A boszorkány és az eper

Kis gasztronómiai mese.


Szóval itt volt ez a Pirítós Piri, aki egy napos délelőtt megkívánta az epret, de nem ám csak úgy, épp hogy, hanem egészen elsöprő módon, mint valami szökőár, vagy egy hatalmas vihar, ami oly gyorsasággal köszönt be, hogy az embernek felocsúdni sincs ideje. Ez ellen Piri tehetetlen volt, mert ha holmi csip-csup vágyacskáról, vagy kívánságról lett volna szó, tudta volna kezelni, de bizonyára ismeritek ezt, mikor az emberre rátör az eperéhség, olyankor minden sejtje az kiabálja ki a világnak: Epret! Epret, azonnal ide elém, és már most is késő, mi lesz már?! Meg ehhez hasonlókat, de mielőtt megnéznénk, mi is történt ezután, ismerkedjünk meg Pirivel kicsit, csak az udvariasság kedvéért, nem árt, ha tudjuk, miféle, kiféle volt.

Én csak Pirinek szólítom, de a teljes neve is csak szimplán Piri volt. A Pirítóst a rosszakarói aggatták rá, mint valami torz díszt, afféle gúnynevet, persze csak a háta mögött használva, bátorsága nem volt senkinek a szemébe mondania, és hát valljuk be, egy ilyen találkozást amúgy sem élt túl senki, mert Piri elég vehemensen utálta az embereket, pusztította őket, ahol tudta, ahogy egy igazi gonosz boszorkányhoz illő is.  Mert bizony boszi volt ő, a legidősebb, és leggonoszabb, akit a Föld ezidáig a hátán hordott.

Pirítósnak viszont nem azért nevezték, mert ki nem állhatta az embereket, és nem is azért, mert annyira szerette a pirítós kenyeret, amit amúgy se készített méretes kis mézeskalácsoscukros erdei kalyibájában (ahol egyébként sem  volt áram egy kenyérpirítót üzemeltetni, a kemencéjét meg ilyen apróság miatt nem gyújtotta be, annál lustább volt), hanem mert szenvedélyesen, már-már mondhatni a függőség határát súrolóan szerette megpirítani az embereket, és utána jól megenni őket, de ez a vonzalma főként gyermekekre irányult.  Akad erről egy régi mese, biztos Te is ismered Jancsi és Juliska történetét,  akik eltévedtek az erdőben, és valahogy odakeveredtek Piri házikójához, aki nem hazudtolva meg önmagát, rögtön egy fincsi vacsorát látott meg bennük, de állítólag sok huzavona után végül ő került a kemencébe, amiben ő addig előszeretettel pirítgatta különféle vacsoráit; de ez szemenszedett hülyeség, aki azt a mesének nevezett beszámolót írta, jobban járt volna ha Piri gyomrában köt ki. Nem szeretem ezeket a hazudós, jöttment meseírókat, akik becsapják a naiv olvasókat, és ebben az esetben a valóság és a mese oly messze állt egymástól, mint az ég a földtől.  Annyi talán igaz, hogy belökték a kemencébe fortéllyal és hazugsággal, de álljon már meg a világ, egy nagytudású, évezredes bölcsességgel, és gonoszsággal bíró boszorkányról van szó, aki nem ugrik csak úgy be mindenféle ostoba gyerek trükknek, de nem ám!  Ami talán történt, hogy ő a kemencébe bekerült, a kis zsivány Julcsi, meg Jancsi leléptek, és boldogan éltek, míg meg nem haltak, de ugye arról már nem írt a meseíró, hogy ez is elkövetkezett hamarosan. Piri ugyanis utánuk ment, mikor kikászálódott a kemencéjéből (nem állt szándékában hamuvá válni), némi hátfájással és elsőfokú égési sérülésekkel, de főként nagyon mérgesen, és mindenféle elősütés, pácolás, pirítás nélkül egyben lenyelte Jancsit is, Juliskát is.  Ez történt, ha nem hiszed, nézz utána a pirítósfalvai levéltárban.

Egy szónak is száz a vége, Piri szerette a gyerekeket, főleg sülve, és én elnézem neki, mert ez volt a szenvedélye, lényének mélyéről fakadt, ő nem tett egyebet, mint engedelmeskedett ennek a belső törvénynek.  Nem rosszabb szenvedély ez, mint az alkoholizmus, vagy a sakk, csak hát a szülők nem szerették annyira, ha eltűnik a gyerekük, azt meg főleg nem, ha egy boszi gyomrában köt ki, de hát az élet már csak ilyen igazságtalan, nem igaz?

Statisztikailag viszont Piri hozzájárult a világ jobbá válásához, mert legtöbb esetben csak a rossz, szófogadatlan gyerekeket ette meg, valahogy mindig azok keveredtek az eredi házikója közelébe( Jancsi és Juliska volt az üdítő kivétel), a jó gyerekek meg szófogadóak, és nincs olyan botor szülő aki boszorkányok közelébe küldi kicsinyét, fincsi vacsoráravalónak. Arról nem is beszélve, hogy a jó gyerekeknek kicsit fakó, jellegtelen ízük volt, míg a rosszaknak zamatos és harmatos. Piri pedig figyelt a részletekre, szakácstudományát évszázadok alatt csiszolta tökélyre, és ahogy mi is jobb szeretjük az ízes ételeket, mint a semmilyeneket, örvendetesebb hát, ha némi empátiát gyakorlunk Piri irányába. Kár volna elítélni ezért, vagy máglyára küldeni, mint szörnyű emberevő boszorkányt, bár teljességgel érthető volna, és igazából próbálták már, de mindig megúszta, és visszatért erdei cukorkaházába.

Azt tudnod kell, hogy Piri is volt kisgyerek, és akkor még szép is volt, kedves, és legfőképp édi-bédi, mint ahogy minden kislány a korában, de aztán valahogy elrontódott az egész. Cseperedve, és lassacskán felnőtté válva bizony elkezdett megváltozni, és nem előnyére. Hatalmas bibircsókok nőttek az orrára, amik akkorák voltak, mint egy-egy érett körte, még a színük is olyan volt.  Pompázatos, formás lábacskái begörbültek, mint egy rakoncátlan x betű, háta olyan lett, mintha mázsás súlyokat cipelt volna egész addigi életében, így jobban hasonlított egy derékszögre, mint a sarok a konyhában. Ujjai elszürkültek, körmei már inkább karmok voltak, szép zöld szemei pedig savószínűvé váltak, amibe olyan volt belenézni, mint egy zavaros kút mélyére.

Így torzult testileg szegény, és ezzel egyidőben tanult ki minden boszorkánypraktikát, gonosz mágiát, seprűn lovaglást, bűbájt és csalárdságot. Le se tagadhatta, hogy őt még az ég is boszorkánynak teremtette. Vígan élte életét, és néha azzal ütötte el az időt, hogy békává változtatott mindenféle dolgot, ahelyett, hogy megette volna, meg körbeutazgatta a világot a seprűjén, mondhatni amolyan boszorkányos módon meglelte a boldogságát.

Egészen addig a napig, míg rá nem tört ez a fura, mindent elsöprő, eperkívánós délelőtt. Aznapra már végzett a teendőivel, adott enni a vacsorájának, hogy hízzon még estig (A vacsorát Pistikének hívták, és felettébb rossz gyerek volt, amíg be nem tévedt a mézeskalácsos házikóban, utána mindent megadott volna azért, hogy jó gyerek legyen.). Kint üldögélt a kerti padon, hallgatta az őszi napsugarak esőjében a madarak vidám csicsergését. Egyszerre csak valami megmagyarázhatatlan édes-gyümölcsös ízt érzett a szájában, amitől rögtön kicsordult a nyála, és felébredt a gyomra. Szemei előtt az erdőből kilengedező, apró ködfályolokon utazó, napban fürdőző, hatalmas, nedvtől duzzadó-csöpögő vörös eperszemek jelentek meg, ellenállhatatlanul megkívántatva magukat. Piri kiskorában evett utoljára epret, de ettől a látványtól annyira de annyira megkívánta, hogy ugrott is a seprűért, és elindult íziben eperbeszerző túrára.

Vajon hol találhat ilyenkor epret, rebbent fel benne némileg ijedten a kérdés, de nem azért volt gonosz boszi, hogy ne leljen rá a válaszra, bár nem gondolta volna, hogy kissé bonyodalmas lesz végül találnia.

Piri nem ismert zöldségest, nem járt se piacra, se boltba, nem tudott jó-boszis eperelővarázsló hókuszpókuszokat sem, így életében először kicsit tehetetlennek érezte magát, de ezen segítve elmormolt valami fura útbaigazító varázsigét, mitől a seprűje rögtön célra állt, az irány egy közeli tanya üvegháza volt.  Feldúltan-kívánósan megérkezett, odament a gazdához nagy dúlva-fúlva, nyálát fröcsögve, és epret követelt tőle, de szegény gazda csak mentegetőzött:

-          Ősz van már, nincs ilyenkor eper!- mondta volt, de többet nem mondhatott, mert Piri mérgében kővé változtatta, amit kicsit később megbánt, mert elfelejtette megkérdezni, hogy akkor hol talál epret.

Újra útnak eredt, és körbejárta szinte az egész Földet, de epret bizony sehol sem talált, mintha mindenhol ősz, meg tél lett volna, eper meg sehol. Eltelt vagy fél nap is a nagy keresésben, már kezdte feladni, bármennyire is kívánta a dolgot, mikor eszébe jutott a tarisznyájába rejtett varázsgömb, amit rögtön elő is vett, és rászólt:

-          Azonnal mondd meg nekem, hol van eper!

A gömb sok-sok gondolkodás után-amit Piri ide-oda tipegve alig tudott kivárni-, mutatott neki egy hatalmas kertet, hol napsütésben fürdőzve bujálkodott számtalan sok eper a szép zöldellő levelek alatt, majd azt is, hogy bizony ez a hely a Fő-fő Őboszorkányságának a kertje, ami megközelíthetetlen.

Ki a fene ez a Fő-fő izé, gondolkozott el Piri, mert bizony eddigi élete alatt, ami kitett párszáz évet, sose hallott ilyenről. Meg mi az, hogy megközelíthetetlen? Neki, a világ leggonoszabb boszijának? Aki szinte feladva elveit, épp elhatározta, hogy epret akar enni? Dohogott mérgesen összevissza, fránya szemtelen varázsgömbje, mit képzel ez magáról?

Fő-fő Őboszorkánysága, meg a fenét! Ő majd jól megközelíti, és meg fogja enni az összes epret a kertjéből, meg bizony!

Rápattant a seprűjére, és el is indult, megállíthatatlanul, mint egy tornádó, mérgesen, mint egy kisgyerek, aki nem kapott meg valamit, és legfőképp eperkívánósan, mint egy megkergült boszorkány.  Bibircsókjai csak úgy lobogtak utána, karmai belevájódtak a seprűnyélbe, és alig várta már, hogy odaérjen. Szinte már érezte az epreket a szájában, csorgott a nyála odvas fogai közül, szóval valami rettenetes volt, na.

Már majdnem odaért, mikor messziről látta, hogy a varázsgömb nem beszélt butaságokat, mert bizony sok ezer tündér őrizte a kertet, és tűzokádó sárkányok hada, de ő mégiscsak a Pirítós Piri volt, a pirítósfalvai erdő rettenetes gonosz boszorkánya!

Előkapta varázspálcáját, hadonászott vele párat, jobbra-balra, felfelé-lefelé, körbe-keresztbe, meg mormogott, dohogott, dünnyögött szörnyű valamiket nagy bibircsókos orra alatt, ettől aztán a sok tündér mind békává változott, a sárkányok hada pedig alázatos kis bárányokká, amikből úgy kutyafuttában bekapott egy párat, amolyan előétel gyanánt, a fincsinek ígérkező habzsidőzsis eperevés előtt.

A kert aljába érkezve leugrott a seprűjéről, berontott a sok-sok eper közé, és épp leszakította volna az elsőt, mikor érezte, hogy a feje hirtelen roppant nehéz lett, annyira, hogy feldőlt és földhöz is szegeződött. Mert lássátok! A sok bibircsók az orrán mind kővé változott, és attól lett olyan nehéz a feje, mint egy nagy malomkő, moccanni sem tudott, csak pislogott, mint egy partra vetett hal. Szájától néhány centire ott illatozott vagy egy tucat hatalmas, finom eper, a nyelve hegyével épphogy el is tudta érni valamelyiket, de bekapni már nem.  Nyúlni sem tudott érte, mert a kezei is, lábai is mintha ólommá változtak volna hirtelen, teljesen lebénult. Elképzelni sem tudta, mi történt vele, egészen addig, míg lépteket nem hallott a háta mögött, majd megszólalt valaki:

-          Eper kéne, mi? - kuncogott egy csilingelő hang. - Hát nem mondta a varázsgömböd, hogy ez a sok eper a világ Fő-fő Őboszorkányságáé? Hogy megközelíthetetlen? Hát ilyen mérhetetlenül elbizakodott vagy, Pirítós Piri?

Fő-fő Őboszorkánysága, mert ő volt a hang gazdája, odalibbent Piri elé, és kacagott, csak kacagott. Igézően gyönyörű volt, hosszú szőke haja fátyolként terült karcsú testére, mély kék szemei voltak, gyöngyös mosolya, de hiába kacagott, tekintete furcsa méregetéssel pásztázta Pirit. Olyan kívánsággal, mint Piri szokta a vacsoráját.

-          Ezt az epret csak a te kedvedért ültettetem, hogy végre idejöjj, és bizony varázst is küldtem rád, hogy megkívánd! Mert jobb, ha tudod, én téged kívántalak meg!- szólt a főboszi, mosolya mögül előbukkant éhsége, Pirit meg utolérte a félelem, a sors kérhetetlen előszele, és tudta, hogy rajta semmiféle varázslat nem segíthet már.

Mert, mint ahogy mindenki másnak, még a Fő-fő Őboszorkányságának is megvolt a gyengéje, neki a gonosz boszik voltak azok-legalábbis gasztronómiailag-, hasonlósága csak annyi volt Pirivel, hogy ő is jobb szerette pirítva, mint nyersen, de ez ugye elnézhető neki?

 

Így lett eggyel kevesebb gonosz boszorka, és így szerzett csalárdsággal s varázslattal vacsorát magának aznapra a Fő-fő Őboszorkánysága, és ha nem hiszed el, járj utána te magad!


 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Fer-Kai
#2. 2016. június 27. 11:45
Kedélyes, mesélős, anekdotázós, parodisztikus hangvételű mese, ez megmagyarázza és elfogadhatóvá teszi a szöveg bő lére eresztését (az eper levesességéről nem is szólva! :).

Például ilyenekre gondolok, mint a jó hosszú kezdőmondat (2. fele):

"...de nem ám csak úgy, épp hogy, hanem egészen elsöprő módon, mint valami szökőár, vagy egy hatalmas vihar, ami oly gyorsasággal köszönt be, hogy az embernek felocsúdni sincs ideje."

Itt például nem érdemes tovább taglalni, magyarázni az "elsöprő módot", bőven elég lenne a szökőár és vihar hasonlat, illetve... már-már az is sok.
De ha egy kedélyes asztaltársaságra gondolunk, pláne, ahol némi sör és bor is elfogyott, simán elviseli ezt a (túl)cifrázást. Sőt igényli a bőbeszédűséget.

Mindezek figyelembevételével úgy jó, ahogyan van - derűs perceket hozó, kreatív, szórakoztató történet a "nagy hal megeszi a kishalat" mintájára. Annyi csavarintással, hogy a "legnagyobb hal megeszi a nagyhalat". És hogy ez a "nagyhal" messze nem annak látszik, ami.
És ez már továbbgondolásra készteti az olvasót.
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek