A labdarózsa

A sírjára labdarózsa koszorúk kerültek

 

A tanító mellett meg kellett ismerni a segédtanítót, Apafi Csongor bácsit is, aki más szóval iskolaszolga volt, vagyis pedellus. A gyerekek nagy tiszteletben tartották, ha bejött az osztályba tűzre tenni, feszes vigyázzállás dukált neki, és csak a tanító bácsi intésére volt szabad leülni. Amikor megrakta a vaskályhát, és kiment, szintén felpattant az osztály és csak az újabb intésre ülhettünk le. Előfordult, hogy a tanító bácsi megkérte: vigyázzon az osztályra, a rendre, míg ő bokros teendőit intézi. Ilyenkor, ha megígértük, hogy jók leszünk, mesélt egyet, hogy jobban teljen az idő. Ha a tanítónk egész délelőtt mással volt elfoglalva, esetleg a városban vagy másik faluban intézte az ügyeket, Csongor bácsira volt bízva, mikor enged haza bennünket. Nagyon szerettük a kackiás bajszú öreget, mert olyan szépen tudott mesélni, hogy csuda. Máig is emlékszem a labdarózsa meséjére, amely akkor igaz meseként hangzott:
Öregapámnak az öregapja kertész volt, a Tiszán innen, a Dunán is innen, valahol a Kiskunságban, de ha a fejemet veszik, akkor sem tudom megmondani, hogy pontosan hol. Ő mesélte ezt a történetet, aki szintén az öregapja öregapjától hallotta.
Az ország közepe tájáról vándorolt ide, feleségestől, mert akkor már az is volt neki. Az ős öregapám huszár volt a király hadseregében, és amikor leszerelt, a királytól azt kapta jutalmul, hogy a Nagy Magyar Alföldön akkora birtoka lehet, amekkorát csak akar. A király a legkisebbik lányát is feleségül adta a jóvágású huszárhoz, hiszen a sok év alatt, amíg őt szolgálta, bizonyságát adta nagyszerű emberi mivoltának, bátorságának. A király okos ember volt, tudta, hogy ennél jobbat nem is tehetne a lányával, aki hálásan fogadta apja beleegyezését. Nagy lakodalmat csaptak, és útra keltek Magyarországra, annak is a kellős közepébe. Az ország közepe akkor máshol volt, mint ma, mert akkor még Magyarország sokkal nagyobb volt, mint amekkora manapság. A huszárnak juhász volt a mestersége, hozzá is látott annak gyakorlásához, aztán egyre szaporodott a nyája.
Meg is ígérte a feleségének, ha jól talál menni a soruk, egy akkora virágoskertet fog neki kialakítani, hogy napestig járhatja, míg egyik végéből a másikba nem ér.
Szerencsésen alakult az életük, mert nemcsak a gyerekeik száma gyarapodott, hanem a birtokuk is egyre gazdagabb lett. Elérkezett az idő, mikor a juhász-huszár öregapám úgy látta, itt az idő, hogy beváltsa az ígéretét, és elkezdte a kertet építeni, és felesége kedves növényével ültette be sorban.
Ez a kedves növény a labdarózsa volt. Ezt annyira szerette, hogy a királyi udvarból hozott magával néhány szálat, azt odaültette az ablaka alá, és hagyta, hogy elbokrosodjon. Esténként kiült a bokor elé aranyos kispadjára, és csengő hangján ezt énekelte: /Rózsa, rózsa labdarózsa levele/ Csak egy legényt neveltek a kedvemre/ Azt is azért nevelték a kedvemre/ Mert kék a szeme göndör haja fekete./
Ezt meghallotta a férje-ura és azzal kedveskedett neki, hogy szintén énekelni kezdett: /Alig várom, hogy a nap lenyugodjon /Hogy az égen páros csillag ragyogjon. /Ragyogj, ragyogj páros csillag sokáig /Vezess el a szeretőm kapujáig./
Így mulattak, énekeltek a juhász és felesége, egész addig, mígnem elérkezettnek látták az időt a lefekvéshez, és a páros csókok ide-oda röpködtek, amíg az égen fel nem tűnt a valódi páros csillag. Így éltek nagy boldogságban a juhász-huszár, vagy a huszár-juhász, és a királykisasszonyból lett juhászné, amikor a juhász nekilátott tervének megvalósításához, a virágoskert építéséhez.
Első évben a juhászné ablaka alatt elbokrosodott töveket hordta szét, csak annyit hagyott meg, hogy azért mutatóban maradjon, és hogy a felesége kedves növényében azért gyönyörködni tudjon. Aztán második évben már több tő is növekedett, részben az elültetett tövekből szaporodott, részben a juhászné ablaka alatt is sokasodott. Nem telt bele tíz év már ameddig a szem ellátott, mindenütt labdarózsa virított tavasszal, és tavasztól kora nyárig. A juhász közben feladta, gyermekeire hagyta a juhász mesterséget, és csak a labdarózsa termesztéssel, és annak nemesítésével foglalkozott. Elhatározta, hogy az egész Nagy Magyar Alföldön meghonosítja ezt a páratlan szépségű bokros növényt, és úgy is cselekedett. Faluról-falura járt, és ingyen osztogatta a vesszőket, elmagyarázta, hogyan kell elültetni, gondozni a töveket. Aztán, amikor elvirágzott a labdarózsa, hazatért és feleségével együtt a már elszáradt virágú, de hervadtan is szép labdarózsákban gyönyörködött. Már őszbe fordult a haja az öreg kertésznek, csakúgy a feleségének is, mikor valaki megunta a sok labdarózsát, és elkezdte kivágni a határban mindenütt növő, amúgy semmi hasznot nem hajtó növényeket. Mert a régen volt király ígérete feledésbe merült már. Minden talpalatnyi földnek gazdája lett, és gazdálkodni kezdtek.
De mit lehetett kezdeni a haszontalan labdarózsa bokrokkal? Csak a kivágás lett a sorsa a tavasszal oly szép virágú bokroknak. Még írmagja sem maradt, legfeljebb a házaknál, egy-egy bokorral.
Az öreg kertész fogta a cókmókját, és a szintén öreg feleségével együtt a Kiskunság azon részén telepedett le, ahol még érintetlenül voltak a labdarózsa bokrok, és a házukat körbeültették vele. Tavasszal, amikor pompás illatával virágozni kezdett a növény, a két ősz hajú ember kiült a ház elé, és halkan, egymás szemébe nézve elkezdték énekelni a régi dalt:
"Rózsa, rózsa, labdarózsa levele..."
Először a királykisasszonyból lett juhászné halt meg. A sírjára labdarózsa-koszorúk kerültek. Mintha a természet is tudta volna a dolgát: akkor szólította el az ősz hajú asszonyt, amikor javában nyíltak e csodaszép virágok.
Amikor a virágok elhervadtak, az öreg szépen kialakította a sírt, hogy ősszel elültethesse a labdarózsa bokrokat. Válogatott vesszőkből elültette, és tavasszal már zöldelltek is a labdarózsák. A csalafinta természet most is megmutatta, hogy ki az úr ezen a Földgolyón. Az öreg ugyanis azt tervezte, hogy akkor fog meghalni, amikor az első labdarózsa kinyílik. De abban az évben nagy szárazság volt, a bokrok is éppen hogy túlélték a csapadékhiányos tavaszt, és a nyár sem volt esőtől áldott.
Bizony nem nyílott sem a rózsa, sem az akác, csak a forró nap tüzelt az égen. Az öreg szótlan volt már, a felesége kedvenc bokrai alatt hűsölt egész nap, egy-egy pohár bort kortyolgatva. Így telt el a nyár, az ősz, a tél. Amikor már érezni lehetett a levegőben a tavasz illatát, az öreg nap mint nap kibotorkált a temetőbe, és azt nézte, vajon lesz-e virág a labdarózsa bokron. És lám! Egyszer csak megjelent egy nagy virágrügy a fán! Tudta, ez lesz az utolsó tavasza.
Amikor legszebb pompájában nyílott a virág, az öreg juhász vissza is adta lelkét Teremtőjének. A temetése a kívánságának megfelelően történt. Csak labdarózsa borította a sírját, de az mérhetetlen mennyiségben. Eljöttek az Alföld minden részéből rokonai és ismerősei. Mivel a juhász gyermekei nem engedtek másmilyen koszorút vagy egyéb virágot elhelyezni a síron, csak labdarózsát, így bizony akik nem ismerték a juhász és felesége történetét, szégyenben maradtak.

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#6. 2014. június 6. 12:01
A szépségével nem is volt semmi baj, amíg be nem vittük a lakásba. De lehet, hogy beteg volt, vagy csak meglepték valamilyen bogarak akkor, és nem alapállapot a labdarózsa-bogarasság
:-)))
előzmény: bodójános hozzászólása, 2014. június 6. 06:47
bodójános
#5. 2014. június 6. 06:47
Eliza Beth,
köszönöm a hozzászólásodat.
Én úgy emlékszem erre a virágra, amely dús, tömör, labda szerű virágaival maga volt a szépség és a csoda.
Az illusztrációhoz volt hasonló.
Eliza Beth
#4. 2014. június 5. 15:34
Megható, szép történet.

Az én gyerekkori emlékem a labdarózsáról: csurig volt apró fekete bogárral.
bodójános
#3. 2014. június 5. 13:31
Kedves zelgitta!
Örülök, hogy tetszett az írásom!
zelgitta
#2. 2014. június 4. 12:09
Kedves János,

köszönöm,hogy olvashattam az úri nevű pedellus meséjét.

Szeretettel üdvözöl
Brigitta
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek