A sárkány, a fiú és az erdő

Aztán, hirtelen a semmiből, egy apró magocska ereszkedett lefelé propellerszárnyakon, és egyenesen a fiú nyitott tenyerében landolt

 

 

 

 A gyermek csöndesen, egykedvűen játszott a hatalmas gyermekszobában, amelynek falai a szivárvány összes színében pompáztak, mégis neki oly fakónak és ridegnek tűntek azok a tömbök, mintha legalábbis egy medvebarlangban lett volna. Csak nézte maga előtt a hatalmas, színes játékhalmot, s nem talált bennük örömet, pedig az ő birodalmához képest Játékország csupán egy aprócska, vidéki tartománynak számított. A kirakós rejtélyét csukott szemmel megoldotta, a babák színtelen, üres mosolya sem vidította fel, s a képeskönyveket is mind kívülről tudta már, hiába is lapozott beléjük, nem nyújtottak semmi újat.

Talán egy társ kellett volna neki, egy testvér, egy barát, akivel az ott felhalmozott játékok örömét megoszthatta volna. Akkor lehetett volna kacagás, de így minden ott eltöltött pillanat csak úgy hatott számára, mint egy díszes, kicicomázott tömlöc. A délutánokat várta nagy reményekkel telve, amikor az apja, anyja hazatért, de sokszor esték lettek abból, amikor végre együtt volt a család. Öröm akkor se sok volt a találkozásban, mert a szülők nem értek rá, de arra mindig figyeltek, hogy hozzanak a fiúnak egy újabb játékot. Szomorú gazdagság volt az a gyermek számára.

Egy este az apja egy különleges ajándékot hozott.

- Gyere, nézd! Egy sárkány! - mondta, miközben kihúzta a játékot a táskájából. A fiú szeme félénken csillogott, arca elsápadt.

- Csak papírból van, ne félj! - nyugtatta meg az öreg.

Egy pillanat alatt kikerült a csomagolásból a játék, de a fiú, nem igazán tudta, mit tud az a sárkány. Nagy, rombusz alakú valami volt, tele színes mintákkal és egy hosszú, cafrangos farokkal, ami sokkal nagyobb volt, mint a teste. Madzag volt még feltekerve hozzá végeláthatatlan mennyiségben. A fiú megköszönte, de nem látszott semmi öröm az arcán. Az apja ekkor kihívta az udvarra, s vitte magával a sárkányt is. Szél volt, jó szél, kedvezett az nekik, azt mondta az apa, és egyszeriben feldobta a levegőbe a sárkányt, miközben madzagot is eresztett utána jócskán. S a sárkány egyszeriben csak életre kelt, meglovagolta a szellőt, mit meglovagolta, figurázott, táncolt rajta sebesen, miközben egyre föntebb emelkedett. A farka csodálatosan lubickolt a szélhullámok viharában, a színek összemosódtak a forgatagban. A gyermek se nem félt már a sárkánytól, se nem unatkozott tőle, hanem kacagott, szinte csilingelt a hangja, és úgy tapsolt, hogy szinte égett a tenyere. Nagyon régen lelte a kedvét ennyire valamiben is.

Hamar este lett azonban, s haza kellett hívni a sárkányt, mert már nem látszott az égen, és nem látszott a talpuk alatt a föld sem, amin szaladni, reptetni kellett a sárkányt. Így félő volt, hogy előbb-utóbb elesnek, és bajt nem akartak maguknak.

- Majd játszunk legközelebb! - mondta, az apa. - Akkor majd te repteted, már tudod, hogyan kell! - azzal átnyújtotta a sárkányt a fiúnak, aki nagy csodálattal vette el. Este az ágya mellé rakta, az asztalra, s sűrűn pillantott rá, alig tudott elaludni tőle.

Másnap szinte kiröpült az ágyból, megragadta a sárkányt, és átszaladt a másik szobába.

- Apa, apa! Játszunk! - visította, de a szoba üres volt. Szomorú lett, de a sárkány vidám mintázata nem hagyta sokáig búban. - Hisz tudom, hogyan kell! - virult fel, és már rohant is ki az udvarra.

Szél volt akkor is, kellett az a sárkánynak. S a fiú összeeresztette a kettőt. Egy szempillantás, és a sárkány az égbe szökött, sodorta, tépte le az orsóról a madzagot. A fiú kacagott, mint előző nap, szerette reptetni a sárkányt. De nehéz volt tartani, irtózatosan nehéz. A fiú hamar elfáradt, nem tudta uralni a sárkányt, amit oly magasan cibált már a szél, hogy alig látszott. Egyre csak repült előre sebesen, húzta maga után a fiút, aki el nem engedte volna kedves játéka madzagját.

Sokára állt el a szél, s a fiú csak akkor tudta magához szelídíteni a sárkányt. Igazán csak akkor rémült meg, amikor szétnézett maga körül, és rádöbbent, hogy egy sűrű erdő mélyén találta magát. Majd este volt akkor már, alig látott, nagyon megijedt, még a könnye is kicsordult. Elképzelése sem volt, hogyan juthatna haza, azt sem tudta, merről jött, hisz mindvégig az eget nézte, s azon a sárkányt.

S akkor fény gyúlt körülötte, sok apró, kicsi mécses. Tompa fénye volt azoknak, ha a fiú jobban rájuk tekintett, olyannak tűntek, mintha ott se lennének igazán. Megdörzsölte a szemét, mintha csak a képzelgéseit akarná szétzavarni, de azok a pici, világító pontocskák csak ugyanúgy keringtek körülötte. Végül az egyik megszólalt.

- Szervusz, gyermek! Hogy kerülsz ide?

A fiú felkapta a fejét, és hitetlenkedve dadogni kezdett. - Ti tudtok beszélni? Kik vagytok?

- Tudunk beszélni, világítani, mi vagyunk az erdő lámpásai. Esténként fényt adunk az erdőnek, és segítünk a bajbajutottaknak - mutatkozott be unottan az apróság, majd hangja kissé számonkérő lett, ahogy folytatta. - S úgy látjuk, éppen rád fér a segítség! No, de te még nem is válaszoltál!

- Jancsi vagyok, és épp csak játszani mentem ki az udvarra, aztán egyszer csak itt találtam magam, és nem tudom, merre menjek haza. Otthon már biztos mérgesek a szüleim, pedig én csak játszani akartam a sárkányommal.

- Sárkány? Miféle sárkány? - sikított fel egy hang a fa tövéből. Jancsi arra fordította a fejét, és egy piros kalapos, apró emberkét pillantott meg. Ő volt a leghangosabb, de ahogy tüzetesebben szétnézett, még sok másik hasonló figurát látott. A fiú gyorsan megnyugtatta az aggodalmaskodókat.

- Nem kell félni, ez nem olyan sárkány, hanem papírból van, és arra való, hogy az ember játsszon vele. Nem akartalak megijeszteni benneteket! Bevallom, először én is megilletődtem, amikor az apukán hazahozta.

- Áh! Vagy úgy! Ha csak papírból van, az más, akkor lehetünk barátok! - mondta a piros kalapos. - Szóval eltévedtél! Biztosan az emberek falujából jössz, hallottam már róla, bár én magam sosem jártam még ott.

A kisfiú szeme felderült, és reménykedve vágott a szavába.

- Ha elkísértek, bemutatlak odahaza mindenkinek, megismerkedhetsz a világunkkal! Sok játékom van, tudod? Azt is mind kipróbálhatjátok!

Hirtelen mind zúgolódni kezdtek, elhűlten tiltakoztak.

- Hűűű! Mi nem megyünk oda! Hogy is gondolod? Nem valók vagyunk mi az emberek közé!

- Miért nem? - csüggedt el a kisfiú. - Talán féltek? Nincs mitől! A szüleim szeretettel várnának titeket.

- Mi nem félünk semmitől! - dörrent egyet a piros sapkás, majd megenyhülve folytatta. - Na, jó, lehet kicsit mégis. De oka van ennek is. Tudod, ez az erdő az otthonunk. Nem nagy már, épp akkora, hogy mindannyian békében elférjünk benne. Volt ez sokkal nagyobb is, sokkal több fával, bokorral, és éppen az ember volt az, aki tönkretett mindent. Fákat vágott ki, nem egyet, sokat, és helyette nem ültetett semmit. Elterelte a patakunkat, mert kellett neki a víz. Tüzet rakott, de nem figyelt rá, felégetett jó darabot a magvak bölcsőjéből, amik csírát bontva kiserkentek az avar alól. Ha kijött, mindig hagyott itt valamit, amit haza kellett volna vinnie. Bizony szemetelt, nagyon sokat szemetelt, s mindez az erdő romlásához vezetett. Azóta rettegünk, hogyha beteszi közületek egy is a lábát, s csalódottak vagyunk, ha végül elmentek, mert megint kevesebb lesz a lábatok nyomán az erdő, az otthonunk.

