A holnap kezdete

Csípős napokon történik ilyen.

Csípős volt a hajnal a városban, olyan álmos, didergő és hangos. Lassú, nehéz léptekkel ment a villamosmegállóhoz, csak egy pillanatra rápillantva a kijelzőre, amely szerint az egyes négy perc múlva jön. Terepszínű nadrág, bakancs és vastag dzseki volt rajta, meg egy kopottas hátizsák egy pulóverrel és némi ennivalóval. Ezekben az időkben ezt hordta, míg nyáron csak egy pólót rakott el, ha nagyon összepiszkolná magát. Félre is húzódtak tőle a tűsarkon billegő, jó szagú dámák. Kopottas, majdnem piszkos benyomást keltett, világosan látszott, hogy minden jövedelme az izmai erejéből származik. Markáns, borostás arca rezzenetlen volt, a szeméből sütött a beletörődés.

Befutott a villamos, az ajtók nyíltak, ő pedig mozdulatlanul állt az áradatban, ahogy lezúdultak az emberek. Megvárta, míg mindenki felszállt és utolsónak lépett fel a lépcsőn. Utálta a tömeget, a tolakodást, azt, ahogy a testek összeérnek, majd elhúzódnak tőle fintorogva. Picit bántotta is, mert mindig tisztán öltözködött, ha kopottasan is. Lehuppant egy ülésre és nézte az ébredező várost. Negyven perc, míg az építkezésre megérkezik, nem akart késni, nehogy levonják a béréből. Ó, a bére! Nagyon kicsit, szinte alig láthatóan csóválta meg a fejét, amikor erre gondolt. Dühös lett, keserű és a tehetetlenség érzése, mint a hideg acél, úgy járta át. Juditnak mindent megadott, amit csak tudott, de tudta, hogy ez kevés volt. Először csak zsémbeskedett és durcás volt, ha nem tudott valamit megvenni magának, de végül csak konokul hallgatott, míg ő plusz munkákat vállalt hét végén, hogy az áhított holmit Judit meg tudja venni. Persze, akkor meg az volt a baj, hogy nem volt otthon. Végül egy átdolgozott nap után halálosan fáradtan arra ment haza, hogy Judit egy férfivel üldögél a szobában. Annyit mondott csak, hogy elhagyja és a már bepakolt bőröndjeit az ismeretlen férfi cipelte is lefelé, míg ő ott maradt egyedül a majdnem üres lakásban. Nem tudott szólni, nem haragudott, nem dühöngött, egyszerűen ledőlt a kanapéra és a plafont bámulta. Ez több mint egy éve volt, azóta nincs senkije és tudta, sok idő fog elmúlni, amíg ismét megbízik valakiben.

Ahogy döcögött a villamos vele, magához ölelte a hideg magány és nem engedte egy pillanatig lélegzethez. Mint kutya a vizet, úgy rázta le magáról a letargiát és az izmaiban felhalmozódott fáradtságot egy gyors felállással tüntette el. A közvágóhídon szállt le és elindult az aluljáróba, hogy a HÉV-hez jusson.

Éppen csak elfordult a sarkon, mikor a szeme elé került a vasúti töltés és úgy meghökkent, hogy megtorpant. A mögötte jövő nem tudta ezt a tempót követni és egy lesújtó pillantás kíséretében kicsit meglökte. Körülbelül egy négyzetméteren szépen fel volt kapálva a föld és úgy hozzávetőlegesen 25 darab virággal volt beültetve a terület egy hatalmas szívet formázva. Valakinek, aki naponta jár erre, szólt ez a gesztus, valakinek, akit annyira szeretnek, hogy ezt is megteszik érte. Hirtelen megszánta önmagát egy pillanatra, majd feszes léptekkel folytatta az útját résnyire nyitott szemekkel, de a szája sarkában már egy mosollyal, mert tudta, a holnap most kezdődött el számára.

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek