A diófa halála

Ezzel az írással kertünk legszebb fájára emlékezem.

A kert legszebb fája egy hatalmasra nőtt diófa volt.

Az öreg fa közvetlenül a kerítés mellett állt. Kedvenc tartózkodási helye volt a kertben élő mókusoknak, akik a fenyőfáról leereszkedve, a kerítés tetején egyensúlyozva érték el. Szerettek itt időzni, mielőtt elindultak kalandozni.

Délután hazatérve mindig ittak a fa törzsére rögzített itatóból.

Télen, a diófa tetején strázsáltak az „őrmadarak".

A nagyobb madár csapatokból egy madár mindig egy kimagasló helyen ült, míg a többi az etetőket kereste fel. Az őr figyelte, nem közelít-e ragadozó, és ha veszélyt észlelt, jelezte társainak.

Erre a fára szerettek leszállni a messzi északról érkező csodálatosan szép csonttollú madarak, és innen ostromolták felváltva a szomszéd almafát a télen rajta maradt termésért.

Nyáron az énekes rigók és fekete rigók itt zengték el a napot köszöntő és búcsúztató dalukat, de gyakori vendég volt rajta a sárgarigó is.

Sok kis madár húzódott meg a vén diófa ágai között nyáron, míg szüleik keresték számukra a rovarokat.

Termést az utóbbi években már egyre kevesebbet hozott és a diók egyre kisebbek lettek. Némelyik már olyan kicsi volt, mint egy mogyoró.

A lombozata azonban pompás maradt. Anyó, - a kert gazdája, - ha kilépett a házból a teraszra, nem tudott betelni a szemben elé táruló gyönyörű lombkoronával.

Nyári esténként a teraszon ülve úgy érezte, a csillagokig ér a fa teteje, mintha hidat alkotott volna a föld és az ég között.

Ilyenkor a kertben repkedő fénylő szentjános bogarak el-eltűntek a fa koronájában, mintha a fényes csillagok kis darabkái hullottak volna le.

Egyik évben aztán - hiába jött a tavasz - a diófa alig hozott levelet és azok is halvány zöldek voltak. Nyár közepére minden levél elszáradt a fán.

Az ágak őszre szinte megfeketedtek. Már nem volt élet a korábban gyönyörű diófában.

Az egyik szomszéd azt javasolta, hogy vágassák ki, mert ha egy vihar kidönti, nagy bajt okozhat.

Anyó és Apó tanakodni kezdtek, hogy ki tudná ezt az óriás fát kivágni.

Anyó mindenképpen azt szerette volna, hogy kedvenc fája valahol tovább éljen, valamilyen használati tárgyat készítsenek belőle.

Elhívták hát Józsi bácsit,- az asztalost, - aki nézte-nézte a fát és így szólt:

- Lehetne csinálni belőle egy szép ágyat meg egy kis komódot. Jó lenne a fiam szobájába.

- Van segítsége és felszerelése? - kérdezte Apó.

- A fiam tudna segíteni.

Nézegette a fát közelről-távolról és egyre inkább rájött, hogy nem kis fába vágná a fejszéjét.

Gondolkodott egy darabig, majd kibökte:

- Mégsem merem elvállalni, ekkora fát még nem vágtam ki, és nem szeretném, ha a fiamnak munka közben valami baja esne.

Az öregek megértették Józsi bácsi aggályait és megköszönték, hogy eljött.

Eszükbe jutott, hogy a közeli Szögligeten élő Pista bácsi is nagyon ért a fákhoz, hisz egész életét erdei munkával töltötte.

Hívták hát Pista bácsit, hogy nézze meg ki tudja-e vágni a diófát.

Pista bácsi aprócska ember volt, de nagyon ügyes és erős. Felmérte a feladatot és azt mondta:

- Hozok segítséget és megoldjuk. Arra számítani kell, hogy a kerítés sérülni fog, ha kidől a fa, és 2-3 fiatal fa is áldozatul eshet a környezetében.

Ha kivágtuk, felaprítjuk, és egész télre lesz tüzelőjük belőle.

- Tüzeljem el a kedvenc fámat?

Azt már nem - válaszolta Anyó.

Gyerekkoromban sem ettem a kedvenc kakasom húsából, amikor Édesanyám levágta.

Szerettem ezt a fát, nem esne jól melegedni a lángjánál, látva, hogy elhamvad.

- Jó, jó - mondta Pista bácsi.

Ha meggondolták magukat, szóljanak.

Később, az egyik szomszéd asszony ajánlott egy vállalkozót, aki már vágott ki hasonlóan nagy diófát.

A messziről jött vállalkozó biztosította az öregeket arról, hogy favágás közben kárt nem okoz a kertben, a fát pedig, az utolsó ágig elszállítja egy nagy kamionnal.

A törzséből deszkát készít eladásra, az ágakat, pedig eltüzeli.

Eljött a favágás napja. Négy ember jelent meg láncfűrésszel, kötelekkel s hamarosan megérkezett a hatalmas kamion is.

Amint Anyó a láncfűrész hangját meghallotta, bezárkózott a szobába és eleredtek a könnyei.

Siratta a szép öreg diófát, bár tudta, hogy már nem fáj neki, hogy láncfűrésszel vágják. Nem is ment ki a szobából, csak akkor, amikor a kamion elment.

A teraszra lépve óriás űrt látott a diófa helyén. Nehéz lesz megszokni, hogy nincs. - gondolta.

Ültetni kellene helyette egy másik fát. - ez volt a következő gondolata.

Közelebb ment a fa maradványaihoz, s ekkor egy aprócska diófát pillantott meg a sövénysor takarásában, amit eddig észre sem vett.

Az öreg diófa korábbi terméséből fejlődött ki a fiatal fácska. A természet így gondoskodott az elpusztult fa pótlásáról.

Anyó sokat gondol arra, hogy mit készíthettek a kivágott fa anyagából. Biztos egy szép bútor formájában él tovább, hogy valakinek naponta örömet szerezzen.