A sors fintora

Először a háta kezdett el szúrni.

A sors fintora

 

Először a háta kezdett el szúrni. A fáradtságtól - ami rendszerint, a folytonos ülőmunka következménye volt -, már máskor is fájt a háta, csak most nem a dereka tájékán, hanem a lapockája alatt. Később a mellkasában érzett fájdalmat, mintha valamiféle ismeretlen eredetű nyomás nehezedett volna a tüdejére. Aztán már köhögött is egyet-kettőt, amolyan száraz, felszínes köhögést produkált.

Különösebben nem aggódott. Nagy baj nem lehet, hiszen nem iszik, nem dohányzik, normális az életvitele, és rendszeresen eljár a szűrésekre is. Most viszont panaszai voltak. El kell mennem a szokásos tüdőszűrésre - gondolta -, bár még nem telt le az egy év, az előző óta. Bejelentkezett hát a tüdőgondozóba.

Megejtették a vizsgálatot, és ő pár nap múlva visszament az eredményért. Kicsit furcsállta a leletezőben a fiatal hölgy szomorú tekintetét, de hát mindenkinek lehetnek gondjai. Ez természetes. Amikor azonban a villamoson hazafelé, kíváncsiságból előhalászta táskájából a hanyagul begyűrt leletet, és beleolvasott, nyomban elakadt a lélegzete. A számára ismeretlen, furcsa hangzású orvosi szakkifejezés, a „carcinoma”, rosszat sejtetett. Ilyesmit eddig még sohasem írtak a leletére. Most, így visszaemlékezve, talán nem is szomorú volt az a kis hölgy a leletezőben, csupán együttérző, mivel ő valószínűleg értette, milyen diagnózis állt a papírján.

Nem is ment haza, hanem egyenesen tovább utazott, és beült a körzeti rendelőbe. Az orvos, a lelet láttán csak hümmögött, majd finoman hozzákezdett elmagyarázni, hogy komolyabb egészségügyi probléma merült fel nála. Gond van a tüdejével, ezért további vizsgálatokra lesz szükség - mondta -, és beutalót adott koponya CT-re. Kicsit körülírva, de azért mégis jól érthetően közölte vele, hogy - feltehetően -, tüdőrákja van, ami áttétet szokott okozni az agyban is.

Kilépve a rendelő ajtaján, úgy érezte, lebénult. Amikor a következő, szólított beteg majdnem elsodorta, mert az útjában állt, csak akkor tért kicsit magához, és szinte öntudatlanul elindult a kijárat felé. Pedig még csak nem is dohányzik.

Hazaérve, nem szállt be a liftbe, annyira elgondolkodott, hogy gyalogosan botorkált fel az ötödikre. Amint belépett a lakásajtón, egyenesen a nappaliba ment. Lerogyott a kanapéra, és csak ült, szinte katatón állapotban, mereven maga elé bámulva. Jó időbe telt, mire rájött, hogy kabátban ül, és már a hólé is leolvadt a cipőjéről, sáros nyomot hagyva a világos színű padlószőnyegen. Kiment, hogy levetkőzzön, s ekkor eszébe jutott, hogy talán az ajtót se csukta be. Még szerencse, hogy megnézte, mivel tényleg nyitva maradt, ráadásul kívülről, a zárban ott fityegett a kulcs is.

Enni próbált, ám azonnal hányingert érzett. Hamarosan viszontlátta a vacsoráját. Ez is a súlyos betegség egyik tünete lehet - gondolta megrettenve.  Idáig, ilyesmi sohasem történt vele, egyáltalában nem volt kényes a gyomra. Ezután viszont már így lesz - folytatta a megkezdett gondolatot.

Aludni sem tudott. Egész éjszaka forgolódott az ágyában. Járt az agya, rémképek jelentek meg lelki szemei előtt, már előre látta egy esetleges kemoterápiás vagy sugárkezelés következményeit - már, ha az orvos, az ő esetében, még érdemesnek tartja belevágni egy ilyen kúrába.

Reggelre elhatározta, szabadságot vesz ki, a vizsgálatok úgyis sok idejét foglalják majd le. A munkatársának telefonon nem mondott semmit a szabadság váratlan okáról, egyszerű kimerültségre, fáradtságra hivatkozott.

Két nappal később, megvolt a CT vizsgálat is. Az orvosra rákérdezett, és az - bár próbált kitérni az előzetes véleménynyilvánítás elől, ami ilyenkor valóban nem szokásos -, azért nagyjából sejtette vele, hogy az agyban még nincs áttétel.

Ez persze az ő hangulatán semmit nem változtatott, a kétségei továbbra sem hagyták nyugodni. Mi van, ha másutt képződött áttét?! A laborvizsgálat eredményeit nem tudta értékelni, eddig sohasem volt arra szükség, hogy értsen hozzá, meg nem is volt egy orvoshoz járogatós fajta.

Végül, az első lelet kézhezvételét követően tíz nappal, újra vissza kellett mennie a körzeti orvosához, hogy az eredményeit összesítse. Annyira magába roskadtan ült a váróban, hogy a betegtársának kellett figyelmeztetnie: uram, már csak ketten várakozunk, feltehetően önt szólították, mert ez nem az én nevem.

Betámolygott a rendelőbe, és majdnem melléült a széknek. Mint az ítéletvégrehajtóra, úgy nézett az orvosra, és várta a sorsát eldöntő nyilatkozatot.

Az orvos tüzetesen átnézte a leleteit, a tüdőröntgen negatívját az ablak előtt szeméhez tartva sokáig forgatta, és egyre csak csóválta a fejét. Aztán váratlanul rákérdezett: magának volt mostanában valamiféle csontsérülése? Nem, dehogy, az legalább nem volt. Esetleg régebben - faggatta tovább -, valami a vállával? Nem, semmi efféle.

Ezen a leleten egy kulcscsonttörés jól kivehető nyoma látszik - szólalt meg ismét az orvos. Odalépett hozzá, és elkezdte minden irányba húzogatni, rángatni, nyomkodni a bal vállát. Ő nem jelzett fájdalmat, bár magában azt gondolta, lehet, hogy csak félelemből titkolja, és tényleg el van törve a kulcscsontja. Az orvos végül határozottan kijelentette: itt nem lehet sérülés, mert az olyan érzékeny lenne, hogy ha akarná, se tudná palástolni a fájdalmát.

Egyébként is - folytatta -, évek óta ismerem magát. Emlékezetem szerint, nálam semmiféle vállsérüléssel nem járt. A laborleletei tökéletesek. A CT se mutatott ki semmit.

Ebben a pillanatban megcsördült az asztalon álló telefon. A készülékben egy kétségbeesett női hang hallatszott, aki a következőket mondta: jaj, kedves kolléga! De jó, hogy magára találtam! Napok óta nyomozom, kié lehet az a beteg, aki tíz napja elvitt tőlünk egy leletet, ami nem az övé volt. Sajnálatos módon, két lelet elcserélődött, és az egyik súlyosan beteg gondozottunk leletét kapta kézhez egy rutinszűrésen megjelent férfi. Remélem, még időben szóltam, ugyanis volt már rá példa, hogy a betegség okozta trauma öngyilkossághoz vezetett. Ha megmondja, hová küldjem, azonnal indul a sofőr, viszi a negatív leletet, mi meg kérjük vissza a gondozottunk röntgenfelvételét. És, még egyszer elnézést… a betegtől is.

Az orvos letette a telefont, és ránézett. Azt sem tudta, hol kezdje, de nagyon igyekezett, hogy minél gyorsabban és egyszerűbben megnyugtassa halálravált páciensét.

Sejtettem én - mondta. Tévedés volt. Maga teljesen egészséges. Egészségesebb, mint én - próbált kedélyeskedni. Nyugodjon meg. Véletlenül elcserélték a leletét. Tudja, azt szokták mondani, ahol fűrészelnek, hullik a forgács. Vagy nem így mondják?!

Nem tudott felkelni a székről, pedig közben az asszisztens már a másik beteget szólította. Csak ült, maga elé meredt, és egész testében reszketett. Az orvos, látva az állapotát, hozatott neki egy pohár vizet. Miután kortyolt belőle, a nővér kivezette az előtérbe. A szíve őrülten vert, az arca verejtékes volt. Figyelmeztették is, várjon, ücsörögjön még egy kicsit, ezután a nagy trauma után, szedje össze magát, addig ne menjen sehová.

A reszketése csak lassan csitult. Miután alábbhagyott, és a feszültsége is oldódott kissé, ott ültében, megindult az agya. Tehát egészséges. Egészséges mint a makk, vagy még annál is jobb egészségnek örvend. Élni fog. Remélhetőleg sokáig és jobban, mint ezelőtt. Mindent el fog követni azért, hogy ha már új esélyt kapott, azzal éljen is. Úgy érezte, eddig csak vesztegette az idejét, most majd tevékenyebb lesz.

Egyet ugrott gondolatban, és akkor eszébe jutott, hogy utazni fog. Momentán ugyan nem telne rá, de majd a nappali festésére félretett pénzből elutazik. Miért is ne?! Ki kell használni az életet.

Azután meg, társ után is nézhetne. Mióta - annak is öt éve már - az anyja meghalt, magányosan élt. Régen elvált, a volt nejével nem tartotta a kapcsolatot, gyerekük nem született. Aktuálisan barátnője sem volt. De most majd szerez. Ott van például az a csinos kolléganője, aki nemrégiben egyedülálló lett. Mindig is tetszettek egymásnak, csakhogy a nő férjezett volt. Most már szabad.

Mindent szabad. Legalább is neki, hiszen ő újra született. Azt mondják, akit megkísért a halál, de nem viszi el, az sokáig él. Majd ehhez fogja tartani magát.

Egész testébe visszatért az élet. Felállt, érezte, izmai csak úgy duzzadnak az erőtől, a vitalitástól. Ruganyos léptekkel indult a kijárat felé. Az ajtó üvegében egy pillantást vetett a külsejére. Magas, egyenes tartású férfi képe nézett vissza rá, akin jól áll az öltöny, és a félhosszúra hagyott, hullámos haj is illik markáns vonású arcához. Talán kis körszakállat is növeszthetnék - gondolta, és elmosolyodott, mert tudta, kolléganője mindig odavolt a szakállas férfiakért.

Az utcán a zebra felé vette az irányt. Míg napokkal ezelőtt, szinte körül se nézett, amikor lelépett az úttestről - olyan minden mindegy hangulatban volt, halálos betegsége tudatában -, most épp ellenkezőleg. Igyekezett nagyon is odafigyelni, nehogy bármi megakadályozhassa  jövőbeli, gyümölcsöző terveit, szép reményeit.

A járdaszélen álldogált többedmagával. A lámpa zöldre váltott, ekkor a gyalogosok megindultak, ő különösen nagy körültekintéssel lépett az úttestre. Már a zebra közepén járt, amikor egy autó száguldott elő a semmiből. Két embert sodort el, de csak ő halt meg.

A szép álmok és remények még sokáig ott kavarogtak, keringtek a levegőben, a véresre maszatolt zebra fölött…

 


A kép forrása

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Mester Györgyi
#3. 2015. december 17. 18:07
Kedves Karola!

Köszönöm szépen a hozzászólásodat.

Györgyi
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek