A k-nap

Amikor megkapta a levelet, azonnal indulni akart.

 

A „k” nap

Amikor megkapta a levelet, azonnal indulni akart. A bögre aljából előkotorta maradék pénzét, a füles szatyorba betette ünnepi ruháját, a fekete szoknyát és a szépen összehajtogatott szürke blúzt, egyetlen pár, keveset használt bőrcipőjét, meg a fekete fejkendőt. Kisüveg vizet rakott be, meg három közepes nagyságú lepényt, amit elégnek tartott az útra, na meg az átszállások idejére, ételnek-italnak.

Az első éjszakát buszon töltötte, még aludt is egy keveset, pedig az izgalomtól azt hitte, képtelen lesz rá. Izgalma azonban nem múlt el, sőt fokozódott, amikor kiderült, útépítés miatt a busz kerülő úton haladhat csak tovább, és a forgalomlassítás okán, délután helyett, estére ér a következő átszállás helyére. De még reménykedett, hogy időben odaér, és a „k” napot nem kési le. Magában így nevezte a kivételes napot, hogy ne kelljen rágondolnia, valójában mit is jelent.

A buszpályaudvar kihalt és sivár volt, a még általa megszokottnál is szegényesebb. Váróterem se volt, így kénytelen-kelletlen a közeli parkban keresett éjszakai szállást. A korhadt, lekopott festésű padon kemény volt a fekvés, de jobb híján ott maradt. A cipő nyomta volna a fejét, így a szatyrot, minden holmijával, a hóna alá szorította, úgy aludt el.

Reggelre mégis lába kelt. Minden ruhaneműje, de még a lepény is odalett. A pénzre csak később gondolt, hogy már jegyet se válthat a továbbutazáshoz, hiszen az is ott volt a bőrcipőbe rejtve. Vagy egy tucat buszsofőrt járt végig, kérve, rimánkodva, hogy értsék meg, neki oda kell érnie. Az adott napon valamikor, ha nem reggelre, legalább délre.

Végül az utolsó vállalta - keddenként nem szokott ellenőr jönni a járatra -, hogy a busz hátuljába beszállhat, de csak a lépcsőn adott neki helyet. Potyautas ne reklamáljon. Ő ezt meg is értette, csak azt nem, hogy a sofőr mért nem akarta elfogadni az utazás fejében felajánlott egy pár szandálját. Jól jöhet az még valakinek, hiszen ő is használta, nem értéktelen holmi. Így, mivel a férfi nem fogadta el, amikor megérkeztek és leszállt, otthagyta a buszon, a lépcső mellett. A buszos ember biztosan megtalálja, és talán örül neki, hogy mégsem fizetség nélkül vitte őt.

Szerencsére, nyár volt, mezítláb is tovább tudott menni. Otthon megszokta, hogy így jár. Megnézték ugyan néhányan, de hát ő már öregasszony, nem keltett igazi feltűnést a városban sem.

Tudta, időben csúszott, azonban remélte, ha még aznap odaér, a „k” nap nem ér véget őnélküle.

Koradélutánra járt az idő, amikor hosszas bolyongást, keresgélést követően, a hatalmas, szürke épületre rátalált. A bejáratnál álló, komor tekintetű ember nem akarta megérteni, hogy őt idehívták. Írtak neki, hogy jöjjön, mert várják. A bebocsátó ember - látván az ő cipő nélküliségét, gyűrött ruháját, szökőkút tükrében, sebtiben rendbe rakott ősz tincseit -, végül csak továbbengedte, amikor egy még marconább, katonás tartású ember elé került.

Az végig se akarta hallgatni, csak kikiabált: ki engedte be ezt az asszonyt? Már kéregetőket is beengednek ide?! Hogy miből gondolta, koldulni akar, el nem tudta képzelni, pedig ő csak azért kulcsolta össze a kezét, hogy a hivatalnok értse meg: őt idehívták, küldtek érte, őt itt várják. Mutassa azt a papírt - engedett végül az ember. Papír, az nincs. Kénytelen volt ezt válaszolni, mert a levél tényleg otthon maradt. Arra nem gondolt, hogy nem hisznek neki, ha már hívták, és várják. Mire kiderült, mit tartalmazhatott a levél, a férfi arca még jobban elborult. Az csak egy értesítés volt, nem levél - magyarázta. Magát nem hívta, ezért nem is várta senki. Nem várták meg - helyesbített. A dolognak meg kellett lennie. Már reggel megtörtént, mert úgy szólt a verdikt. Aki nem volt jelen időben, arra várni nem lehetett. Ez a törvény.

És akkor megértette. A ki nem mondott, kivételes nap, a „k” nap itt véget ért. Értelem nélkül, őnélküle ért véget, és ezért már kivételes se volt.

A fiát már kivégezték. Aznap reggel.

 

 

 

 

 

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek