A faluvégi kút

A kút (Galériába)




Ha Erdélyről beszélsz, hirtelen mi jut eszedbe? Hát... Drakula, igaz?! De hagyjuk ezt a vérszomjas vámpírt, és beszéljünk inkább a mi kis falunkról.
Itt van a faluvégi kerekes kút, melyről nagyon sok mende-monda terjeng, ha iszol a vízéből megszépülsz, örök ifjú maradsz, vagy esténként a sellők hangjától zajos, valami mágikus erő lebeg körülötted az biztos..., mert a falubeliek mindig mondták, és mondják:
- Ne nézz a kútba, mert beleesel, a titokzatos erő beszippant, és ott rekedsz! Ezért mindenki messzire kerüli.
Fenn a dombtetőn egy fehérre meszelt kis parasztház virított, ablakai a napfényben fürödtek, körülötte a fák sok színben pompáztak, s az ott lakók csendben élték a szürke hétköznapjaikat, míg egy szép nap minden megváltozott.
- Viktória! - hallatszott egy erőteljes férfihang, és a magas fiatalember megállt a parasztház ajtajában.
- Igen, azonnal megyek! - kiabáltam vissza.
Gyorsan a farmerbe ugortam, egy fehér hosszú ujjú trikót húztam fel, barna vállig érő hajamat szabadon hagytam, hadd fújja a szél, majd hirtelen a tükörbe néztem.
- Oké... minden tökéletes, akkor mehetek! - motyogtam magamban.
- Vigyázzatok merre kószáltok! Hallottad, vigyázz magadra! - kiabálta anya utánam, s fehér selymes haja tündökölt a déli napfényben. - Mire besötétedik, itthon legyél! - szólt újra.
- Jó Anya, úgy lesz! - s már szaladtam is.
- Viki, már egy negyedórája várok rád! - szólt Tibi, s egy óriási csókot nyomott a fejem búbjára, megfogta a kezem, amely elveszett az ő hatalmas tenyerében, s magához húzott.
- Gyere, sétálunk egyet - javasolta, s szorosan átkarolta a derekam. - Gyönyörű vagy!
Forró sima ajka az ajkamat kereste, így átölelve bolyongtunk a hepehupás talajon, ki tudja merre, nem láttunk semmit és senkit, csak egymást. Észre sem vettük, s az idő rohamosan eltelt.
Lassan kezdett szürkülni, lengén fújt a szél, melynek gyenge ereje a hajamat össze-vissza boronálta, a fejem olyan kócos lett, mint egy hatalmas szénaboglya. Hirtelen egy erőteljes nyávogást hallottunk, és a remegő fák dús lombozata fölött egy macskabagoly repült el hangtalanul.
- Rossz előérzettem van! - szóltam. - Gyere, siessünk haza! - s húztam Tibi kezét, hogy menjünk már.
Ahogy fújt a pajkos őszi szél a fák koronája ide-oda libegett, kísérteties hangulatot terjesztett körülöttünk.
- Tibi, hol vagyunk? - faggatóztam...
- A falu szélén! - mondta határozottan. - Ha..., hallod ezt a gyönyörű hangot? - szólalt meg újra.
- Nem, milyen hangot?
- Valaki énekel, dúdolgat, nem hallod?
- Talán a sellők vagy boszorkák! - mondtam hangosan nevetve.
- Ez egyáltalán nem mókás, azt hiszed megőrültem, hogy hangokat hallok! - mondta nagyon komolyan.
- Néztem az arcát, s láttam, hogy valóban nem viccel.
Tekintetem elmerengett rajta, bámultam rövidre nyírt haját, hosszú nyúlánk testét, tudtam, mellette biztonságban vagyok. Feszült rajta a farmernadrág és a kockás ing, kihangsúlyozva erős, izmos alkatát, amelyre nagyon büszke volt.
A tisztás felé menet az erdő lidércesnek tűnt, még az állatok is búvóhelyet kerestek maguknak.
A köd lassan ólomsúllyal nehezedett a tájra, olyan hátborzongató volt minden, hogy az ajkamba haraptam.
Ahogy a köd egyre sűrűbb lett, hirtelen egy gyönyörű női hang hallatszott a távolból:
,,- Kis kacsa úszik fekete tóban ... '' - énekelte oly gyönyörűen, hogy megtorpantam..
- Tibi, ezek sellők... vagy talán boszorkák? A kútnál vagyunk? - faggatóztam.
- Nem tudom... talán... a kút felé haladunk! Gyere, menjünk közelebb! - mondta, és olyan szorosan fogta a kezem, hogy majd belefájdult.
- Nem vagyok kíváncsi rájuk, de még a kerekes kútra sem! - és egy csúnya grimaszt vágtam. - Az ég szerelmére, menjünk már haza!
- Dehogy, ha már itt vagyunk, irány előre! - közölte magabiztosan.
- Hát... jó, rendben! - mondtam tétovázva.
Ahogy haladtunk a hang irányába, egyre félelmetesebb volt a hangulat, szorosan Tibi erős karjába kapaszkodtam, nagyon féltem, a hideg végigszaladt a hátamon, attól tartottam, ő is észreveszi hogy remegek.
Mélyeket lélegeztem, s csak egy gondolat villant át az agyamon: - Nem félek senkitől és semmitől!
A ködtől nyirkos lett a hajam, de nem fáztam, valahol egy ág reccsent, megtörve az ének varázsát, na meg a bagoly huhogása..., mi meg haladtunk lassan előre, a dal meg egyre közelebbről szólt:
- ,,Kis kacsa úszik fekete tóban...".
A fehér köd olyan volt, mint egy sűrű fátyol, rátelepedett a hervatag vidékre, alig lehetett egy méterig ellátni, mi meg botorkálva lépegettünk a göröngyös úton.
Hirtelen megérintette valami a bokámat, s szokatlan bizsergés futott végig rajtam. Nagyon fura érzés volt, az biztos.
- Teremtőm, mi volt a lábamnál? Talán egy sikló? Hozzám ért, igen, hozzám ért! - felkiáltottam, s közben fél lábon ugráltam.
- Ugyan már, nézd csak, nincs senki és semmi melletted! - próbált megnyugtatni Tibi.
Szorosan megfogta a kezem, magához húzott, gyöngéden átkarolta a nyakam, s egy csókkal pecsételte le az ajkamat, hogy majd elkábultam, azt gondolta talán evvel mindent elfelejtek.
Megsimogatta a kócos hajam, a rakoncátlan fürtjeimet ide-oda rendezgette, s hosszan a szemembe tekintett.
A szeme oly kék volt, mint a víz tükre, hogy láttam magam benne, csodálatosan kék.
- Miért vagy ilyen ijedős és görcsös, Viki? - kérdezte, s hosszú ujjaival az arcomat babusgatta. - Nézd, nincs itt senki, azaz semmi, csak ez a vészjósló köd, na meg ez a hang...
- De én éreztem, hogy elsuhant valami mellettem. Értsd meg, kérlek!
- Jó, körbenézünk! - mondta határozottan. - Na gyerünk, lássuk csak azt csodabogarat vagy állatot amely téged mert bántani.
Óvatosan megfogta a kezem, húzott maga után, s kissé felgyorsítva lépteinket, kerestük azt a bizonyos valamit, mikor hirtelen megtorpant, és a tekintetét a földre szegezte.
- Várj egy pillanatig! Ne mozdulj! - kiáltott fel.
- Nézd csak, ott a bokorban egy kutyus, egy bichon! Biztos ez a fehér szőrpamacs ért a lábadhoz - mondta meggyőzően.
Valóban, a sűrű borókabozótban ücsörgött a kis bichon dideregve, észre sem vette, amint közeledtünk feléje.
- Óh, de aranyos! - szóltam.
Apró barna szemeit rám szegezte, és tűrte hogy simogassam.
- Szegényke erősen meg van ijedve, már ugatni sem tud! Figyeld csak! - gyorsan ölbe kaptam, ő meg a parányi szemeivel nagyokat pislogott. - Látod, csak egy kis szeretetre van szüksége. - hozzám bújt, én meg szorosan magamhoz szorítottam.
- Hogy hívnak te kis jószág? Kinek a kiskutyája vagy? - akkor vakkantott egyet. - Ni csak, ni, van hangod! - hosszan az apró szemébe néztem.
- Tibi, milyen nevet adjunk ennek a kis cukorfalatnak? - kérdeztem.
- Legyen Krumpli a neve. - mondta határozottan, és felnevetett.
- Oké Krumpli! Te kis cukipofa, tetszik neked ez a név? - s bámultam a kis jószágot, várva a visszajelzést.
A sűrű ködben a fák, a bokrok úgy néztek ki, mint valami tátongó kísértetek, várva, hogy faljanak már fel.
Elől mentem én és a kis Krumpli, mögöttünk Tibi, mikor újra felcsendült a hang, tisztán és erőteljesen:
„- Kis kacsa úszik feket tóban...''

 

 

Folyt. köv... (10.25-től)

 

 

Ihlető mű

Játék részletei...

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Eliza Beth
#8. 2012. október 13. 14:43
Várakozó álláspontra helyezkedtem, de bevallom, elég türelmetlen lettem..... :-)))
Bedő Csaba
#7. 2012. október 12. 15:58
Én is várom a folytatást.

Minden jót kívánok!
Mara
#6. 2012. október 12. 11:17
Szeretettel gratulálok: Mara
janos
#5. 2012. október 12. 07:47
Nagyon jú, érdekfeszitő és titokzatos.
Én félek, benne van a légkörben, valami misztikus történés, valami rejtelmes kaland, ami hamarosan be fog következni.
Várom, a fejleményeket.
Lakó Péterfi Tünde
#4. 2012. október 11. 20:39
Várom a folytatást.
ariadne
#3. 2012. október 11. 18:27
Örömmel fedeztem fel az ihlető képet. Nekem is megmozgatta a fantáziám:) Írásodhoz szeretettel gratulálok, várom a folytatást:)

puszi:ariadne
Balage
#2. 2012. október 11. 17:41
Kíváncsi leszek a folytatásra...
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek