A sors akarata

Nem tudhatjuk mit hoz a holnap.Milyen sorsot szán az ég, csak el kell fogadnunk.

A hét első napja. Általában ez az a nap, amit kimondottan rühellnek az emberek hétvégi pihenésük után.
Számomra azonban sokkal többet jelentett.
Sokszor érezzük a szerencsét magunk körül, most talán nekem is jutott belőle.
Rádöbbentem, hogy egy kötelék része vagyok, el kell fogadnom, és tenni, amit előírt a sors.
Reggel korán keltem.
Készítettem reggelit gyermekeimnek, majd együtt indultunk varázslatos utazásom kezdetéhez.
Az épületet két éve felújították, kis városom büszkeségeként emelkedett az elnyűtt házak, templomunk szomszédságában. Zöld övezettel, térrel, virágokkal díszítették kilétét.
Csillogó tekintetemen keresztül fantasztikus lehetőségek tárháza, boldogság merengő otthona, mesés világ kapuja tárult elém. Pontosan ilyen nagyszerű lehetőségre volt szükségem, rendbetenni zaklatott életem. Kockázatok nélkül biztonságot teremteni gyermekeimnek.
Az igazgató szívélyesen fogadott.
Hét éves korom óta ismerem, mindig nagyszerű embernek tartottam, bár erélyes, magabiztos hangjától megrémültem, ha hívott.
Nem épp a legjobb diákok közé tartoztam.
Csínykedéseim gyakran próbára tették kötél idegeit.
Kedves modorával, üdvözlésével levett a lábamról ezen a reggelen. Bemutatott minden kollégájának, büszkeség töltött el, amiért a mai naptól köztük dolgozhatok.
Szellemi vezetőként nagy becsben tartották.
Tudta, az emberek hogyan dolgozzanak, mi a legjobb a tanítványoknak a város felemelkedésében is nagy szerepet töltött be. Utat mutatott, és örömmel álltam a sorba követni eszméit.
Többi időmet új osztályom keretén belül töltöttem.
Kis társaságuk meglehetősen sajátos módon mutatkozott be. Félmondatos megjegyzésekkel illettek, a többiek kuncogtak rajta. Ott álltam tucatnyi apró emberkével, és egyedül rajtam múlt, miként alakul barátságunk.
Nagyon messzire lehet elrugaszkodni a valóságtól, ha hagyom átvenni az irányítást.
Hát belekezdtem úgy, ahogy annak idején másnál bevált. Elmeséltem néhány kalandos történetet, jókora tanulsággal a végén, nagyokat mosolyogtam, amikor tapsot kaptam.
Résnyire engedtem bekukkantani különös világunkba fejlődésben lévő érzékeiket.
Vágytak a sikerre, s nekem ennyi elég volt.
Hazafelé rám köszöntek az ismerősök, gratuláltak.
Sajnos nem mindenkire vigyázott szerencséjének angyala. Este hatkor furcsa fényekre lettem figyelmes.
Sok-sok gyermek haladt lassan az iskola irányába kezükben égő gyertyát tartottak. Mélabúsan, gondolataikba mélyedve szó nélkül lépkedtek. Végigszaladt hátamon a hideg. Keserű szomorúság kerítette hatalmába szívemet.

- Anya. Rossz hírem van. Az igazgató urat elgázolták. Bevitték a kórházba, szervezete nem bírta. Idős volt, és betegség is kínozta. - Kiáltotta gyermekem amint belépett az ajtón. Pityergett. Összekulcsolta tenyerünk, kezembe nyomott egy szál égő gyertyát, majd követtük a gyászoló tömeget.
Minden diák megjelent az udvar végtelen horizontján.
Egymás vállára borultak, könnyeztek, s lassan a gyertya lángját jobbra majd balra lengették.
Akaratlanul követtem.
A mély gyászon át büszkeség telítette el lelkemet. Az évek múltak, azonban gyermekkorom iskolai kezdetét tőle példáztam. Egy embertől, akit csak úgy ismertem; Igazgató úr...