- Mi sosem tettünk semmi rosszat nektek! Sem én, sem a szüleim! Higgyetek nekem! - mondta szomorúan a fiú, és a szemében egy könnycsepp csillant.

- Ti nem, lehet, hogy nem. Valóban nem is láttalak még itt téged. Nem is rólad beszélek, hanem a fajtádról.

- Arról én mit tehetek?

- Arról semmit.

- Most mégis rosszul érzem magam, nagyon rosszul. Sajnálom, hogy így alakult, mert ilyen haramiák vagyunk.

Csönd volt, mély, hosszú csönd. A piros sapkás szólalt meg végül, harsányan, hangja szinte csilingelt.

- Valamit azért mégis csak tehetnénk! Ha mondjuk, történetesen gyümölcsöt eszel, a magokat szórd szét az úton, a földeken! Sose lehet tudni, talán kikelnek, és fa lesz belőlük! Szemetet ne hagyj magad után sosem, s ha valakit látsz, aki így tesz, szólj rá! Aztán mondd el az embereknek, a társaidnak, a barátaidnak, hogy az erdőnek fáj, ha bántod benne a fákat, a bokrokat, s benne minden lakóját. Ha már ezeket megteszed, hálásak leszünk, s meglásd, hasznunkat veszitek majd, hisz minden élet a természetből sarjad. A víz, a friss levegő, a kandalló melege, a bölcső fája... s még ezernyi más, fontos és szép dolog. Menj hát, s add hírül ezt mindenkinek. Ha csak egy ember is lesz, aki megfogadja, és továbbadja, már megérte találkoznunk.

- Ennyi? Ennyi csak? Ez igazán nem sok! Főleg úgy, hogy ezeket eddig is így csináltam.

- Akkor igazán nem sokat kérek.

- Nem. Csak tudod, haza kellene jutnom!

- Áh! Igaz is, hisz eltévedtél! Erre is van megoldás! Majd ők segítenek! - azzal füttyentett egyet, és a lapulevelek alól nagy, kövér kövecskék gurultak elő.

- Kövesd őket! El ne maradj! S tedd meg, amit beszéltünk! - harsogta a piros sapkás, akinek a hangja egyre távolabbról hallatszódott már. A kisfiú integetett neki, de hátra nem fordult már, félt, hogy eltéved, hát szorgosan követte a guruló köveket, amiket alig látott, mert csak annyi fény volt, amit az erdő lámpásai adni tudtak.

Már pirkadt, amikor kiért az erdőből.

- Innen már tudom az utat! - mondta felbátorodva, ahogy a kelő nap első sugarai ráborultak a tájra. Visszafordult, hogy megköszönje a segítséget, de csak egy marék szúféle bogarat látott tovarepülni, néhány kecskebékát beugrani a lapulevelek alá, és messze, amott a távolban egy kalapra való gombát, amik a fák tövében strázsáltak.

Meghökkent, szinte elcsodálkozott. Aztán, hirtelen a semmiből, egy apró magocska ereszkedett lefelé propellerszárnyakon, és egyenesen a fiú nyitott tenyerében landolt. Jancsi elmosolyodott, gyengéden a markába zárta, hogy aztán az erdő szélén elültethesse. Mikor mindezzel megvolt, szaladt, hogy elmesélje intelmeit, és ezt a varázslatos történetet az iskolában.

Talán a sárkány nem is érdekelte akkor már.

Hogy igaz volt-e mindez, vagy nem volt más, csak egy eltévedt, riadt kisfiú képzelgései? Nem lehet tudni. De tény, hogy a propellerszárnyú magocskából rövidesen hatalmas fa lett, ahogy Jani meséje is szárnyat bontott, hogy ezernyi gyereklélekben gyökeret eresszen.

Guti Csaba

 

 

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek