A fal

A lepusztult bérház ötödik emeletén, a folyosó végén, két ajtó nyílott közvetlenül egymás mellett a gangra.

A fal

 

A lepusztult bérház ötödik emeletén, a folyosó végén, két ajtó nyílott közvetlenül egymás mellett a gangra. Mögöttük teljesen egyforma lakások lapultak, ugyanolyan ócskák és sivárak, mint maga szállásadójuk, az öreg ház. Itt húzták meg magukat a legszegényebb lakók, mindegyik egy-egy fészekalja gyerekkel.

A baloldali lakást egy szerény, mindig komorképű gyári munkás bérelte, szintén csendes, szomorú, vágóhídi takarítónőként robotoló feleségével és három aprósággal. A negyedik csemete már nem is volt gyerek, inkább süldő lány, akin, csodák csodája, nem ütközött ki a családi vonás, mert néha mosolyogni is látták. És bizony, ha mosolygott, gödröcskék jelentek meg kicsit sápadt, selymes ragyogású arcán, ami nem állt neki rosszul. Olyan volt, mint egy bimbódzó, nemes, fehér virág. Rosszindulattal talán azt lehetett volna mondani, hogy túl sovány, de jobban illett rá az, hogy karcsú, sudár, mint ahogy az egy kecses virágtól elvárható. Hogy az összhang el ne vesszen, s a ragyogó, tiszta fehérség megmaradjon, a haja is világos volt, selymes, vállig érő, hozzá nagy, gyakran bánatos kék szemek, melybe bizony bele lehetett volna feledkezni, akár örökre.

A szomszéd lakást egy özvegyember lakta, két lurkóval és egy nagyfiúval. Egy városszéli fűrészüzemben dolgozott, aminek örülnie kellett, hiszen előzőleg, egy egész évig nem volt rendes munkája. Azonban az öröm sohasem lehetett teljes, mert mindig ott lebegett a feje fölött a munka elvesztésének fenyegető árnyéka, hiszen segédmunkás volt csupán, amolyan tedd ide, tedd oda, fuss ide, kapj oda ember.

A kis gyerekek mind ismerték egymást, hiszen együtt szoktak a nagy, poros udvaron fogócskázni, bújócskázni. A fiúk ronggyá rúgták az amúgy is leeresztett gumilabdát, a lányok üres konzervdobozokban cickafarklevest főztek, máskor meg az ócska kendőbe bugyolált fadarabot dajkálták alvóbabaként.

A gyári munkás nagylánya a szomszéd házba járt egy viszonylag jómódú, mozgásképtelen öregasszonyhoz, aki körül ellátta a mindennapi teendőket. Bevásárolt neki, etette, mosdatta, takarított, főzött és mosott rá, igen szerény ellenszolgáltatásért, de a családnak mégis csak segítség volt az ő keresete is.

A segédmunkás fia kész fiatalember volt már, pedig még csak a tizenkilencet töltötte. Nagycsontú, mégis arányos fiatal férfi, orra alatt pelyhedző bajusszal, nagy barna szemekkel, feketehullámú, rakoncátlan hajjal. Állandó munkája nem akadt, de minden nap kiment a nagypiacra, és a kofák áruját hordta, pakolta mázsaszám.

A süldő lány és az emberes fiú sokáig nem is tudtak egymásról, mert míg az egyik nem mehetett kilenc óra előtt a béna öregasszonyhoz, a másik már kora hajnalban, munkára lesve ácsorgott a piacon.

Egy nap azonban összefutottak. Hatalmas jégeső volt, a piac is korábban zárt, így majdnem egyszerre értek a lakásajtókhoz. A lány még nem próbálta a szerelmet, és a fiú se tudott róla sokat, eltekintve a késő esti, időnkénti titkos kapualji összeborulásoktól, melyre a hasonló korú szomszéd lányokkal alkalma adódott. Egymásra néztek, és valami furcsa bódulat járta át mindkettőt. Az elsőre meglátni, és örökre elkötelezve lenni mámoros pillanatát élték át, tudattalanul. A köszönésen kívül, egy szót sem váltottak egymással, úgyis látszott rajtuk minden. A fiatalságuk, a szegénységük és a társtalanságuk egyaránt. Később már lopva keresték a másik láthatásának alkalmát. A lány szemérmes volt, a fiú félénk. Tudta, ezzel a lánnyal nem lesznek rejtett összeborulások a kapu alatt, ez a lány más. Tiszta és ártatlan, ehhez ő nem nyúlhat piszkos kézzel, nem közeledhet olcsó vággyal.

Egy nap a gyári munkást kidobták az állásából. A szomorúszemű asszony takarításból nem tudta egyedül eltartani a családot, egy keresetből már az ötödik emeleti bérlakás is luxusnak számított. Menniük kellett. Addig, amíg nem karhatalommal teszik őket az utcára, a ki nem fizetett lakbérhátralék miatt.

Az utolsó délutánt töltötte a szép, fehér viráglány, a nyomorú kis lakásban. Már mindent összepakolt, a gyerekek azonban még lenn játszottak az udvaron. Látta a szomszéd fiút is hazajönni, szíven ütötte a búskomorsága. Valami ott is történhetett. Már nem volt tennivalója, csak ődöngött az üres lakásban. Fáradtan, reményvesztetten a csupasz falnak dőlt. Az járt az eszében, hogy még azt a kis boldogságot is elveszik tőle, amit a fiú látása, időnkénti biztató mosolya nyújtott számára. Ki tudja, egyszer talán még beszédbe is elegyedtek volna. A fal kemény volt, de korántsem hideg. Nem dermesztette, nem törte, mintha lágyan ölelné. Úgy érezte, gyengéd karok tartják, talán a fiúé, aki ott lélegzik a fal másik oldalán, és talán épp úgy érez, mint ő. Csak állt szorosan a falnak dőlve, és átadta magát az álmodozásnak.

A fal másik oldalán a fiú is érezte, hogy az életük változóban van. Az apja beteg, nem sokáig fogják megtűrni a jelenlegi munkájában. És itt van ő. A roboton kívül eddigi életében nem ismert még mást. Talán a lány, a szomszédból. Ő hozhatna egy kis örömet az életébe. De milyen kilátástalan ez is. Hiszen mindketten szegények, napról napra élnek. Mi lesz ővelük? Úgy érezte, elgyengíti a szomorúság, vagy csak a mardosó éhség szédítette meg. Szinte megtántorodva, a falban támaszt keresve dőlt hátra, s az, mintha bársonyosan meleg karokkal magához ölelte volna. Egy szív dobbanását érezte, mely nem az övé volt. A fal másik oldaláról jött, és egyszerre a maga testében is érezte ugyanezt a dobogást. A fal ölelése egyre áthatóbb lett....

A takarítónő anya hazaérvén összeterelte a gyerekeket, és amikor az apa is megjött, csak akkor kezdtek el aggódni, ugyan hol lehet a nagylány, akit reggel óta senki sem látott. A rokkant asszony délután már mindig magányra vágyott, nála nem lehet a lányuk, azt a munkaadója nem engedné. De akkor hol van? A lány másnap sem került elő, és a család nem tehetett mást, az összepakolt ingósággal elköltözött. Átmenetileg egy külvárosi rokon ígért nekik szállást, ott meghúzhatják magukat egy kis időre, míg az apa munkát nem talál.

Az özvegy és a két lurkó szintén nem tudta elképzelni, hogy az egyik családfenntartó, a fiú hová lett. Két nap után a rendőrségen is bejelentették, a gyanú az volt, tán a piacon valakivel összetűzésbe keveredett, bár nem volt italozó természetű, bármi érhette, ami miatt eltették láb alól. Azért még bíztak benne, hogy egyszer előkerül, de a bizakodásuk eléggé soványka volt.

A két lakás megürült. Előbb a jobboldaliba, majd a másikba is lakó költözött. Az új bérlők szinte egymás után jelezték a háziúrnak, hogy ki akarnák festeni a lakást, de a falon lévő szürkés foltot nem fogja be a festék. A folt kontúrja, mintha emberalakot formázna. A másik lakó ezt még azzal a panasszal is megtoldotta, hogy éjszakánként furcsa zajok, lüktető szívdobbanásra emlékeztető hangok szűrődnek ki a falból, s ezt ők rémisztőnek tartják.

Az egyik bérlő három hét múlva költözött el, a másik tovább bírta egy hónapnál, de akkor ő is felmondta a lakást, mert nem tudta tovább elviselni és hallgatni a fal sóhajtozását, és a kétségbeejtő szívdobogást...

 

 

 

A kép forrása


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek