A kiscica és a gombolyag cérna

Leginkább a cipőfoltozáshoz használt varrócérnát szerették, melyet egy nagy gombolyagban a szekrény belsejében rejtegetett...

 

A falu utolsó házában egy furcsa, alacsony növésű, bajszos bácsi éldegélt egymagában. Felesége sosem volt, gyereke sem, csak néhány háziállatot viselt el maga körül. Néha cipőt javított, ha hoztak hozzá a falubeliek, de többnyire elkerülték csúnyasága miatt.

Öt macskája közül a legkisebbet szerette a legjobban. Sokat játszott vele. Leginkább a cipőfoltozáshoz használt varrócérnát szerették, melyet egy nagy gombolyagban a szekrény belsejében rejtegetett. Ezt a gombolyagot akkor vette elő, mikor kettesben maradtak a házban. Ilyenkor a kis cirmosnak gurította, aki felhőtlen örömmel húzkodta össze-vissza. Végül annyira belegabalyodott, hogy csak gazdája segítségével tudta lefejteni magáról a cérnát, de ez a játék mindennap ismétlődött. A gazda mindig jót nevetett a cicus butaságán. A hangos kacagás, vidám nyávogás hallatára csendesen odaosont a kutya, és kíváncsian belesett az ablakon. Látta, hogy az öregember és a cicus milyen jót játszanak, míg ő a házat őrzi, a többi cica táplálékot keres magának egér után futkosva. A kislibák is szorgosan csipkedték a füvet, hogy éhen ne haljanak. Mindenki tette a dolgát, csak a házban hancúrozók nem. Ők ketten csak élvezték az életet. Megirigyelte a cica jó sorsát a kutya, és elhatározta nyomban, elbújik a szobában az ágy alá, ha öreg gazdája elalszik. Kileste a pillanatot, mikor remegett az öreg bajsza a horkolásától, meg is tette. Kis idő elteltével odasettenkedett a szekrényhez, és ellopta a gombolyag cérnát. Kivitte az udvarra, gurította mindenfelé, odaszaladt a többi cica is, és együtt húzkodták viháncolva örömükben. Meglátta a kis cica, ő is elkezdett irigykedni rájuk, mivel őt nem vonták be a játékba. Odaszaladt a gazdájához, és sírni kezdett:

 

-Miáu-miáu! Ellopták a játékunkat édes gazdám.

 

 Az öreg nyöszörögve felkelt ágyából, mérgesen kivánszorgott az udvarra. Látta, hogy igazat nyávog a kiscica. Oly mérgesen kiáltott az állatokra, hogy a kislibák ijedten bújtak be az óljukba.

 

 - Szedte-vette-teremtette! Dologtalan, haszontalan kutyám, macskáim, pusztuljatok a házam tájékáról! Lusták vagytok mind, és a pici kis cicámmal sem játszotok! A libáimat megtartom, hogy éhen ne haljunk a kis cirmossal, de ti mind takarodjatok!

Szegény macskák százfelé szaladtak, még a kutya sem vakkantott ijedtében, loholva hagyta el a házat. Az öreg és a kiscica egy ideig jól megvoltak kettecskén, de a cicusnak lassan hiányozni kezdtek testvérei és az anyja. El is mondta gazdájának az ő nagy bánatát.

 

 - Megértelek - mondta a gazda, - majd idecsalogatok egy játszópajtást, ha én már nem vagyok elég neked.

 Másnap el is indult a faluba. Gondolta, az egyik házban csak lát egy nekik való macskát. Aztán majd megfogja, és hazaviszi. Benézett minden udvarba, mígnem elébe került egy koromfekete öreg macska. Na, ez pont jó lesz, mivel öreg már, nem eszik sokat, játszani sem lesz kedve, megfogom, és hazaviszem. Legyen pajtása a kis cirmosomnak, de továbbra is ketten játszhatunk a gombolyaggal. Lábujjhegyen a szundikáló macska mögé lopakodott.

Gyorsan elkapta és egy mozdulattal a hóna alá csapta, s mint aki jól végezte dolgát, elindult hazafelé. Igen ám! De meglátta a korábban elzavart kutyája, akit befogadott egy jóravaló ember. Förtelmes ugatásba kezdett:

 

- Vau-vau-vau! - ugatott egyre hangosabban. Össze is csaholta a falu népét.

Mikor a falusi emberek meglátták a görnyedt hátú öregembert, hóna alatt a fekete macskával, azt gondolták, talán maga az ördög jött el közéjük.

 - Gyere komám! Csípjük nyakon őket, mielőtt még bajt hoznak ránk és a falura! - szólt az egyik ember a másiknak. Nekiiramodtak, és űzni, hajszolni kezdték az öregembert a macskával. Egészen hazáig kergették, de nem érték utol. Gyorsan beszaladt a házába a nagy bajuszos ember, és gondosan bereteszelte az ajtót. A kis cirmos izgatottan figyelte, mi történik. Nem sejtett semmit a nagy hajszából, nem tudta, miért rontott oly hirtelen a házba a gazdája, egyszerűen csak örült, hogy végre hazatért, és egy fekete macskát hozott magával.

 A fekete macska kissé még tartózkodott, megviselték a hajsza percei, de lassan magához tért. És amint magához tért, egyre ismerősebb illatot érzett.

 - Miáú, miáú! Jaj, de jó, hogy látlak édes mamám! - nyávogott cicuska a fekete macskának.

 

- Hát persze! - gondolta a fekete macska. - Hiszen ő az én apróságom! Az ő illatát érzem.

A két cica végre egymásra ismert. A kiscica odabújt mamájához, hozzádörgölte kis fejecskéjét, és békés dorombolásba kezdett. Ettől fogva a két cica már csak egymással játszottak. A nagybajuszú öregember hoppon maradt. Csak szemlélője lehetett a cicák játékának. A gombolyagot is csak akkor foghatta a kezébe, ha cipője kilyukadt, és foltot kellett varrnia rá. Néha még hoztak hozzá foltozni való cipőt a falusiak. Ettől a gombolyag egyre kisebb lett. Mire a cicus felnőtt a gombolyag elfogyott.

Megnőttek a kislibák is. Sorra levágta, megfőzte őket, hogy éhen ne haljanak ők hárman. Vagy négyen? Esetleg öten? Hamarosan újabb cicák születtek, és macskauralom lett a házban. Az öregember szolgálta a macskákat, egészen addig, míg meg nem halt.

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Zsó
#12. 2013. december 16. 11:22
Köszönöm hozzászólásotokat, örülök, ha tetszett mesém.
Szép ünnepeket kívánok!
Mara
#11. 2013. december 14. 14:12
Szeretettel gratulálok, kedves Zsó: Mara
zsebike
#10. 2011. szeptember 18. 19:40
Jó kis társadalmi kweresztmetszet lett ez a kedves kis mese. Gratulálok hozzá. Szeretettel: Kata
Döme Zsuzsa
#9. 2011. szeptember 18. 19:29
Én is jelképesnek érzem ezt az amúgy nagyon kedves mesét, valóban lehet az életre is vonatkoztatni.
Gitka_61
#8. 2011. szeptember 18. 16:53
Drága Zsóm! Az egész élet önzés! Ha jól a mélyére nézünk a dolgoknak, mindennek a magja az, hogy én nekem legyen általa jó..bármit is teszünk...csak persze, vannak különbségek....
előzmény: Zsó hozzászólása, 2011. szeptember 18. 09:55
Zsó
#7. 2011. szeptember 18. 09:55
Sziasztok!
Köszönöm, hogy véleményeztétek írásomat.
Mesének szántam ugyan, de igazat kell, hogy adjak Elizának.
Önzés, magamra gondolok csak... és sorolhatnám, sajnos jellemzi mai társadalmunkat.
Az igazság szerintem az, hogy ez régen is így volt.

Ölellek Benneteket!
Eliza Beth
#6. 2011. szeptember 18. 00:09
Ez nem is mese! Ebben az írásban én benne látom a mai valóságunkat.... :-(
Answer
#5. 2011. szeptember 17. 20:04
A macskák már csak ilyenek, én csak tudom...
Szeretettel gratulálok a meséhez(?)!
answer
janos
#4. 2011. szeptember 17. 16:52
Egyedül még sírni is nehéz.
Az összeszokott társaság nagyon tudnak szomorkodni ha elválasszák őket egymástól.
Gratulálok!
Gitka_61
#3. 2011. szeptember 17. 14:40
Hát igen. Macska barátságára, hűségére számítani...butaság...ezért elűzni egy hűséges társat...ajaj...
Juhász Kató
#2. 2011. szeptember 17. 13:20
Hoppon maradt a kivételező gazda, de meg is
érdemelte.
A macska különösen olyan jószág, hogy
kiköveteli a szeretetet, és uralomra tör.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek