A toldozott-foldozott templom

Mesés-misztikus történet felnőtteknek - A régi Tollal-on szerepelt írás (2009) javított változata, Vízkereszt ünnepére is - Fotó: Fer-Kai (Türje, az Árpád-kori templom belseje)

 

Volt egyszer egy templom, ami évszázadok óta állt a dombtetőn. Az idő nem múlt el nyomtalanul felette: sorozatos átépítések torzították el. Valaha híres volt nemes arányairól, és legendákat meséltek az akusztikájáról. Rebesgették, hogy néhanapján még a gondolatokat is hallani lehetett a belsejében, mennyezete pedig megnyílt az ég felé.
Mindez azonban a múlté, sőt régmúlté. A toldozott-foldozott templom felcicomázva várta látogatóit. Pózokba dermedt szobrok hemzsegtek benne; cirádák és erős színek kavarogtak. A mennyezet megnyílását festett mennyországképpel próbálták utánozni. A legendás akusztika megszűnt, a hangok üresen kongtak az épületben.
Történt egyszer, hogy a megöregedett pap helyett újat kértek fel a templom szolgálatára. Nemrég fejezte be az iskolát, de mivel nagyon tehetségesnek tartották, ő volt a poszt várományosa. Egy próbavizsgára volt még szükség a nagy múltú templomban, hogy nyilvánosan bizonyítsa, méltó a feladatra, és a zord ember hírében álló püspök úr is aláírja a kinevezését.
Máté, mert így hívták a jelöltet, ellátogatott a templomhoz, ami sziklás dombon épült a város szélén. Keskeny szerpentinút vezetett fel hozzá; meredeken kanyargott a köves talajon egyensúlyozó fenyők között. Máté alaposan megizzadt, mire felért a templomhoz - kárpótlásul a nagyszerű kilátásban gyönyörködhetett. A háztetők vörösbarna szőnyeg mintáiként lepték el a völgyeket. Látni lehetett a szomszéd kisvárost is, ahová országút vezetett. A távoli láthatáron felhőket ostromló hegyek tornyosultak. Mátét elbűvölte a szépséges környezet, a fák között szégyenkezve megbúvó templom láttán viszont elkomorodott. Az épületből hiányzott a jegenyefenyők magasba törő lendülete, a meredek domb méltósága, szikláinak ereje.
Lehangoltan lépett be a kapun. A mennyezet felől zsibongást vélt hallani - izgága angyalok és szentek tülekedtek ott, egy furcsa mennyország díszletei között.
Máté nagyot sóhajtott.
„Bárcsak olyan lenne itt minden, mint régen, a legendák szerint!" - gondolta. Vérében és zsigereiben érezte, hogy ami igaz volt, valósággá válhat megint.
Patadobogás és keréknyikorgás hallatszott ekkor kintről, majd egy nyerítés, fújtatás. Lovas szekér érkezett a sziklás dombtetőre, ahová kocsival szinte lehetetlen feljutni. Máté hátán hideg futott végig; sietve kilépett a szabadba. Egy ütött-kopott lovas kocsi érkezett, a hátán furcsa szerkezetekkel és szerszámokkal. Különös emberke ült a bakon. A régies öltözéket viselő, vékonydongájú mesteremberből földöntúli erő áradt. A papnövendék dermedten állt, miközben az idegen leszállt a kocsiról. Körüljárta, megvizsgálta az épületet, aztán belépett a kapun. Máté mozdulni se bírt, csak a szíve zakatolt vadul. A másodpercek lassan vánszorogtak. A vénséges gebe együtt érzően nézett a fiúra, döbbenetesen emberi tekintettel.
A furcsa vendég végre előkerült. Ránézett Mátéra, s az felszabadult a varázslat alól. Maga se tudta miért, de összes gondját-baját rázúdította az ismeretlenre, aki figyelmesen végighallgatta. Amikor hősünk befejezte, intett neki, hogy lépjenek be. A fiú engedelmesen követte; helyet foglaltak a templom közepén. Nem tudta mire vélni a dolgot, de türelmesen várt. Egyszer csak érezte, hogy elcsendesednek szívében a viharok. Még sohasem tapasztalt ilyen hatalmas, mindent átfogó csendet. Hosszú percek, tán órák múltak el, mire felálltak, s halkan elhagyták a templomot.
Az ismeretlen így szólt odakint:
- Nyolc nap van még a vizsgádig, kedves fiam. Hét nap elegendő, hogy rendbe hozzam a templomot. El kell távolítani mindent, ami gátolja a templom működését, s pótolni, ami hiányzik. Egyetlen kérésem van: bízzál az átalakítás sikerében, és hét napig senkit se engedj ide. Te is csak a vizsga napján láthatod a változást. Vállalod?
Máté bólintott. Az emberke búcsút intett, ő pedig engedelmesen elindult lefelé. Csak félúton jutott eszébe, hogy a templom orgonájáról nem szólt az idegennek, pedig az is gyalázatos állapotban lehet. Egyik tanulótársát kérte fel orgonistának a szertartáshoz. Kitűnő zenész és jó barát volt az illető, csodákra azonban ő se lehet képes egy leromlott orgonán. De aztán eszébe jutott, milyen különös erővel mondta a mester, hogy bízzon benne. Teljesítette is a kérését. Elhíresztelte, hogy a templomot egy hétig nem lehet látogatni a felújítások miatt. Arra kért mindenkit, hogy ne is kíváncsiskodjanak, a következő vasárnap viszont szeretettel várja őket a déli szertartáson.
A hét gyorsan eltelt. Máté sokáig fogalmazta, javítgatta szentbeszédét, amit ott fog elmondani. A szöveg kiválóan sikerült, legalábbis az iskolában tanultakhoz képest. A fiú mégsem volt elégedett. Mi lehet a baj? Ezen töprengett már órák óta, amikor tekintete utolsó este az ablakra tévedt, s felfigyelt az alkonyatra. Életében először látta úgy, mint valami csodát. Teljesen belefeledkezett a derengő fények kihunyásába - ő maga is szinte eltűnt, elveszett.
Halk kopogás hallatszott. Az orgonista lépett be, s elámult barátja átszellemült arcán, tekintetén. Elmondta, mi járatban van; letette az asztalra, amit hozott, aztán sietve távozott. Máté kezébe vette az ajándékot, amit nem is volt ideje megköszönni. Kis koszorút kapott, hét vörös rózsával. Flóra, az orgonista húga készítette neki a másnapi vizsga alkalmából. A leány nem akárki volt Máté számára, hanem egy földre szállt angyal. A koszorú örömmel, világossággal töltötte meg a szobát. A fiú fogta a papírt, melyre a szentbeszédét írta, és apró darabokra tépte. Miután végzett, lefeküdt, s mélyen aludt hajnalig.
A kelő nappal együtt ébredt, s korán elindult a templomhoz. Csupán a koszorú volt nála, semmi más. Odafönt egyik meglepetés a másik után várta. A templom közelében egy hatalmas szemétdomb éktelenkedett, a tetején szobor-, festmény- és bútortöredékekkel.
Máté mély lélegzetet vett. Dermesztő volt a látvány - ha neki is, milyen lesz a többieknek? Tekintete végül megpihent az épületen, ami megszabadult minden toldalékától. A fiú arca felderült.
„Kész varázsló ez a kis emberke!" - gondolta. „Hatalmas munkát végzett egyedül... vagy szellemek hada segítette?"
Az épület vakolata eltűnt. Gyönyörű terméskő falak, finom faragványok kerültek napvilágra. Máté elismerően méregette a templom arányait. Itt-ott felfedezte még a toldalékok nyomait, melyek alig észrevehető sebhelyekként húzódtak a falakon. A jegenyefenyők között idelátszott az országút szalagja, melyen lassan távolodott egy szekér. Az ismeretlen jótevő... Máté sokáig nézett utána, miközben az eltökélten haladt a távoli hegyek felé.
Aztán belépett a templomba, és elcsodálkozott. A tágas térben alig volt valami a falakon, pilléreken, faragott oszlopfőkön és ablakokon kívül. A kevés berendezési tárgy, ami megmaradt, mágnesként vonzotta a tekintetét. Csupán egyetlen szobor volt látható, az is szerényen meghúzódva álldogált a falnál. Máté elhűlve nézte.
„Az Alkimista... Hogyhogy nem vettem észre a hasonlóságot?"
Hát persze... a rengeteg kőszobor között nem volt feltűnő ez a fából faragott figura, amely kísértetiesen hasonlított a vendégéhez. Mintha maga a szobor kelt volna életre, hogy megszabadítsa templomát a fölösleges és méltatlan dologtól!
„ Valami aranycsináló, vagy mi..." - emlegették az emberek tanácstalan mosollyal, ha szóba került a szobor. „ Alkimistának hívják" - tették hozzá. Ezzel ki is merült a tudományuk. Többszáz-éves szobor volt, régies viseletben. Máté kezdte már kapiskálni, mivel foglalkozik egy alkimista - hiszen látta, milyen átalakításra képes.
A szentélyben álló keresztről lekerült az agyonkínzott szoboralak. A kereszt vakító fehérre volt festve, tisztaság áradt belőle. A mennyezetről eltűnt a vásári mennyország freskó; finoman festett növényminták húzódtak a boltíveken. A szentély felett rózsa díszítette a boltozat zárókövét. A karzaton aranysárgán villogtak az új orgonasípok. Csak nem igazi aranyból készítette el a titokzatos idegen? Máté megborzongott. Micsoda orgonaszó fogja betölteni hamarosan a templomot!
- Köszönjük - suttogta az Alkimista szobra elé lépve. - A templom újjászületett!
A délidő gyorsan közeledett. Először barátja, az orgonista érkezett meg Flórával; ők is örömmel szemlélték a templombelsőt. Máté elmesélte az előzményeket; társai megrendülten hallgatták. Az orgonista ez után felment a karzatra, hogy megismerkedjen a hangszerével. Sohasem látott még ilyen gyönyörűséges orgonát!
Máté megköszönte Flórának a koszorút. Ragyogó szemekkel néztek egymásra, de máris indulnia kellett a fiúnak, hogy felkészüljön.
Sorra érkeztek a vendégek, s ki-ki a maga módján reagált a változásokra. Az utolsó pillanatban a nagytekintélyű püspök úr is megérkezett népes kíséretével. Szemei szikrát szórtak a haragtól, az átalakítás cseppet sem nyerte el a tetszését. Pompás öltözékében dölyfösen vonult, megszokta, hogy a figyelem középpontjában álljon. Amikor az Alkimista szobrához ért, zavar támadt a viselkedésében. Próbálta leplezni, de szorongás és aggodalom töltötte el. Kicsinek, védtelennek érezte magát, a templomot pedig hatalmasnak, erősnek - szinte élet-halál urának felette! Szörnyű félelem tört rá. Kísérete két oldalról támogatta; elfehéredett arcát és bizonytalan lépteit látva úgy vélték, rosszullét fogta el a püspök urat. Végre-valahára eljutottak az első padhoz, ahol középen helyet foglaltak. A püspök úr megkínzott arccal felnézett. Máté tekintetében együttérzést, szeretetet látott; melegség öntötte el ettől a szívét. Arca megizzadt, de a verejtékkel együtt eltávozott belőle a félelem is. A püspök úr megnyugodva, hálásan nézett a fiatal papjelöltre. Máté ekkor már nem figyelt senkire, hanem egyszerre mindenkire - akár jelen volt itt, akár a kőfalakon kívül. Évszázadok óta nem volt ilyen csend a templomban.
„Bárcsak mindannyian megértenénk az utat, amit az Alkimista mutatott nekünk!" - gondolta Máté.
Sokan meghallották Máté gondolatát - nem is a fülükkel, hanem a szívükkel. Voltak, akik megszeppentek:
„Jaj, csak nehogy megtudja valaki, mi jár a fejemben!" - rémüldöztek. Először érezték át, hogy nemigen büszkélkedhetnének...
Minden szem Mátéra szegeződött. A fiú tekintete megpihent a koszorún, ami előtte feküdt az asztalon. Azt tette, amit a pillanat sugallt: a kereszthez lépett, és ráhelyezte felülről Flóra ajándékát. A hét rózsa a kereszt közepén függött. Az orgona megszólalt. Zúgott, mint az orkán, csak szelídebben, fenségesebben. Az emberek behúzott nyakkal vagy kiegyenesedve ültek. A hatalmas akkordok halkulni kezdtek, lassan belesimultak a csendbe.
Máté sokáig nem szólalt meg. A gondolatait sem lehetett hallani - talán nem is voltak ebben a pillanatban. Megközelíthetetlennek látszott, mintha nem is ehhez a világhoz tartozna. Azután beszélni kezdett a templomról, ami valaha tökéletes volt, majd fokról fokra leromlott. Eredeti célját és szépségét elveszítette, nagyszerűsége feledésbe merült. Mindaddig, amíg valaki fel nem ismerte a templom siralmas állapotát, és vágyakozni kezdett, hogy a helyzet megváltozzon. A sóvárgásra válaszul megjelent a mester, aki képes volt helyreállítani a templom eredeti állapotát. Úgy beszélt erről, mintha ő maga volna az épület. Sőt, mintha mindenki egy nagy, közös szentély része lenne - akkor is, ha sejtelme sincs róla.
Amikor Máté elhallgatott, ismét megszólalt az orgona. Valami egyszerű, ősi dallamot játszott. Aranyló fények jelentek meg a szentélyben, a templomot rózsaillat töltötte be. Többen is látták, hogy a boltozat áttetszővé válik, megnyílik az égnek. Mint egy mennyei rózsaablakon, úgy szűrődött át a világosság.
Miközben a templom megtelt fénnyel és rózsaillattal, és a tekintetek felfelé irányultak, az Alkimista szobra köddé vált.
Miután véget ért a szertartás, a püspök úr vette észre elsőként, hogy a fából faragott figura eltűnt. Kifelé menet Mátéval együtt megilletődötten állt meg a szobor helyén. A fiú röviden elmesélte, mi történt az elmúlt héten. A püspök sokáig hallgatott, majd így szólt:
- Lehető legjobban sikerült a vizsgád, kedves fiam! Tanítómestered, az Alkimista is büszke lehet rád. Nem véletlen, hogy a szobra is eltűnt innen. Akárcsak mi, Ő is tudja, sőt nálunk hamarabb tudta már, hogy a lehető legjobb kezekben lesz nálad a templom. Mi, akik itt voltunk, nem ugyanazok vagyunk már, mint azelőtt. És mi másra szolgálna egy templom, ha nem erre?
Az emberek csendben távoztak, kígyózó sorban ereszkedtek lefelé a jegenyefenyők sorfala között.
Máté és Flóra magukra maradtak a templomban. Szívük úgy lángolt, mint a kereszten függő rózsák. Aztán kiléptek a kapun, és kéz a kézben sétáltak lefelé az úton.
Amerre mentek, minden elcsendesedett körülöttük, és utánozhatatlan rózsaillat követte lépteiket.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Fer-Kai
#9. 2013. január 6. 19:16
Kedves Csilla!

Köszönöm figyelmedet, és értő-érző soraidat.
Igen, a magyar nyelv és gondolkodásmód sok bölcsességet, analógiát megőrzött számunkra, akár tudatosan használjuk, akár nem.

Én is újraolvastam, és ismét nekiláttam megszabadítani fölösleges toldalékoktól, cirádáktól, pózoktól.
előzmény: Csilla hozzászólása, 2013. január 6. 17:47
Csilla
#8. 2013. január 6. 17:47
Kedves Fer-Kai!
Felnőtteknek szóló, misztikus elemekkel színezett tanmesédhez szeretettel gratulálok.
Kétszer, betűről-betűre, figyelmesen elolvastam, és a következők fogalmazódtak meg bennem:

Az ősi magyar nyelv pontosan kifejezi, hogy az ember egészében látta a világot. Erre utalnak arany, arány, erény szavaink is, melyek azonos gyökre vezethetők vissza.
Elbeszélésedben vélhetően tudatosan használod ezeket a kifejezéseket.
A természet adta módon létező ARANY a lelki-erkölcsi értelemben felfogott tisztaság, becsület jelképe (volt). Az alkimista (aranycsináló) ERÉNY eit (belső erejét) felhasználva a szakláris felelősségére bízott közösséget szolgálja, ezáltal az emberek elismerését birtokolja. Olyan rendet igyekszik létrehozni a templom ARÁNYainak visszaállításával, amely valóban méltó, emberi életre ad lehetőséget, és egyben újjászületés is. Mindez a hit és a bizalom nélkül nem sikerülhetett volna.

Vízkereszthez kapcsolva:
Máté - ahogy a napkeleti bölcsek a vezérlő csillag nyomdokán - rátalált a világosság útjára.

A csend és a rózsaillat nyugodt, boldog hangulatot sugároz - az utolsó rész szép, illő befejezése a történetnek.
Fer-Kai
#7. 2013. január 6. 12:14
Köszönöm.
Örülök, ha mozgásra késztet - inkább felnyit, mint lezár, bezár.
előzmény: Bedő Csaba hozzászólása, 2013. január 6. 05:42
Bedő Csaba
#6. 2013. január 6. 05:42
Úgy érzem, hogy sok mindenre választ ad az írásod, de pont annyi kérdést is megfogalmaz. Mindenesetre nekem nagyon tetszett.

Minden jót!
Fer-Kai
#5. 2013. január 5. 21:44
Megálltak, és azt mondták: "Itt templom van".
S valóban, éterikusan már ott volt - fentről született.
előzmény: Eliza Beth hozzászólása, 2013. január 5. 19:06
Eliza Beth
#4. 2013. január 5. 19:06
Mondják, hogy hajdan úgy építettek templomot, hogy tudták, hova kell... hol van jó helyen, ahol mágikus erőt ad-kap.
Ma meg oda építik, ha építenek, ahol helyet ad valaki...
Fer-Kai
#3. 2013. január 5. 18:22
Köszönöm, kedves Mara.
Igen. A magasabb "természetgyógyászat" nem evilági szerrel, erővel gyógyít.
előzmény: Mara hozzászólása, 2013. január 5. 10:07
Mara
#2. 2013. január 5. 10:07
Kedves Fer-Kai, felsoroltad az emberi gyarlóságot, de adtál rá gyógyszert is.
Szeretettel gratulálok: Mara
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Bársony szív