Kedves Csilla, köszönöm a továbbgondolásodat.

Bennem nagyon mocorgott a haiku írásakor egy mesés történet - talán egyszer meg is írom, ami most "csak" sűrítmény.
Ebben a mesében a fejfákat készítő asztalost megbízzák templomi padok készítésével. Lényeg, hogy a már előre legyártott (megszemélyesített, élő) fejfák miként lényegülnek át padok zárólapjaivá, hogyan változik meg az életük attól, hogy temető helyett templomba kerülnek. Hogyan fogadják őket a templom egyéb részei, berendezési tárgyai, és hogyan az emberek? Pláne, hogy fejfa "származásukról" mások is tudnak...
És mégis, pont ezért, hogyan tudják élőbbé tenni a templom belső csendjét, - miként Te is írod: - misztériumát?

A pad és a fejfa fából készül(t), a fa élőlény, tehát a pad és a fejfa is él, a kör alakú faragott motívum valóban olyan, mint a mosolygó arc.
Békesség, "csend-ima" és a beszűrődő fény az örökkévaló életet juttatja eszembe.
Persze, ha csak a fotót látnám a haiku nélkül, nem valószínű, hogy ennyire elmélyülnék. Akkor egy nyugalmat árasztó templom belső terének szépségét, misztériumát venném észre.
A haiku viszont továbbgondolásra késztetett.

Köszönöm, és igen, jól érzed, mi volt a szándékom.

Azon még töprengek, hogyan tudnám szétbontani (két részre) ezt a háromsoros, túl bonyolult mondatot úgy, hogy ne menjen a tartalom rovására.

Fer-Kai a haiku és a fotó is nagyon mély. Szinte hiv a csend imára. Ami nagyon tetszett az az hogy a fejfa paddá szelidült, vagyis olyan emberré vált aki szeret. Padon ülnek mások