A keserves mindenit

Az élet mulandósága...a pillanat örök!

 

 

 Évek óta forgolódik bennem egy gondolat, meg kellene írni...

Tudatosan keresem az első szót, amivel el tudom indítani a történet áramlását. Türelmesen visszaidézem a múlt eseményeit, hol a legmegfelelőbb pillanat, ahová be tudok lépni és elmesélni a szívet szorongató tragédiát. Van-e az életnek igazsága? Tettem föl magamnak a kérdést, amikor a hegyek felé kanyargó úton ballagtam, és a hátamra vettem az ébredő Napot.

 Hideg, hűvös szél zúgatja a magában aszalódott tölgyfa leveleket. Lassan színeződik az ég kékje odafent. Még egy hónapot bevárunk, és a mezei pacsirta, elődalolja a zöldszínű tavaszt a kökény bokrokon. Rózsaszín virágkelyheket nyitnak a mandulafák, és zümmögő hangon dalolni kezd az öreg hárs a Kereszt oldalán. Jézus testét mély lila orgonavirágok öltöztetik föl, fehér fátylat ölt a vadkörtefa. A húsos som sárga pamacsokat rakosgat magára reggeltől-estig. Újraéled a természet, szépséges tündöklés, szerelmesen dalol a fenyőrigó a Disznós-domb oltalmában. Ám ebben a tavaszban nem lesz ott Tibi testi valósága, csak az emlékezet tudja felidézni, hogy Ő is létezett, járt itt.

Most hiába várom, hogy zúgjon mögöttem a trabant hangja, és kiszóljon, egy hang:

- Gyere, elviszlek a Keresztig

- Kösz, inkább gyalogolok, van időm, nem sietek - válaszoltam Tibi invitáló kedvességére.

Ő balra fordult le a Bolya-tanya völgyébe, át a hídon majd nekirugaszkodott a partnak, föl a gyümölcsfák mellett. A Havas-hegyre igyekezett ki a tanyára az Édesanyjához, Juliska nénihez.

A hajnali próbálkozások eredménytelenek maradtak, ám délután vagy a kora esti órákban szívesen beültem mellé, és együtt jöttünk haza, hogy másnap reggel dolgozni menjünk ki-ki a maga útján. Ezeket a találkozásokat nem beszéltük meg, hanem a véletlenekre bíztuk. Rengeteg az út, melyen járni lehet, így fordult elő, hogy Sósi-rét irányából mentem be a faluba a buszmegállóhoz. Hónapok is teltek el úgy, hogy nem találkoztunk. Tibor négy évvel volt idősebb tőlem, jóval erősseb fizikumú, mint én. A széles, erős vállak kemény munkához szokottak. A kocsordosi-tanyára született a keserves föld hátára. A hegyoldalban ott a piros cserepes szoba-konyhás ház, kerekes kúttal a széltelen udvaron. Szabadságra és rabságra kárhoztatott a tanyavilágba született ember. Egyetlen gyermeke volt drága szüleinek.

 A nagyapa az I. világháborúból itt rekedt orosz katona, aki a politikai engedményeknek köszönhetően megvásárolja a tanyát. A dolgos magyar asszonytól két fia születik: Károly és Tivadar. A két férfi idővel átveszi az örökséget, és asszonyokat hoznak a gazdaságba. Juliska az egyik, Pannika a másik. Pannikának egy Ágnes és egy Iván nevezetű gyermekei születnek. Juliskának az árok partján jönnek a szülési fájdalmai, és a szerencséjének köszönheti, hogy a köldökzsinór nem folytja meg újszülött kisfiát. Ágika, Iván és Tibor elérve az iskolakort, szeptembertől-júniusig a faluban laknak rokonoknál. Nyáron dolgozni jönnek haza a jószágok mellé, és a könyörtelen, kérlelhetetlen földre...

Régen látott emlékeket idézek föl, miközben áthaladok a Sástó-dombon. Időnként meleg áramlatok simogatják fázós arcomat. Csupasz a tölgyes erdő, rozsdabarna levelek zizzennek itt-ott a szelíden mozduló szélben. Nehezen akarom elhinni, hogy az idő, amiről azt gondoltuk, sok van, egyik pillanatról a másikra elfogyott. Tibinek agydaganata volt, gyorsan és fájdalmasan végzett vele. Csontbőrre hervadt erős teste.

 A tél elején jártunk, amikor a falu felé menet beültem a fehér trabantba, és Tibor beszédes kedvében volt. Jót nevetett rajtam, amint elmeséltem, miért vagyok most mellette: - Akár az ördög mellé is betelepedtem volna.

- Tudod, a falu szélén van egy idióta kuvasz, ami mindenkinek nekiront ész nélkül. Ha időben felfedezem, hogy kint fekszik az út közepén, képes vagyok a fél települést megkerülni. A másik irányban egy skót juhászkutya feni rám a fogát! Haragszik a fekete kabátomra. Nyáron nincs semmi bajunk egymással. Választási lehetősége mindig akad az embernek: a fehérszőrű kuvasz, vagy a szép hosszú szőrzetű juhászkutya. Az utóbbit választom, talán annak kedvesebb, szelídebb a harapása.

Tibor az elbeszélésemen jóízűen nevet, hogy a félelem az, ami mellé ültetett az autóba. Nem egészen ez az igazság. Kislány koromban is tetszett a sötét hullámos haja, kedves mosolya. Nagyon jól állt neki a vidámság, jó érzésű gyermek volt. (Felnőttként is ilyen maradt.) Engem bizonyára egy rátarti városi kislánynak tartott, hiszen a kastélyból jöttem át a pesti fiúkkal. A kastélyhoz nekem semmi közöm nem volt, mint szegény rokon ott nyaralhattam a nagynénémnél. A friss hegyi levegő jót tett annak a csenevész, beteges leánykának. Sok mindent gondoltunk egymásról, amit nem mondtunk ki, és amiről nem derült ki, hogy tévedés! De sokat is tévedünk életünk során! Ha visszagondolok az eltelt 50 évre, csupa-csupa félreértés az egész eddig megélt életem. Én ezt gondoltam, Ő azt gondolta, és elballagtunk egymás mellett...

- Tudod, most Tivadar lakik a tanyán a mamával. Ráírattam. Hétvégeken együtt megcsináljuk azt, ami tönkrement, javításra szorul. Anyám nehezen bírja magát, de legalább a saját házában él. A fiam ragaszkodik a földhöz, az állatokhoz, szeret ott élni. Jó gyerek, lehet rá számítani. Képzeld el, mi történt ma: Puszta kézzel lecsaptam egy ölyvet! Galambokat tenyésztek, és berepült hozzájuk ez az átkozott dög, már vinni akarta a legügyesebb madaramat. Azt már nem! Az enyém, nem adom, és bumm! Odacsaptam neki! A nyaka rögtön kitört. Na, ez se repül már sehová!

Csodálkozva hallgatom ezt a férfit, hiszen két szónál többet nem gyakran hallottam tőle. Lelkesen mesél a fáradt postagalambokról, miként fogja be őket, és hány év alatt felejtik el a hazafelé vezető utat. A vonat tetején utazó okos madárról mesél, aki a keleti pályaudvaron leszállt a vagontetőről, és pihenten folytatta útját a célállomásra... Németországból indult!

A hírvivő galamb tudatosan cselekedett, a hozzáértők leellenőrizték...

A városba érve útjaink elvállnak, ám a gondolataim, érzéseim Tibivel maradnak, este úgy alszom el, hogy visszaidézem szavait.

Természetet szerető és tisztelő ember, ám amire szüksége van, azt elveszi belőle.

Az egyik hurok itt, a másik hurok ott. Beleugrik egy nyuszi, amiből majd vasárnapi pörkölt lesz galuskával. Nincs ebben semmi kivetnivaló. Ez nem esztelen mészárlás, öldöklés. Az árvíz idején a vadrezervátumokban sokkal több állat leli halálát emberi mulasztások miatt.

 A „szakemberek" képtelenek mesterséges szigeteket építeni, amik a megvadult víz fölé emelkednek. Értelemszerűen oda vonulnának a vemhes szarvastehenek, és nem vetélnének el a jéghideg vízben. Nem kell ehhez magas iskolai végzettség, csak szeretni kellene a Természetet. Ráadásul egyszeri beruházást jelentene a dolog, ami többéves nyereséget hozna maga után. Bérvadászat szempontjából sem mindegy mekkora a vadállomány egy vadásztársaság adott területén.

 Már több mint két éve hiába reménykedem abban, hogy megáll mögöttem a trabant, és kidugja belőle a fejét Tibi. Összemosolygunk, mint két gyerek, és együtt megyünk tovább az úton...

Negyvenéves ismeretséggel beletartozunk egymás életébe. A hírek körülöttünk forgolódtak, tudtuk mi történik a szomszéd tanyán:

Andreának egészséges kislánya született. Tibi nagyapa lett. Katinak a második házassága sem jött össze. Tibit súlyos autóbaleset érte tolószékbe került. Juliska néni nagyon beteg a tanyán, kórházba vitte a mentő. Juliskának nem sok van már hátra. Tibi meghalt... Ki értheti ezt?!

 Déli irányból kapaszkodva megmásztam a Világos oldalt, hogy megnézzem, virágot nyitott-e a fekete kökörcsin. Húsvét van, ilyenkor virít a törpenőszirom, és előkerül a leánykökörcsin. Itt-ott a tavaszi napfényben meglibben a citromlepke. Elsőként kezdi meg a repülését, akár februárban is találkozhatunk vele. Olyan, mint egy lepketündér.

Bármennyire is igyekszem jól gazdálkodni az erőmmel, mégis alaposan elfáradok, mire a szürke sziklákhoz fölérek. Leülök a kabátomra, és csendesen peregnek a könnyeim. Egyre homályosabban látom az alattam meghúzódó meseszép tájat. Ez egy olyan tavasz, amiben még nem volt részem. Előző év őszén a doktornő nyakon csípte a rákomat, és kidarabolta a testemből. Az altatásból fölébredve az első kérdésem az volt, hogy: - jövő héten mehetek a hegyre? - igen, mehet. Jóízű nevetéssel kísérve jött a válasz. Majd szép lassan a múló hetekkel mindent megértettem...

 A műtét után ez az első tavaszom, amiben felügyelet nélkül járkálok. Tibi jut eszembe. Őt nem lehetett megmenteni. Az ő távozásáról nem írtak újságcikket, nem mondta be a tv a tragikus halálát. Mi egyszerű kisemberek szűk családi körben távozunk, talán néhány kollega eljön, és nem hisz a szemének és a fülének, amikor hallja a barna földet dübörögni a koporsótetőn. Mintha ez lenne az utolsó bekopogás a távozónak, hogy jöjjön ki, most még lehet...

 Sokszor hallottam, hogy minden ember egyenlő. Én ezt nem láttam, tapasztaltam eddigi életem során. Különbözőképpen élünk, küszködünk, és a halálba vezető út is „érdekesen" van kirakva. Egyetlen közös pont létezik az emberek életében, hogy a halál szobáján mindenkinek át kell haladni, ám üres kézzel! Ott megszűnik az ember szabta szabály, értékrend. A mozdulatlan semmi közepébe érünk, majd minden lélek eggyé lesz!

Ezért háborúzunk, vesszük el a másét, fosztjuk meg erejétől, akaratától, hitétől. Elvesszük erőszakkal, hogy mi is elveszítsük, mert ahová megyünk oda teljesen fölösleges.

 Már hetedik éve, hogy tudatosan írok, és nem olyan régen sikerült megértenem a megbocsátás lényegét. Igazán megbocsátani csak akkor tudunk, ha a körülmények rávezetnek. Előbb egy pillanattal sem. Mások sorsának is be kell teljesedni, meg kell várnunk egymást, majd a két ember együtt tud cselekedni. Simon Béla bácsinak köszönhetem, hogy három fejezetben megírhattam apám halálának tragikus történetét. 38 esztendő telt el, mire létrejöhetett a találkozásunk Béla bácsival a gyöngyöstarjáni temető mellett. A fejezetek címe: A Tölgyes erdők titka, Tölgyes erdők suttogása, Tölgyes erdők zúgnak.

 El tudtam engedni apám fájó emlékét, másképp látom az anyámat, így könnyebbek lettek a múló napok. Simon Béla bácsi a tőlem kapott megbocsátó szavakkal elindult egy más világba. A múlt elhagyása után több gondolatom jut az alkotásra, és megnyílt előttem az út a gyógyulásomhoz. Számomra semmi nem okozott olyan lelki fájdalmat, mint a saját családom, ahová leszülettem.

Biztos vagyok abban, hogy Tibi halála sem volt értelmetlen. Az ő családja feladata a megtörtént tragédia elemzése.

 Tibort és szerény személyemet gyermekkori ismeretség fűzte össze, mégis önvizsgálatra késztetett életemben. 2001-ben megszületett a Csókolom Ilka néni című alkotásom, ami a Havas hegyoldalban meghúzódó két tanya életét villantja föl a régi időkből. Akkor még nem sejthettem, hogy a leírt történetnek tragikus folytatása lesz, és a gondolatok csak 2007-ben jelennek meg betűk formájában.

 

A Keserves mindenit, de cudarul bánik velünk az élet!!

 

Holeviczki Tibor emlékének ajánlom.

 

 

Kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Pataki Glica
#13. 2011. november 4. 06:21
Örülök, hogy szépnek találtad, és "közösen" emlékeztünk.
Szeretettel:Glica
előzmény: dezsoili hozzászólása, 2011. november 3. 21:15
dezsoili
#12. 2011. november 3. 21:15
Kedves Glica! Nagyon szépen emlékeztél meg. Gratulálok.
Pataki Glica
#11. 2011. november 3. 06:34
Teljesen Igazad van!
Köszönöm, hogy egy kicsit itt időztél nálam.
Szép napokat kívánok:Glica
előzmény: Fer-Kai hozzászólása, 2011. november 2. 20:45
Pataki Glica
#10. 2011. november 3. 06:32
Köszönöm a kedves szavaid.
Szép napot kívánok:Glica
előzmény: Answer hozzászólása, 2011. november 2. 16:38
Fer-Kai
#9. 2011. november 2. 20:45
A végén lévő jelmondatot az arányosság kedvéért - ebből az írásból is levezetve - kicsit megváltoztatva hozzábiggyeszteném:

A Keserves mindenit, de cudarul bánunk az élettel!!
Answer
#8. 2011. november 2. 16:38
Kedves Glica!
Nagyon jó ez az írás, nekem olyan deja vu érzésem van.
Tibor, kocsi....olyan ismerős!
Szeretettel gratulálok: answer
Pataki Glica
#7. 2011. november 2. 16:32
A puszit Köszönöm! Rögvest szebb lett a napom!
Kedves János, már korábban olvastalak....most válaszolok sokaknak.
Mindig nagyon érzékeny voltam a körülöttem történt dolgokra. Ennek köszönhetem, hogy az erdőt járva erőt kaptam az életemhez. Sok szép, és szomorú dolog történt az 56év alatt......
A Természet volt aki mindig adott, és soha nem követelt....cserébe hűségesen "szolgálom!"
Az Alkotómunkának köszönhetem a sok-sok BARÁTOT.....olyanokat, mint TE!
Szeretettel gondolok Rád:Glica
előzmény: janos hozzászólása, 2011. november 2. 11:19
Pataki Glica
#6. 2011. november 2. 16:21
Kedves Mara!
Hálásan köszönöm, hogy olvastad. A tanyavilág veszendőben, mint oly sok minden az életünkben!
Szeretettel:Glica
előzmény: Mara hozzászólása, 2011. november 2. 11:18
Pataki Glica
#5. 2011. november 2. 16:18
Köszönöm
Szeretettel:Glica
előzmény: Balage hozzászólása, 2011. november 2. 10:09
janos
#4. 2011. november 2. 11:19
Kedves Glica!
Sajnos mindent amit az élet elénk tárol ha akarjuk ha nem el kell fogadnunk. Minden csak akkor tragédia ha mi azt nagyon erősen annak hisszük.
Megemlékezésed tele van pesszimizmussal, ami jó is meg egyáltalán nem is. Nekünk tudatában kel legyünk annak: ''Hogy ha megszülettünk a halálunk biztos'' Legyen mindig vidám a szíved! Emlékezz a jó és szép pillanatokra amiket együtt töltöttetek szeretetben és ez vigasztaljon.
Puszi! János
Mara
#3. 2011. november 2. 11:18
Szeretettel gratulálok írásod kimerítő ismertetéséhez.
Szeretettel: Mara
Balage
#2. 2011. november 2. 10:09
Szép megemlékezés.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek

Nagyszombat