy lefeküdt; mert egymás után többször is látta az álmot a tócsáról, ami időgéppé változik, ha beledobnak egy pöttyös labdát. És akkor villámcsapásként hasított belé a felismerés, hogy rossz úton jár. Az álma azt akarja elmondani neki, hogy az időutazás nem csak időgéppel lehetséges! Vannak más módjai is. Bizonyára eljön majd az idő, hogy valaki feltalál egy jól működő időgépet, de az a valaki nem ő lesz. Szerencsére azonban ettől még neki is van lehetősége a múltban és a jővőben kalandozni, sőt, sokkal szabadabban teheti; mintha beülne egy gépbe, megnyomna egy gombot, aztán kiszállna a gépből. Ő ugyanis megteremtheti a múltat és a jövőt, mindabból, ami a fejében van. Nem kell alkalmazkodnia egy gép beállításaihoz; mindent olyanra képzelhet el, amilyenre csak szeretne.

Ezt felismerve a tudós felhozta a pincéből az évekkel azelőtt oda száműzött íróasztalát, helyet csinált neki egy ablak alatt a nappali sarkában; és írni kezdett a múltról, a jövőről; és arról, hogy mindenki fejében ott egy saját időgép: a képzelet.


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Döme Zsuzsa
#5. 2012. október 28. 11:23
Keserves út vezet a felismerésig, s még ennél is nehezebb megvalósítani az elképzeléseket. Talán csak a képzelet segít.
Elgondolkodtató, jó írás.
Csilla
#4. 2012. október 27. 22:04
Nagyon jó történet egy feltaláló íróvá érésének folyamatáról.
Gazdag képzelőerővel rendelkezel, kedves Rita, ebből következik, hogy remek író vagy.
Eliza Beth
#3. 2012. október 27. 16:46
Köszönöm, ez jó volt.

Ráadásul megtudtam, hogy tudós vagyok :-)))
Fer-Kai
#2. 2012. október 27. 15:29
Az az érzésem (és tapasztalatom), hogy senki képzelete sem lehet "nagyobb", mint ő maga.
Amilyen az ember, olyan a képzelete.
A képzeletet lehet fejleszteni úgy is, hogy az ember nem változik - de ez csak mennyiségi, technikai jellegű "fejlődés".
Ha az ember lélekminősége, tudatállapota magasabb szintre lép, a képzelete, képzelőereje is újfajta szárnyakat kap.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Az ablak