A lúzer

Megérkezett az újságíró - jelentette a dolgozószobába diszkrét kopogás után benyitó titkár.

 

A lúzer

Megérkezett az újságíró - jelentette a dolgozószobába diszkrét kopogás után benyitó titkár. Férfi, nő? - kérdezte a hatalmas, cirádásan faragott íróasztal mögött, öblös karosszékében lazán elnyúló, a középkorúnál valamivel éltesebb úr.

Férfi - felelte röviden a titkár. És fiatal - tette hozzá, mintha ennek bármi jelentősége lenne. Talán volt is, mert az idős, iparmágnás külsejű, ősz ember azonnal lereagálta: akkor várhat. Fiatal, még van ideje, hogy megöregedjen, és meggazdagodjon. Én is vártam eleget. Ezt, a szinte bizalmas közlést, nyilván nem egyszer hallotta a titkár, mivel semmi megjegyzést nem fűzött hozzá, csak sarkon fordult, és kiment a helyiségből, hogy megmondja az újságírónak, várnia kell, a házigazda még el van foglalva egyéb, hivatalos teendőivel.

Pedig nem volt semmi dolga. Semmi dolga nem volt, hát ismét, már vagy harmadszorra, töltött a whiskyből, és elővett egy szivart. Rágyújtott, és mivel teljességgel ráért, múltidézésbe fogott.

Hát igen, az ő fiatalsága. Valamikor, réges-régen, éppoly kezdő, ártatlanul naiv és zöldfülű volt, mint odakünn, a megígért interjúra türelmetlenül várakozó ifjonc.

Ő aztán igazán szegény volt. Ha dramatizálni akarná akkori körülményeit, azt mondhatná, kifejezetten hátrányos helyzetű, nincstelen és csóró volt. De milyen is lehetett volna egy olyan családi háttérrel, ahonnan ő elindult, és olyan szülőpárossal, amilyen neki adatott.

Apja rokkant éjjeliőr volt, anyja kórházi takarítónő. Csoda, hogy gyereket mertek vállalni, annyira bizonytalan volt a megélhetésük. Még csak általános iskolás volt, amikor meghalt az anyja. A bánatát alkoholba fojtó éjjeliőr nem sokat törődött azzal, mi lesz az egyszem fiából. Korán megtanulta hát, hogy a maga erejéből kell boldogulnia, másra nemigen számíthat.

Az iskolában csak vergődött. Otthonról sem szellemi, sem anyagi segítséget nem kapott. A ruhája elhanyagolt, szegényes, könyve, tanszere alig volt, nem csoda, ha nem tudott teljesíteni. A mellőzöttség, a lenézettség, mely osztályrészéül jutott, csak tovább növelte benne a dacot, így szemtelenséggel, durvasággal reagált az iskolai feddésekre. Apja, tudomást szerezvén arról, hogy az iskola mellé jár, egy józan pillanatában, amikor eszébe ötlött, hogy neki ezzel a gyerekkel erkölcsi felelőssége is van, jól elnáspángolta, úgy, hogy attól kezdve dupla szakadással a fenekén járt a kinőtt nadrágban.

A társai ekkortájt kezdték el csúfolni. Lemoshatatlanul ráragasztották a „lúzer"gúnynevet, s hovatovább már csak ezen a néven emlegette mindenki.

Sosem volt zsebpénze, soha nem telt csemegére, nem volt hobbija, mivel még a mindennapi betevőre se jutott, miből futotta volna passzióra.

Valahogy csak felvergődte magát a felsőbb osztályokba, és valami hihetetlen véletlen folytán, még a középiskoláig is eljutott. Ott aztán egészen váratlanul megemberelte magát. Talán megjött a józan esze, vagy csak kezdett feltámadni az önérzete, hogy ha senkinek is nézik, valamiből mégis csak meg kell majd élnie, most, hogy egyedül volt, mert közben már az apja is elment, egy sötét hajnalon, az éjjeliőrbódéban meggyulladt benne az alkohol.

A szeretetszolgálatnak köszönhetően, elvégezte iskoláit, és mivel elég jól fogalmazott, valami újsághoz szeretett volna beállni. Sorra kilincselt a szerkesztőségeknél, de született lúzerként, mindenütt elutasításban volt része.  Nem volt senki, aki felkarolta, szárnyai alá vette volna. Alkalmi megbízásokból tartotta fenn magát, ami nem is nevezhető önfenntartásnak, inkább csak sínylődésnek.

Egyik napról, a másikra élt. Sivár, szegényesen berendezett albérletébe nem hívhatott meg senkit, így nem alakult ki baráti köre, és nő se akadt egy se, aki össze akart állni vele, hogy legalább átmenetileg elfeledtesse vele nyomorú voltát. Akár cédulát ragaszthatott volna a homlokára, „lúzer vagyok" felirattal.

Se rokona, se szeretője, se állandó munkája nem volt, napról napra tengődve érte meg a negyvenedik életévét.  Szinte csak vegetált. Közel állt ahhoz, hogy apja nyomdokaiba lépjen, beálljon éjjeliőrnek, és ivásba fojtsa a bánatát. Attól legalább tompult volna a tudata, és nem kellett volna naponta számot vetnie azzal, hogy nem él, csupán agonizál.

A negyvenedik születésnapja után három nappal, váratlanul megbízást kapott az egyik újságtól. Ő, a lúzer. A szerkesztőségben ugyanis beütött a krach, minden épkézláb riportert levert a lábáról az influenza, nyilván körbefertőzték egymás, így nem volt más hadra fogható ember, csak ő, a külsős, az alkalmi íródeák.

Még a vonatjegyét is kifizették, hogy a szomszédos nagyvárosba elutazhasson. Az oda érkező híres textilgyárossal kellett interjút készítenie, aki arról kívánt nyilatkozni, hogy elkezdték a gyártását egy vastag, erős, sötétkét vászonból készült nadrágnak, amely nem csak a farmerek öltözete lehet, de akár városi viseletre is alkalmassá válhat, és meghódíthatja a világot.

A vonaton csak egyfajta osztályú kocsikban lehetett utazni, így jólöltözött emberekkel került egy kupéba, akik  egy-két mondat erejéig, még szóba is elegyedtek vele. Mit tesz ugye, ha az embernek a házmester kölcsönadja az esküvői öltönyét? Máris elfogadhatóvá válik a külseje.

Önkéntelenül elmosolyodott, ahogy a szivarfüstön keresztül akkori kinézetét maga elé vizionálta.   Sovány, magas férfi, amint kinőttnek tűnő, ennek ellenére jól karbantartott, fekete öltönyében feszengve, beszélgetést kezdeményez - többek között - a kupéban ülő jólszituált, nagydarab férfival,  aki az utastársak megkérdezése nélkül rendületlenül pöfékelt, s márkás szivarjából zavartalanul eregette a bodor, jó illatú füstöt. Mintha mostani énjét látná az önfeledten szivarozó öregúrban.

Megérkezvén a célállomásra, ő akkor az elsők között pattant fel. Igyekezett az utasok tömegén keresztül furakodni az ajtóhoz, hogy minél előbb megtalálja a peronon a titkárt, aki szálláscsinálója, egyben programtervezője volt az öreg, gazdag gyárosnak. Épp lelépett volna a vonatlépcsőről, amikor eszébe jutott, hogy a kupéban, a csomagtartón maradt a kalapja, ami kiegészítő darabja volt a házmestertől kölcsönbe kapott fekete öltönynek. Ezt nem hagyhatja el, megesküdött, hogy nagyon fog rá vigyázni, és épségben visszaszármaztatja a tulajdonosának.

Sűrű elnézéseket kérve, visszafelé nyomakodott a kupé irányába, ahol a kalap maradt.

Egyik utastársa, a nagydarab öregúr még ráérősen készülődött. Neki, úgy látszik, nem volt sürgős a leszállás. Amikor magát exkuzálva, éppen elébe állt, hogy a kalapot a tartóról levegye, hirtelen nagy ütést, s kirobbanó forróságot érzett a hátán. Csak nézett, kimeredt szemekkel, majd az öreg rémült tekintete előtt, lassan a földre csúszott. Azt már nem láthatta, hogy ezzel egy időben a peronon őrült lökdösődés, kiabálás kezdődött, s valaki rendőrért kiáltott: fogják el, nála van még a pisztoly, ő lőtt! A tömeg felbolydult úgy a vonaton, mint a peronon, csak ő nem észlelt az egészből semmit, mert a tüdejében megállapodott golyó elnyomott minden érzést. Még akkor sem volt eszméleténél, amikor az öregúr utasítására a mentősök, nagy gonddal ügyelve, nehogy összerázzák, hordágyon a vonatról levitték, és elszállították.

Amikor magához tért, kórházi ágyon találta magát. A nővér szaladt az orvosért, aki nem egyedül jött, hanem vonatbéli útitársával, a nagydarab öregúrral. Előbbi derűlátón, szaktudása biztos tudatában, utóbbi, az öregúr, őszinte aggodalommal nézett rá.

Rendbe hozzuk, ne féljen - szólalt meg az orvos. Jobb lesz, mint újkorában. Kicsit fel is hizlaljuk - próbálta oldani a feszültséget -, csak úgy engedjük haza. Az orvos szavai hallatán, az öregúr gyorsan hozzátette: majd nálam felgyógyul. Gondom lesz rá, nem hagyom most már elkallódni, adósa vagyok,  neki köszönhetem az életem.

Tudtam róla, jó előre hírül hozták - fordult magyarázatul az orvos felé -, hogy egyik üzleti vetélytársam, közúti balesetet színlelve, akar végezni velem. Így akart, szó szerint, „elütni" a további üzletektől. Azért jöttem vonattal, hogy ez ne következhessen be. Úgy látszik azonban, kitudódott, s a tervet megváltoztatták, a vonaton akartak végezni velem. De nem sikerült, hála ennek a rendszerető fiatalembernek, aki visszajött a kalapjáért, és éppen előttem állt, amikor a lövés odalentről eldördült. Nem is tudja fiatalember, hogy milyen jó időben, milyen jó helyen volt! Megcsinálta a szerencséjét, az életemért cserébe nem leszek hálátlan. Soha többé nem kell nélkülöznie, ezentúl nem fog hiányt szenvedni semmiben, ezt garantálom. Csak gyógyuljon fel mihamarabb.

Akkor nem is értette, aztán megértette, interjúalanyával utazott egy kupéban, a híresen gazdag textilmágnással. Hiába no, az üzlet, különösen, ha nagyban játsszák, veszélyes dolog. Olykor kifejezetten életveszélyes.

Az öregúr birtokán épült fel, és egyszeriben megismerte az élet napos oldalát. Életet mentett, és a jóvoltából áldozattá nem vált mágnás beváltotta az ígéretét. Újságbefektetései is voltak, nem csak textilgyárai, így az egyik legrangosabb újság főszerkesztőjévé nevezte ki, értesülvén újságírói múltjáról, ambícióiról.

Évről-évre gyarapodó jövedelméből hamarosan megvette az újságot, aztán még egy tucatot mellé. Hatvanéves korára - tegnap töltötte be éppen -, pontosan tizenhárom lapnak lett a tulajdonosa. Irigylésre méltóan dúsgazdag. Riporterek jönnek hozzá, hogy megtudakolják, hogyan is jutott el idáig, mi a titka a meggazdagodásának...

Mivel gondolatban elért a mához, abba is hagyta az ábrándozást. Csettintett az ujjával, és az ajtó előtt fülelő titkár, mintha csak erre a jelre várt volna, kitárta az ajtót, és betessékelte a tűkön ülő, izgatott kis újságíró tanoncot.

Na fiam, mit szeretne tudni? - szegezte neki egyből, a köszönését sem fogadva, a nagyhatalmú ember.

Az újonnan alapított újság munkatársai nevében szívből köszöntöm Önt - kezdte az újságíró palánta. Nagy megtiszteltetésnek vesszük, hogy személyesen idelátogatott a szerkesztőség épületének átadására  - hadarta szinte egy szuszra. Olvasóink szeretnék megismerni az Ön életútját, kíváncsiak arra, hogy az újság tulajdonosa hogyan vált ilyen mérhetetlenül sikeres üzletemberré?

Az öregúr csak a pillanat törtrészéig gondolkodott a válaszon, aztán azt mondta: tudja fiam, az én sikerem titka nagyon egyszerű. Jó időben voltam, jó helyen...

Azzal intett a titkárának, hogy a maga részéről az interjút befejezettnek tekinti.

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Mester Györgyi
#3. 2016. október 19. 08:28
Kedves Yolla!

Köszönöm, hogy elolvastad az írásomat, és hozzászólást is fűztél hozzá.

Györgyi
Yolla
#2. 2016. október 18. 23:49
Tökéletesen érzékelteted, hogyan lesznek a senkikböl valakik.

Gratulálok: Yolla
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek